ARABELLA WOODS
―――――――――――

Az új kedvenc testrészem a hát. Nem is. Az ő háta a kedvencem. Sőt, a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam. Selymes bőr fedi a lapockái körül gyűrűző izmokat, dereka szálkás tónusokban vezeti a tekintetet a fenekére. Ha elveszteném szemem világát az sem érdekelne, mert az üres vásznon huszonnégy órán át ezt a képet vetíteném magamnak.

Jesszus miket hordok itt össze... Szedd össze magad! ― keverek le egy képzeletbeli, ám annál inkább kiérdemelt pofont.

Torkomban dobog a szívem még akkor is, amikor már messze járok a Törperősök pavilonjától. Bokacsizmámra szegezett tekintettel szlalomozok a sörpadokat füzérként ölelő tömegek közt, liftező mellkassal azt a reményt kergetve, hátha Rejtélyes Uraság a csuklómnál fogva megállít, szembe fordít magával és életem legszebb csókjában részesít. Ám ez nem így történik. Egészen Rob italos bódéjáig menekülök bármiféle tökéletes hátú akadály nélkül.

― Bella, jó újra látni ― biccent Rob a pult mögül. Hangja kissé torz, mivel a szája sarkában fogpiszkálót rág, miközben egy pohár peremét törölgeti.

― Téged is. Hogy vagytok?

Pödör egyet kackiás bajszán, mielőtt közelebb hajolna.

― Áldott állapotban ― kacsint rám. ― Melegíthetsz, kisanyám, mert a történet biza folytatódik.

A meglepettségtől eltátom a számat, de gyorsan észreveszem magam és eltakarom a kezemmel az időközben mosollyá érett reakciót. Rob és Susan olyan Cliffland-nek, mint Kamerun focicsapata. Tizenöt éve próbálkoznak, de eddig még nem adatott meg nekik a gyermekáldás, hiába szurkolt nekik az egész falu, beleértve egy alapítványi bált is a lombikprogramra. Az első könyvemet ― a Viszlát Flora!-t ―, a kapcsolatuk és a küzdelmeik ihlették, az pedig, hogy boldog folytatással bővül a történetük emlékeztet arra mit is szerettem annyira az írásban.

― Úristen, Rob, ez csodálatos! Komolyan, nagyon örülök nektek ― suttogom nehezen visszafogva az ujjongásomat. Áthajolok a pulton, hogy magamhoz öleljem a könnyes szemű férfit. ― Gratulálok! Ti lesztek a legjobb szülők a világon. Ezt meg kell ünnepelnünk ― huppanok vissza a helyemre. ― Szeretnék kérni egy pohár bort és magadnak is tölts valamit, meghívlak.

― Á, nem fogadhatom el.

― Szolidaritás az asszonnyal?

― Isten őrizz! Tudod milyen hosszú egy terhesség, te lány? ― hahotázik, rég nem hallott derűvel. ― Itt a falnak is füle van, pláne a nagyanyádnak. Ha megtudja, hogy kortyinkázom amikor dolog van, elevenen megnyúz.

Játékos csalódottsággal lebiggyesztem ajkamat, mire tenyerét a pulton összekulcsolt kezeimre helyezi.

― Pár óra múlva leváltanak, akkor bepótoljuk.

― Szavadon foglak ― szűkítem össze szemeimet fenyegetőn. ― Megyek is, apa már vár a koszorúkkal.

― Az öregeddel nincs bírás. Ember lányát nem láttam még így gondozni növényeket, nemhogy egy férfiembert.

― Azért szereti annyira a virágokat, mert nem kelnek az anyjuk védelmére, amikor konstans harmincöt percen át szidja őket ― húzom el a számat szomorkásan.

― Még mindig nem beszélnek?

― Nem ― sóhajtok fel csüggedten ejtett vállakkal. Amióta a szüleim elváltak, egyetlen rohadt szót sem voltak képesek váltani egymással.

― Idővel ez is megoldódik.

― Ja, remélem ― morgom az orrom alatt és felkelek a bárszékről. Ha ő nem keseredett el teljesen a több mint egy évtizedes meddőségi vizsgálatos, mesterséges megtermékenyítéses cirkusz után, akkor nekem semmi jogom sincs ilyen levertnek érezni magamat. ― Később még találkozunk, Rob.

― Ez most fenyegetés, vagy ígéret? ― kiált utánam.

― Kicsit mindkettő ― nevetek fel tengelyem körül megfordulva, hogy eljusson hozzá a válaszom.

Amíg a virágos standhoz érek, hárman is leszólítanak csak azért, hogy rákérdezzenek, mikor megyek már férjhez. Ahelyett, hogy elküldeném őket melegebb éghajlatra, kedvesen mosolyogva hárítok, de ettől csak rosszabb lesz, mert az egyikük felajánlja a "használatlan kis barátját". Khm hát ez Cliffland ― ne lepődj meg azon sem, ha egy hetven pluszos néni megkínál egy hibátlan állapotú vibrátorral, vagy egy "Miért jó apácának állni?" szórólappal.

― Már mindenütt kerestelek. Hol jártál, báránykám? ― könyököl oldalba gyengén apa, amikor megállok mellette. Kezembe veszek egy fánk formájú oázist és elkezdem borostyánnal körbetekerni.

― A pletykaklub idegeire mentem, asszonykám.

― Ez az én lányom ― egyenesedik ki, büszke testtartást felvéve. Perifériámon érzem, hogy mosolyogva rendezi csokorba a hortenziákat. ― Bárcsak az anyád is szellemesen zárta volna le a helyiek kukacoskodását ahelyett, hogy órákig trécselt velük.

― Ácsi, az udvariasság még mindig nem ment ki a divatból ― hadarom, majd gyorsan témát is váltok, mielőtt nagyon belelendülne. ― Beszélgettem Robbal.

― Mesélte neked a nagy hírt?

― Te tudtál róla és nem is szóltál?

― Én segítettem neki. Még augusztusban történt... ― szavait elmossa a fülemben dobogó vér hangja.

Mi a franc?! Nagyon drukkolok, hogy legyen még egy nagy hír Rob tarsolyában, mert nem tudom hogyan reagálnék arra, ha apám felcsinálta volna az általános iskolai osztályfőnökömet, Susant.

― Várjunk! Te miről beszélsz? ― kérdezek rá, mielőtt ott helyben össze nem esek.

― Hát arról, hogy lecseréltem a kerekeit. Már nyár végén felraktam neki a téligumit, mert ónos esőt mondtak.

Akkora kő esett le a szívemről, hogy egy kisebb földrengést is okozhatott volna.

― Miért, te mire gondoltál?

― Ja, csak arra, hogy... ― beharapom szám sarkát, miközben egy helyét megálló variáción gondolkozom. Bizonyára okkal nem említették még a várandósságot apának, szóval én is inkább hallgatok róla. ― Rob fontgatja a fazonigazítást ― imitálok egy bajszot a mutatóujjamat vízszintesen szám felett görbítve, dacára annak, hogy az említett férfi akkor sem viselne csupasz ábrázatot, ha az élete múlna rajta.

― Ne szórakozz! ― hüledezik, mintha az a bizonyos piros hó hullana. ― Beszélnem kell a fejével, mielőtt megszabadul a golyóitól.

― Apa, ez csak egy hülye bajusz. Kétlem, hogy a kiherélés a borotválkozás szinonímája volna, de cáfolj meg, amennyiben tévedek.

― Ezt te nem értheted ― hesseget az egyik kezével.

― Mert nő vagyok?!

― Igen, Bella, vannak dolgok, amiket csak a férfiak értenek különösebb magyarázat nélkül, ilyen mondjuk az arcszőrzet igazítása ― magyarázza. Már épp szóra nyitom a számat, de nem engedi, hogy hangot adjak a gondolataimnak, inkább ő teszi meg. ― És mielőtt elkezdenéd a feminista szövegedet, értelemszerűen olyan dolgok is vannak, amihez csak a nők érthetnek. Mondjuk a születésnapok fejben tartása... az számomra teljesíthetetlenebb, mint a Lehetetlen küldetés bármelyik pályája.

Felkapom a fejemet a műsor említésére, amit rituálészerűen néztünk minden hétfő este. Azóta a szüleim elváltak, a nővéreim pedig olyan messze sodródtak, mintha a Mariana-árok a mélyére rántotta volna őket. Szar dolog az idő. Nem gyógyít be semmilyen sebet, csak egyre messzebbre tolja a szép emlékeket, a keletkezett űrt pedig rohadt sok sírással tölti ki.

Az emlékek hatására úgy érzem, mintha valaki fojtogatna. Nagyot sóhajtok, hogy fellélegezzek, de a helyzet nem javul, különösen amikor apa arca hasonló kifejezést ölt, mint ahogy én érzem magam. Nagyritkán engedi láttatni, mi zajlik éppen benne, ezért is tudom, hogy nagyon rosszul érintette az emlékfolyam.

― Levegőzöm egyet ― suttogja, nehogy kiérezzem hangjában a visszatartott könnyek mardosását. Hagyom elsétálni, hadd rendezze el a felszínre törő érzelmeit férfiak módjára; teljes elnyomással.

Lerogyok a sörpadra. A kezemben forgatott koszorút a borostyánnal együtt magam elé teszem és az Alvilági szerelem-re cserélem. Nem az első ― és nem is az utolsó ― alkalom, hogy a könyvekben keresek menedéket. Az olvasás szeretete nálam egészen régre nyúlik vissza, egészen addig az idilli képig, amin a rózsaszín szalaggal összefont frizurájú, hézagos (tej)fogsorú Arabella a nagyapja térdén ülve szemlélte, ahogyan ő életre kelti a sorokat a cselekményt előadva, mintha együtt utaznának el a mesés világba. Az viszont újdonság, hogy az a történet szív magába, amit Rejtélyes Uraság ajánlott. Na jó, az túlzás, hogy ajánlotta, ugyanis technikailag felírta a címet egy blokkra, amit az eladóval adatott át a "fordított háremes csajnak", mégis megvettem, mert megbíztam az ízlésében. Azt hiszem jól tettem ― kit akarok átverni, oda meg vissza vagyok Hádészért.

― Agyafúrt kis csitri vagy, meg kell hagyni ― nevetve ül le velem szemben.

Fel sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, Rejtélyes Uraság az. Olyan a hangja, mintha egy kormos kémény szólalna meg torkából. Zavartalanul bilincselem szemeimet a sorokra, de csak az eszeveszetten verő szívemre tudok koncentrálni ahelyett, hogy megtalálnám, hol is tartottam.

― "Csitri"? Komolyan? Te aztán talpig úriember vagy ― horkantok fel morcosságot erőltetve magamra.

― Ezek szerint még nem tartasz annál a résznél.

― Ezek szerint olvastad a könyvet ― lapozok közönyös hangnemben. Belül majd' meghalok a kíváncsiságtól, hogy ahhoz a részhez érjek. ― Nem gondoltam volna rólad.

― Még szép, a Büszkeség és balítélet igazi klasszikus. Azt viszont remélem tudtad, hogy átvitt értelemben sem igazságos egy könyvet a borítója alapján megítélni ― mutat rá szórakozottan. Becsukom az Austen-kötet levehető borítójával álcázott erotikus regényt. Továbbra sem szándékozom felvenni a szemkontaktust, így a kilógó könyvjelzővel babrálok. ― Sejtettem, hogy tetszeni fog a Perszephoné-sztori modern átdolgozása. Elvégre egy apró gránátalma van a hüvelykujjad tövébe tetoválva.

Áramütés gyorsaságával pillantok fel. Először az a kontinenseken átívelően széles mosoly ejt rabul. Aprólékosan feltérképezem a tökéletesen tökéletlen arcot a halántékán fehérlő hegtől, a homlokába lógó barna tincsekig, végül megállapodom lelke tükrén. A szívem kihagy egy ütemet. Lehorgonyzom a kék szempárban, amelyek úgy csodálnak, mintha Aphroditéként sétálnék ki a fodrozódó habok közül. Sosem néztek még rám így ― meglátta a lelkemet.

.

― Egy szóval sem mondtam, hogy tetszik ― szólalok meg, megköszörülve torkomat.

― Nem is kellett, az arcod mindennél beszédesebb volt.

― Akkor mire vársz még? Vagy nem tudod leolvasni a "Hagyj olvasni!" üzenetemet? ― szegezem pillantásomat csillogó íriszeinek.

― Ó, egészen világos volt az üzeneted, csak sokkal inkább így szólt: "Légy a Hádészom egy órára és dugj meg mindenki szeme láttára".

Te magasságos!

― Téves ― nógatom fejemet, mintha nem érezném az általa kiváltott lüktetést a testemben. ― Használd a fantáziád, Töcsmög!

― Töcsmög? ― bukik ki belőle a nevetés.

― Valahogy szólítanom kell Rejtélyes Uraságot, mert roppant illetlen módon még bemutatkozni sem volt képes ― vonom meg a vállamat.

― Pardon ― teszi mellkasára a kezét, hamis szánalommal ívelve szemöldökeit. ― Kezdd te!

― Amolyan "ha megmutatod a tiédet, én is megmutatom az enyémet" déjà vu érzésem támad attól, amerre ez a dialógus tart.

― Sajnálom, ha áthágom a terveidet, de ez a beszélgetés nem a happy finish felé halad.

― Ha attól jobban érzed magad, nevezd csak az én tervemnek a marokmarcsolásodat.

Elhallgat. Töprengő mimikával figyel, mígnem elvigyorodik és felém nyújtja jobbját.

― Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egy ilyen gondolatmenet után megrázom azt a kezedet.

.

Megrázom a fejemet, hogy eloszlassam a lelki szemeim előtt megelevenedett képet. Hetek óta sikertelenül próbálkozom az írással, erre megjelenik ez a pasi és máris termékennyé válik az elmém talaja.

Kötött kardigánomat megnyújtva elbújtatom a piros tintás tetoválást. Elkapom a tekintetemet, hogy úrrá legyek a sebezhetőségemen. Kezembe veszem a koszorút és áthurkolom rajta a borostyánt.

― Telitalálat volt, tényleg tetszik a könyv ― felelem végül. ― Köszönöm!

― Bármikor.

Azzal feláll és otthagy jelenetektől zsúfolt aggyal, ihlet által bizsergő ujjakkal. Legalább Ezra hasznát veszi a találkozásunknak.

― Hogy van a világ legcsodálatosabb unokája? ― szólal meg mögöttem a szívemnek kedves ember.

― Nagyapa! ― mosolyogva magamhoz ölelem zömök termetét. ― Máris sokkal jobban érzem magam.

Megpaskolom magam mellett a sörpadot, a társaságát kérlelve.

― Ne hízelegj annyit, különb' megdagad a májam ― kacarászik hasán megtámasztva tenyerét. Lerogy mellém, aztán közel hajol, akár egy ügynök, aki államtitkok kiszivárogtatására készül.

― Ú, kezdődik a felzárkóztatás Cliffland aranyéletéből ― suttogom teljes izgatottsággal.

― Az új tanársegédet pásztorórán kapták White igazgatóval. Lydia lett volna a Törperősök felügyelője, de összerúgták a port Harold-dal, ezért visszalépett. Bosszúból egy fess fiatalemberre hátékázta a feladatot, csak nem közölte a muzsikussal, hogy a farkaskölyköket kell dajkálni...

Csendesen figyelem a beszámolót, ennek ellenére akarva akaratlanul megakad a fülem a tényen, miszerint nagyapa találkozott Rejtélyes Uraság ― sőt a nevét is tudhatja.

― Min töröd azt az okos kis kobakodat?

― Bocsánat, nem akartalak félbeszakítani. Mi a véleményed erről a szegény ifjúról? ― puhatolózom általános érdeklődésnél nem felcsigázottabban. Pedig kis híján szétrobbanok, annyira vevő vagyok akármilyen információmorzsára.

― Derék fiatalembernek tűnik, nyugodtan, alázattal kiállta a próbát. Szerény, nem találom különösebben vagyonosnak, noha nem is a templom egere. Megfelelő egy olyan leánynak, aki kanászok módjára szitkozódik, ha felforr az agyvize, mégis egy szavahihető jótét lélek ― kombinál egy sokat mondó nézéssel. ― Van okom a vállamra venni a puskámat?

― Csak akkor, ha vacsorát akarsz levadászni. Állati eredetűt, mármint.

― Rendben. Ha változik a tényállás, bátran környékezz meg. Lehet, hogy öreganyád szerint kellene ókula, de még ilyen szemekkel is képes vagyok célba találni, ha miattad kell.

― Tudom ― dőlök vállára.

Ebből a szögből kiváló rálátást kapok az italos bódéra. Rob kiszolgálja a pultra támaszkodó Rejtélyes Uraságot egy pohár vízzel ― vagy embertelen mennyiségű vodkával, elvégre átlátszó folyadék hullámzik a korsóban, amit szomjasan kortyol. Fel-alá liftező gégéjén időzöm.

― Susan várandós ― hát ettől a látványtól én is az leszek.

― Jesszumpepi! ― hőkölök hátra hamis meglepettséggel.

― Már tudtad, igaz - e?

― Meglehet, hogy Rob elújságolta a hírt, amikor leszólítottam a minap. Viszont túlságosan is szeretem, amikor mesélsz nekem.

― Hát még én hogy' szeretem, amikor ragyogó szemekkel hallgatod a történeteimet.

Úgy vélem, nem túlzás kijelenteni, hogy egymás legnagyobb rajongói vagyunk.

― Hale ― szólal meg, mély levegőt véve. Feltornászom magam és értetlen kifejezéssel tudtára adom zavartságomat. ― A majdnem vacsorám neve Alexander Hale ― biccent immáron Nem-Rejtélyes Uraság felé.

― Köszönöm, te vagy a legjobb! ― nyomok egy puszit az arcára futólag.

Elszaladok a táskámért és felkapom a legszükségesebbeket: laptop, fülhallgató, a készülő könyvnek kisajátított, még el nem hagyott jegyzettömb és a lajháros termoszban zötykölődő kávé olyan magas koffeintartalommal, amivel New York összes hajléktalanját felráznánk a padokról ― vagyis csupa írós kelléket.

Izgatottan masírozom hát Rob bódéjához, mert a hónom alatt szorongatott laptop és az adrenalinhullám együtt képesek valami megírásra méltót alkotni. Elvakultan vetem le magamat a pulthoz az egyetlen székre, ami a fehér tenisz zoknis, fejtetőn indokolatlan napszemüveges, kord nadrágos apukák okozta fennforgásban szabad maradt. Még a saját gondolataimat is alig hallom a tegnapi meccsről folyó vita és a gyerekekről szóló panaszáradat fúziójában. Minden idegszálammal a Word dokumentumra koncentrálok, ami már nem annyira meztelen, mert elkezdtem az egyik fejezet vázlatát összeállítani a tartalma alapján. A hősnőm, Calestia December ― legalábbis a következő kétségbeesett névváltoztatásig ―, különleges küldetést kap: leszáll egy amerikai kisvárosba, hogy emberi testet öltve visszaadja a karácsony varázslatát a reményvesztett polgároknak... különösen az autóbaleset miatt kerekesszékbe kényszerült, mogorva ex-hokijátékosnak.

Hogyan találkozzanak?

Az írói alteregóm kérdése ismét akadályt állít a gördülékenyen haladó ötletelésem elé. Magamban listázni kezdem a helyeket, amik reális metszéspontjai lehetnek a két karakter életút-egyenesének. A legjobb megoldásnak az autósmozi tűnik, mert így a könyvet egy csattanóval zárhatnám, mintha a fiú elaludt volna a fim közben, az angyalról pedig csak álmodott. ― Lehet, hogy a sok szar között ez a legkevésbé az, de attól még szar marad. Különben is, egy írandó könyvnek csak akkor van hova fejlődnie, ha nincs előre meghatározott vége.

Összefont ujjaimra támasztom homlokomat és nagyot sóhajtok, mintha imádkoznék... És ekkor beugrik: A nagybetűs első találkozás helyszíne nem más, mint a templom. Szorgosan gépelni kezdek, de ezúttal nem csupán a vázlatot jegyzem le, hanem meg is fogalmazom a fejezet csíráját abban a reményben, hogy ezerszeri javítást és átírást követően szirmot bont. A világ elnémul, a történet viszont maximum hangerőn dübörög bennem. Elmosódva érzékelem a periférián a korsók pultra csapását, ezzel együtt a ki-a-nagyobb-papucs-verseny végét is, melynek győztese elsőként rohan a feleségéhez. Fellélegzem, amikor a falka a szélrózsa minden irányába törmelékként lemorzsolódik. Kissé elcsendesül a fejem.

Felnézek, hogy végre rendeljek, de csak egy hátsó fertály púposodik a pult túlsó oldalán, mert Rob lehajolt, feltehetőleg egy rekeszért. Szórakozott nevetéssel rácsapok a fenekére és kérem az elmaradt pohár boromat, azonban legnagyobb meglepetésemre a kiegyenesedő férfin nem kackiás bajusz virít, hanem egy borostában dédelgetett rejtélyes-uraság-félmosoly kerül velem szemmagasságba. Baszki, ennyire én sem lehetek Arabella!

― Helló, te! ― csepegtetem a lexémákat. Felfordul a gyomrom a pornó kiadású Joe Goldberg hangszínemtől. Gyorsan megköszörülöm a torkomat és feltűröm a kardigánom ujját, mert a kínos szituációtól egyre melegebbnek érződik a levegő. Baszki, végtére is elfenekeltem Rejtélyes Uraságot... ― Sajnálom az előbbit, azt hittem valaki más vagy.

― Nyilván ― néz az egekbe, nyelvével alsó ajkát szántva. Ah, ma tutira szépeket fogok álmodni. ― Tudod, akár be is vallhatod, hogy tetszik a hátsóm. Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha egy nőnek jó az ízlése.

Hah, nekem elhiheted, hogy nem csak a hátsód tetszik.

― Abba a szokatlan helyzetbe hoztál, hogy nem tudom eldönteni, melyik vagyok: a vad vagy a vadász ― támaszkodik a pultra.

Tekintetem a könyékig feltűrt fekete ingből kilátszó szikár alkarra terelődik. Kényelmes képzelgés a menedék, amit ezek a két kar nyújthat. Erőtől duzzadó végtagok arra várva, hogy megtartsák lábaimat a törzse körül, miközben a...

Megrázom a fejemet.

― Ó, igen?! Miért?

― Mert egy lépést sem tudok tenni nélküled. Véletlenül mindig felbukkansz ott, ahol éppen vagyok.

― Nézd, elhiszem, hogy kis farokkal is lehet nagy tuskónak lenni, de ez nem jelenti azt, hogy kell is.

Én magam is meglepődöm, hogy ezeket a szavakat hallatom. Ő homlokráncolás mellett elismerően biccent.

― Különben is, már megbocsáss... ― kezdek bele, mire ő félbeszakít.

― Megbocsátok ― vonja meg vállait nemtörődöm stílusban. ―, elvégre nem tehetsz róla, hogy nem tudsz nekem ellenállni.

― Te szólítottál le, majd jelentél meg a szülővárosomban. Azon kellene aggódnom, hogy sorozatgyilkos és/vagy zaklató vagy.

― És miért nem?

― Mit "miért nem"?

― Miért nem aggódsz azon, vajon szociopata vagyok - e?

Karba tett kezekkel vesz szemügyre, tekintete a lelkemig hatol. Úgy néz rám, mint a beton réseiben megkapaszkodó virág: kegyetlen kitartással, mégis törékeny szépséggel. Elgondolkodva figyelem hát én is őt azon tűnődve, miért is nyugszik le a lelkem a jelenlétében.

― A nagyapám benyomására hagyatkozom. Ha szerinte megérsz egy esélyt, akkor én hajlandó vagyok ezt megadni neked.

― A nagyapád?

― Bart Woods.

A meglepettség csak egy pillanatig lesz úrrá arcán, mert olyan szélesen elmosolyodik, hogy szinte az is látom, mit reggelizett.

― Hát igen, ez sok mindent megmagyaráz ― könyököl a pultra. Kacér pillantással farkasszemet néz velem. ― Szóval, milyen bort tölthetek magunknak?

Olyan lazasággal kérdezi, mintha nem remegne bele a világom abba, hogy többes számban beszél kettőnkről. A szívem a torkomban dobog tőle, szájpadlásomra vér fémes íze nehezedik, a levegővétel pedig orkánként söpör végig mellkasomon. Kár lenne tagadni, teljesen a hatása alá kerültem.

― Fehéret.

― Kitűnő választás.

Dicséret soha sem zengett ilyen mámorosan. Legszívesebben arra kérném, hogy magasztaljon még egy kicsit szavakkal és keze... tettekkel egyaránt. Ehelyett fülig vörösödve figyelem, hogy megragadja az egyik üveg nyakát, rézsárga nedűt tölt belőle egy talpas pohárba, amit felém tol egy koktélszalvétán.

Ő maga a költemény, amit megírni vágyok.

helló belló! ツ
ezzel a fejezettel kívánok nektek kellemes húsvéti ünnepeket, Kedveskéim! ♡
megtaláltok a közösségi médiában is idézetekért, szerkesztésekért és spoilerekért ― instagram, tiktok: perfectlyfool
legyen további csodás napotok, élvezzétek ki a tavaszt és szívjátok magatokba a D-vitamint, már amikor nem esik a hó, lol
ezer puszi! <3