XANDER HALE
________________________

A legtöbb tősgyökeres New York-inak az ősz nem jelent mást taxik által fröccsentett tócsáknál és kávézókat megtöltő egyetemistáknál. Nos, ez nagyjából össze is foglalja milyen egy metropoliszban az elmúlás évszaka. Ennél azonban sokkal többet foglal magába, ahogy azt Cliffland lelkesen fel is vázolja.

A körforgalom közepén szellemekként dekorált szalmabálák üdvözlik a faluba érkezőket, minden közvilágítás oszlopán pókháló tekeredik, a fesztivál apropóján pedig narancssárga tökök néznek rám vissza a kereszteződésekben. Az utcákat buzgó lakosok lepik el, ahogy a főtér felé igyekeznek különböző jelmezekben, a kisebbek arcfestéssel, sárga szalagokat és papírsárkányt eregetve.

― Hogy tetszik itt? ― érdeklődik Bart, a sofőröm. A buszmegállóban várt rám egy szekéren, frakkba öltözve, cilinderrel a fején. Rögtön végignéztem magamom, azt vizsgálva alulöltöztem - e, de a szürke szövetkabátom alatt rejlő fekete ing és farmer a zenészek ünnepi öltözéke, ezért inkább megvontam a vállamat és helyet foglaltam a lovak hátsója mögött.

― Nagyon más, mint amihez szoktam ― válaszolok őszintén. 

A betondzsungelben magasodó felhőkarcolók sosem pompáznak így. New York dugójában összevont szemöldökű bolond gombák püfölik egymást verbálisan minden dühüket ártatlanokon levezetve, Cliffland kis utcái viszont sugároznak a kacagva táncoló gyermekektől, és esküszöm, még a Nap is fényesebben ragyog errefelé. Az idill teljesen átjár, már-már béke honol a megtépázott lelkemben, ahogy Bart szavait hallgatom s közben a lovas kocsin zötykölődve, lehunyt szemekkel belélegzem a hűvös, szmogmentes vidéki atmoszférát. Rohadtul nyálasan hangzom, mint a nyugdíjasok naplementés-idézetes Facebook posztjai, vagy az alattomosan erőszakos utazási irodák giccses szórólapjai, mégis igaz. Cliffland a mesebeli falucska muskátlikkal a párkányon, paradicsommal a hátsó kertben, a telek végében elföldelt németjuhásszal ― vagy férjjel.

― Én negyven éve élek itt. Az elején nehéz volt hozzászokni a cicomához, én mondom, de már nem is emlékszem hogyan szerethettem az egyszerű vidékeket. Bár meg kell hagyni, Cecile nem is engedi ― nevet fel jóízűen, kerekedő hasára csapva. ― Képzelje el mit művel a házunkkal, ha a faluban így pücskörészik... Nyughatatlan egy asszony, szavamra. A minap is kérdi: "Mit gondol majd Babi - az unokatestvére - , ha nem rakom rendbe a sírt?", miközben metszi a sövényt, "Nehogy Donald - a szomszédunk - azt reklamálja, ha háziasszonynak lusta, akkor hogyan lehetne felelős egy városért?!". Tudja, kend, ő akkor sem elégedett, ha másoknak megfelelt, de legyek átkozott, ha ettől nem bolondulok érte még úgyis.

― Ha nem tart túl tolakodónak, hogyan ismerkedtek meg?

― Valamit jól jegyezzen meg, fiam. Egy faluban, ahol az asszonyok biztonsági kamerákként figyelnek és gyorsabban terjed a szóbeszéd, mint a pestis, nem létezik kérdés, ami túl tolakodó volna ― csap vállamra bajtársaisan. ― Amikor Cecilet huszonegy esztendősen polgármesterré választották, a barátaival együtt ünnepelni ment ugyanabba a hörpöldébe, ahová én kullogtam, miután szélnek eresztett az öregem a családi cégtől. Ott ültem a pultnál, a hatodik söröm felett búsulva, amikor ez a gyönyörű nő megállt mellettem és azt mondta "Kellesz nekem". Abban a pillanatban értelmet nyert minden kifürkészhetetlen út, a kies földön nyíló virágok miatt megértettem a dézsából ömlő eső miértjét, mert tudtam, hogy szerelmes lettem. Bár ekkor még nem sejtettem, hogy a fizikumom miatt kellettem neki és a falunak, mert nem volt sírásójuk... Végül azért jól jöttem ki a dologból.

Pufókás arca vidoran piroslik, egész lényéből árad a meg nem fakult szerelem, ami csúfan facsarja a szívemet, mert tudom, hogy én senkinek sem lehetek a Bart-ja.

― Bájos történet ― lehelem keserédes mosollyal.

― Ne aggódjon, talán nem sírásó állást ajánl majd fel magának, de kend is kelleni fog valakinek ― húz vállára fél kézzel.

― Tudja, elég félelmetes, hogy ilyen hamar belelátott a lelkembe ― ami az apámnak huszonöt év alatt sem sikerült.

― A vidéki levegő teszi. No meg persze a sok szappanopera, amit az asszony nézet velem.

― Már megint rólam panaszkodsz, édesem? ― kiabál felénk egy idősebb hölgy. Töveinél deresedő fekete haja dajerolt loknikban alkot rendezett frizurát, élénk zöld kabátja fiatalítja halovány ráncokkal barázdált arcát, amit tökéletes fogait csillogtató mosolya ragyog be.

― Még mindig, drágám ― hahotázik öblösen Bart, miközben a gyeplőt tenyere köré tekerve lefékezi a lovakat. A szekér megáll, egy kézfogással megköszönöm az utat az öregúrnak, aki illedelmesen bemutat a feleségének.

― Nagyon örülök a találkozásnak, Mr. Hale. Lydia már rengeteget mesélt Önről.

― Remélem csak jót.

― Természetesen. Ezúttal is szeretném megköszönni, hogy elvállalta a felkérést. Nem minden fiatalember vállalná el, hogy felügyeli több tucat harsány gyermek vetélkedőjét.

Mi a szent szar?!

― Elnézést, mit is vállaltam el pontosan? ― informálódok zavarodottan.

― Segítenie kell a gyerekeknek a feladathoz való felkészülésben, utána pedig felügyelni, hogy a versenyszámok alatt semmilyen szabálytalanság nem történik ― avat be, kétkedve felhúzva egyik szemöldökét. ― Lydia nem említette?

― Bizonyára nem olvastam el elég figyelmesen Mrs. White tájékoztatójának apróbetűs részét ― ingatom a fejemet az igazgatónő védelmére kelve, hiába állított csapdát nekem. Általában ezt csinálom; megvédem azt, aki huszadjára forgatja meg szívemben a rozsdás kést. ― Ettől függetlenül természetesen maradok.

― Ezer köszönet ― veszi kezébe az enyémet Cecile hálálkodva. ― Ha megbocsát, nekem még ellenőriznem kell a horgoló állomást. Bart majd elkíséri a vetélkedő helyszínére.

― Igen-igen ― helyesel, de abbahagyja a bólogatást, amikor realizálja mibe keveredett. ― Nosza, hát máma én leszek a személyi testőre?

― Netán bízzuk inkább Johnny-ra? ― folytatja Cecile csípőre tett kézzel. Úgy beszélgetnek, mintha ott sem lennék. Ez nem újdonság, mégis egy nehezebb kő szunnyad a mellkasomon, mert megrészegített a tíz perces figyelem, ameddig én voltam a helyi látványosság.

― Ch, John elevenen megnyúzná, ha megtudná, hogy egy olyan fiatalember is van a faluban, akit még nem űzött el Bella mellől egy vasvillával.

― Khm, elnézést ― köhintek ökölbe szorított kezembe. Teljes szinkronban fordulnak felém. ― Ki az a John és miért is akar engem megnyúzni?

― Egy balfácán.

― A fiunk ― mondja Cecile a férjével egyszerre. Elkerekedett szemekkel mered rá a válasza miatt. ― Na tűnj a szemem elől és közben gondolkozz el azon, hogy ki vigyázott rád, miután az aranyeredet műtötték.

― Natalie volt az, a Pokolba kívánt menyed. Minden nap főzött és mosott rám, masszírozta a lábamat, miközben az egekbe magasztalt fiad nélkülem elutazott Franciaországba, a nagydíjra.

― Az átkozott autóid okozzák majd a halálomat ― fújtat Cecile, egy röpke fejrázással kisöpörve arcába kukorodó tincsét. ― No, eredj a dolgodra, még a végén rossz színben tünteted fel Clifflandet a fiatalember előtt.

― Ahogy óhajtod ― kacsint Bart a feleségére, amit ő egy könnyelmű legyintéssel üt el távozása előtt. ― Indulhatunk, maestro? ― pillant felém.

― Hogyne. Bár aligha nevezném magam maestro-nak, miután sokkal inkább leszek gyerekcsősz, mintsem zenész.

― Ne is törődjön vele! Lydia egy áspiskígyó, aki a maga érdekei szerint tekeredik, nem számít kit fullaszt meg vele. Máig nem fér a fejembe hogyan barátkozhat az én Cecilem egy ilyen szipirtyóval.

― Mindenkinek van egy szerethető oldala, csupán egyesek rejtegetik, mert amikor büszkén viselték, olyanok lőtték rájuk nyilaikat, akikre a legkevésbé számítottak.

Csendben haladunk egymás mellett, Bart nem tesz fel ― egy faluban tolakodónak ugyan nem számító ― kérdéseket, amiért végtelenül hálás vagyok. Nem vagyok a szavak embere, amíg nem ragadok tollat és papírt, hogy dalokba írjam minden bánatom.

Ökölbe szorított kezemre fújom szám melegét, miután konstatáltam, hogy a télikabát megfelelőbb öltözék lett volna a meteorológiai előjelzést megcáfoló hidegben. Kék szemem megakad a sátor homlokzatán feszülő, csúcsára állított háromszögű zászlófüzéren, ami a Törperősök feliratot betűzi.

― Jó munkát, fiam ― paskolja meg vállamat. ― Ha bármi kérdése van, bátran...

― ... fordujak magához, tudom-tudom.

― Azt akartam mondani, hogy kerüljön el. Szavamra, ezek a gyerekek olyanok, mint a farkaskölylök és nekem már túl kevés hajszálam maradt ahhoz, hogy miattuk kitépjem ― sóhajt hasára csapva. ― Egy korsó folyékony aranyra ámbátor szívesen meghívom.

― Észben tartom ― küldök felé egy mosolyt, mielőtt nagyot sóhajtva a sátorba lépek.

Némiképp hozzá vagyok szokva a gyermekekhez, mert Fiona olyanok körében éli szociális életét, akik némely társasjátékhoz is túl fiatalok, de egy seregnyi "farkaskölyökre" ügyelni egészen más tészta. Ezt abban a pillanatban érzem is, ahogy egyszerre öt gyerek öleli körbe a lábamat, míg három másik üveget törően magas hangon tesz fel kérdéseket.

Hosszú napnak nézünk elébe!

........................

Miközben egy szemeteszsákból segítem ki a nyakamba kapaszkodó kisfiút, érzem, hogy a hátamat melegség árasztja el. Nem, sajnos nem a fél öleléstől, sokkal inkább a hányástól. Patrick ugyanis megnyerte a mogyoróvajas-lekváros bagel evő versenyt, mielőtt a zsákban ugrálásra adta fejét. Óriási és nem mellesleg rohadtul büdös hiba volt.

― Bocsi ― szipogja az ingembe törölve az arcát.

― Nem a te hibád, bárkivel előfordul ― nyugtatom meg, összehajtva a zsákot. Kiegyenesedem, de ettől csak félelmetesebbnek tűnök a szemében, mert úgy néz rám, mintha egy fekete párduc fenné rá a fogát. Elnyomok egy sóhajt és folytatom a pátyolgatást, amit határozottan nem vállaltam el. ― Én is voltam akkora, mint te. Előfordult, hogy amíg anyánk átvette a postát, a húgommal annyi forró kekszeket tömtünk magunkba, amennyi a szánkban elfért és mondanom sem kell, utána sugárban hánytuk ki. Anya persze simogatta a hátunkat és vizes törölközővel borogatta a nyakunkat, miközben kiadtunk magunkból mindent. A hiba az emberi lét természetes velejárója, különösen gyermekkorban, szóval ne érezd magad sza... satnyán.

Párás szemeimet inkább elfordítom a fiú felől és a zsákot egyik kezemből a másikba forgatom, hogy leküzdjem a könnyeimet. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy beismerjem, hiányzik az anyukám.

― Én is kaphatok vizes törölközőt? ― kérdezi halkan. Kiszáradt torkomat megköszörülöm, mielőtt válaszolnék.

― Persze, kishaver. Máris kerítek neked egyet ― kócolom össze tincseit, mielőtt elkullog a sörpadok felé.

Egy lopott pillantással megbizonyosodom arról, hogy senki sem rám figyel a sátorban. A kicsik épp a tökfaragó versenyszámban mérik össze ügyességüket, a zsűri teljes koncentrációval követi a vetélkedőt, a szülők pedig áhítatos mosollyal kamerázzák utódjaikat. Kigombolom az ingemet és az almahalászathoz előkészített vödör vízbe áztatom. 

Szemem sarkában egy futó árnyat észlelek, de mire odanézek, csak egy pulóvert látok rajta a blokkal, amin egy rúzzsal írt üzenet áll.

Elbizonytalanítod a jövő orvosait a pályaválasztásban ezzel a selyemfiú produkcióval...
Ui. Kifelé menet vigyázz, meg ne csússz az anyukák testnedvein!

Ha nem lennének füleim, a szám körbeölelné a fejemet, olyan széles vigyor terül el az arcomon. Belebújok a mézeskalácsokkal és mentás cukorrudakkal mintázott, kötött szvetterbe és kezeim közt melengetem Rejtélyes Lány cetlijét. Nem tudom a nevét, a foglalkozását, a kedvenc színét, vagy, hogy mi az első dolog, amit kimentene lakástűz esetén, de nem is számít, mert ugrik egyet a szívem, amikor a közelben van.

━━━━━━━ ♛˖࣪ ☽˚♚ ָ࣪ ━━━━━━━

MORGAN FREEMAN
―――――――――――

Ezt tanúsíthatom. Olyan sebesen száguldozott a szíve, mint a gyorsvonat... Ha lenne hajam, az utolsó szálig magával vitte volna. Ám a süvítés mellett más is hallatszott a teste sötét üregében ― a koponyájában ormótlan kongás visszhangzott a felismeréstől, hogy a lelke szikes sztyeppéjén mégis nyílhat az érzelem törékeny virága. Arra gondolt, milyen felemelő volna a lány után menni és kedves szavakkal, figyelmével öntözni a virágot. De ahelyett, hogy táplálta volna, inkább eltaposta a bimbózó életet, mert úgy vélte, nem érdemli meg, hogy a szörnyűséges személye ilyen szépséggel áldassék meg.