ARABELLA WOODS
―――――――――――

Az esőtől bokacsizmám talpára ragadt leveleket kemény rúgásokkal dörzsölöm a lábtörlőbe. Ettől leginkább egy lendületet gyűjtő bikára hasonlítok, aki patájával kaparva az aréna poros színpadát szemez a vörös zászlóval. Ám közel sem tombol bennem annyi harci szellem, mint egy ilyen állatban, mert a lelki állapotom egy lajháréval, maximum egy teknősével azonosítható. Hétfő reggel van, hogy máshogy lehetnék?!

― Sziasztok ― üdvözlöm az ovális asztal köré gyűlt szaktársaimat.

A kreatív írás szeminárium a hozzám hasonlóan introvertált emberek gyülekezőhelye, ezért meg sem lep, amikor mindenkit magányos pontként izolálva látok meg a küszöbről. Egyesek a telefonjukat bűvölik, mások olvasnak, de akadnak olyanok is, akik az asztallapra borulva alszanak. Rajtuk kívül egy egységes, kurta "Helló!"-val köszöntenek.

Leülök az utolsó szabad helyre. A nehéz fa szék súlyos csikorgással hasítja a padlót, de minden más mozdulatomnak is a kelleténél nagyobb visszhangja van ebben a síri csendben. A vászontáskámba nyúlok egy könyvért, amit a saját szórakoztatásomra pakolok be az ilyen kínos esetekre.

― Francba! ― motyogom, amikor még mindig A sötétség érintése kötetem hűlt helyén tapogatózom.

― Minden rendben van? ― kérdezi a mellettem ülő lány suttogva. A kurzus többi tagjával már találkoztam, ő viszont ismeretlen számomra. Szőke melíros hajkoronája dús hullámokban öleli szeplős arcát, ami barátságos vonásaival azonnal szimpátiát vált ki az agyamban. Bár ez szinte semmit sem jelent, hiszen emlékszem mennyire megbotránkoztatott Vaughan, amikor először belenéztem a rideg-picsa-kék szemébe.

― Most jöttem rá arra, hogy nem hoztam magammal olvasnivalót. Az én mércémmel ez egy kettes a "rendben van" skálán, ahol a tíz a Kánaán.

― Nem mintha túl akarnálak licitálni, de én egyszer elfelejtettem magammal hozni az inzulinomat. Az még a kettőt sem érte el ezen a bizonyos skálán ― húzza el a száját egy keserű emléket felidézvén. Hosszú körmeivel karmazsin színű pulóverének kötött anyagát húzogatja.

― Sajnálom ― felelem együttérző hangnemben. A kezemre szegezett tekintettel írom körül a hüvelykujjam tövében ékeskedő tetoválásomat. Ez a kicsiny gránátalma számos jelentéssel bír, például az Ótestamentum-ban az élet teljességét, Keleten a halhatatlanságot, míg a görög mitológiában a bünbeesést, illetve a termékenységet szimbolizálja. Nekem pont ez a sokoldalúság imponált annyira, hogy egy életen át magamon akarjam viselni.

― Nem szükséges ― nyugtat fakó mosollyal. ― Legalább volt nálam egy könyv, amit a földre dobhattam, hogy felhívjam a figyelmet a közelgő ájulásomra.

― Végső soron a könyv a legélesebb fegyver, amit a tarsolyunkban hordozhatunk ― vonok vállat, felfelé görbítve szám sarkát.

― Ezt kiírom a Twitter profilomra. Megengeded? ― érdeklődik, miközben már pötyög is a telefonján. ― Mi a felhasználóneved? Bejelölhetlek, ha gondolod.

― Nincs Twitterem ― felelem bátortalanul. A lány úgy néz rám, mintha közöltem volna, hogy van egy hatodik ujjam, amivel jó kedvemben kismacskákat vakítok meg.

Már Ezra is nyaggatott a közösségi média oldalakat illetően, de egyenlőre hárítom a digitális tartalomgyártás lehetőségét, mert a "Jó bornak nem kell cégér"-elvem felülírja az olvasóim felé táplált megfelelési kényszeremet.

― Ezt a problémát sürgősen orvosolnunk kell ― hüledezik, szorgalmasan járatva ujjait a képernyőjén.

Lemaradással kamillázok; az előbb még hallgatagnak tűnő lány hirtelenjében egy közösségi pillangóként illegeti szárnyait.

― Figyelj, szerintem ez nem valami jó ötlet. Tudod, nem vagyok az a lány, aki mindenki lenni akar, vagy akivel mindenki lenni akar.

― A való életben talán nem, de ez nem jelenti azt, hogy a virtuális világ is így gondolná. A profilod egy olyan identitás, amivel megteremthetsz egy személyiséget, akivé válni akarsz; "Játszd el, amíg meg nem valósul" ― mutat rá. ― A világháló pont az olyan magukba forduló könyvmolyoknak lett kitalálva, mint amilyen te vagy.

― Az jó? ― reflektálok kérdő hangnemben. Nem tudom, hogy ezt sértésnek, vagy puszta megfigyelésen alapuló ténymegállapításnak szánta.

― Használd az agyad! Szükségem van néhány adatodra egy új profil regisztrálásához.

Informatív kérdések következnek, kvázi egy rögtönzött állásinterjún találom magam. Gépiesen válaszolok, a születési nevem helyett az íróit, valamint a privát helyett Ezra email címét diktálom be. A lány úgy kopogtatja körmeit a képernyőjén, mintha megcsípte volna egy radioaktív pók.

― Mosolyogj! ― szólít fel váratlanul.

― Mi? ― vonom össze szemöldökömet, de már villan is a vaku. Felém fordítja a telefont, hogy együtt nézzük meg az imént készült képet.

― Szerintem aranyos ― vélekedik hamiskásan.

Úgy festek, mint aki épp részegen öklendezik a vécé fölött és rájön, hogy nem hajtotta fel az ülőkét. Aha, kurvára aranyos.

― Csinálnál egy másikat, kérlek?

― Persze.

― Ribiké a férfi szív! ― zengi mosolygásra biztatva.

Néhányan kirekesztő becsmérléssel lövelik felénk pillantásukat a felkiáltásra. Én csak hitetlenkedve nevetek, ami életörömként köszön vissza a fotón.

― Tessék, ez már sokkal jobb lett! Jesschica néven vagyok fent, de már ment is a követés és bekapcsoltam a csengőt, hogy minden posztomról kaphass értesítést.

Á, szóval Jessicának hívják.... Legalábbis a virtuális világban.

― Köszi ― nyögöm ki letaglózva.

― Nem tesz semmit. Csak aztán el ne tűnj nekem, mielőtt elkezdődhetne a Twitter-karriered.

― Megpróbálom tartani veled a lépést ― bármennyire is kétlem, hogy ez lehetséges lenne.

― Szavadon foglak! ― kacsint és az ajtón beforduló professzor felé fordul.

Izzad a tenyerem, miközben hagyom leülepedni magamban az imént történteket. Ijesztő belegondolni, ugyanakkor üdítő is az érzés, hogy egy lehetséges barátságot alapoztam meg egy szimpla regisztrációval. Anya büszke lesz rám, amikor elmesélem neki ― utána persze megjegyzi, hogy tőle örököltem ezt, mert apám soha nem lenne képes barátságos lenni.

Nem tudom mi sülhet ki belőle, de az írói válságomnak pontosan egy ilyen vörös aurájú szőkeségre van szüksége, aki kirángat a laptop előtt görnyedésből az éjszaka sűrűjébe, hogy aztán szülessen belőle számos belsős poén, ami később ikonikus tweetekké fejlődik.

Vigyázz, Élet, mert kicseszetül jövök!

Ez a mondat sokkal magabiztosabban hangzott a fejemben, mint amikor megbotlok egy falevelek alatt rejlő kőben és kilyukasztom a harisnyámat az aszfalt keménységében. De ember tervez, Isten végez, ahogy azt mondani szokás. A kínosság pedig a középső nevem is lehetne, pláne a tegnapelőtti fülhallgatós incidenst követően, tehát egy kis esés, meg a kiszakadt harisnya meg sem kottyan nekem.

A csengőhangom, a Rock Your Body teljes erőből dübörög a zsebemben, de annyira szeretem ezt a dalt, hogy inkább hallgatom egy kicsit, mielőtt fogadnám a hívást.

― Mégis minek neked telefon, ha nem vagy képes felvenni, hm? ― zsörtölődik apukám a telefomba. ― Már vagy fél napja próbállak elérni, mindhiába. Legközelebb emailben írok, azt talán gyakrabban olvasgatod.

― Neked is szia, Édesapám ― mosolygok negédesen trillázva. ― Miért kerestél?

― Hát a fesztivál miatt, mi másért keresnélek ― morogja. A háttérben spriccelő hang hallatszik, ami elnyeli homályos pletykálkodás örvényét.

― Nem tudom, talán azért, hogy megkérdezd mi újság van a legkisebbik lányoddal?! ― vonom meg a vállam, miközben egy érmével kiszabadítok magamnak egy bevásárlókocsit.

Nem lep meg, hogy valami érdek hajtja a vonal túlsó végén bajsza alatt motyogó személyt, mégis fájdalmat okoz a sokadik alkalom után is. Legkisebb gyermekként lehettem volna a családi figyelem középpontjában, az elkényeztetett királylánnyá válhattam volna, ehelyett a felejthető udvaribolond szerepében tetszelgek és csak akkor húznak elő a fiókból, ha szükségük van rám. Ahogy most az apámnak is, a szülőfalumban, Cliffland-ben megrendezésre kerülő tökfesztivál miatt.

― Nyilván minden rendben van veled, máskülönben már értesített volna egy pszichiátria, egy kórház, vagy egy temetkezési vállalat.

― Állati felemelő érzés veled beszélgetni ― motyogom, szemeimet forgatva.

― Na, akkor számíthatok rád a fesztiválon, vagy sem?

― Minden évben vonatra szállok hajnalban, hogy csokrokat kötögessek, virágszirmokat szórjak a szerelmesekre, illetve oklevelet írjak a tündérkirály - és tündérkirálynő-választáshoz. Ráadásul tavaly lemondtam emiatt egy dedikálásomat is. Nem is tudom... Mit gondolsz, számíthatsz rám?

― Drámakirálynő ― dünnyögi. ― Vasárnap találkozunk, gyerek. Jó légy!

― Szia! ― köszönök el, a pittyenésből következtetve süket telefonnak. Apa folyton rohan, az idejét pedig féltett kincsként szorongatja keblén, nem is csoda, hogy még az elköszönést sem várja meg. ― Legalább ezúttal nem kezdett bele az Okok, amiért passzív agresszívan gyűlölöm az anyádat előadásba. Ez már haladás ― elismerően nógatom a fejemet.

Ahogy a zöldséges pult előtt szlalomozok, eszembe jut, hogy Vaughant reggel milyen rossz bőrben hagytam hátra, ezért írok neki egy gyors üzenetet.

Épp vásárolok. Kell valami a boltból? :)

Van egy rossz szokása, miszerint a durva másnaposságot egy újabb úgy-partizunk-mintha-nem-lenne-holnap estével próbálja kezelni. Egy-egy ilyen bulimaraton után úgy néz ki, mintha második Ramszesz szeretője lett volna, aki szolidaritást mutatva befeküdt mellé a kriptába, de egy pár évezredes kiadós pihenést követően újra belevág az éjszakába.

Már a ropogós szélű kakaóscsigákkal szemezgetek, amikor egy értesítéssel cseng a válasz. Kiválasztom a legsültebb péksüteményt, egy papírtasakba csúsztatom és csak azután nyúlok a farmerszoknyám zsebébe.

vmi smoothie, SOK kávé, instant leves, zeller
ja meg terhességi teszt is kellene
köszke <3

― Mi a franc? ― suttogom magam elé, miközben már másodjára olvasom újra az üzenetét.

Körbepillantok a szupermarketben, de szerencsére minden vásárló a saját dolgával van elfoglalva, ezért észrevétlenül surranok a szépségápolási termékekhez. A biztonság kedvéért három különböző márkájú tesztet teszek a kocsiba, majd leszegett fejjel állok az imént felszabadult önkiszolgáló kasszához.

― Gondolhattam volna, hogy innen fúj a szél ― horkantás hallatszik mellőlem. Ijedten pillantok a hang felé, kezemben egy lecsippantott tesztet szorongatva.

Ezra feszült arckifejezéssel húzza ki magát, egy fejrázással kiengedve szaggatott sóhaját, amitől egy telenovella főhősére emlékeztet. Kényszeredetten szorítom a kezemben lévő dobozt, nehogy szemközt nevessem őt.

― Hellóka! Hogy s mint van az én kedvenc szerkesztőm? ― Tekintetemet a kosaramban heverő termékekre vezetem és egyesével le is húzom őket, hogy eltereljem a gondolataimat.

― Mondja meg a kicsit sem kedvenc, macskajajtól szenvedő, egyéjszakás kalandba keveredett, potenciálisan terhes íróm ― ráncolja homlokát, állát dörzsölve. Beszarás, most meg tisztára Tom Ellis.

― Nézd, ez nem az aminek látszik.

― Ha azzal folytatnád, hogy a gólya hozza, vagy valami hasonló baromságot készülnél mondani, ne tedd. Így is elég nagy pácban vagy.

― Nem vagy az apám, szóval nem kell magyarázkodnom neked ezügyben, de akkor is tisztázni szeretném, hogy a teszt a szobatársamnak lesz, aki olyan harmadnapos, hogy a boltig sem képes levonszolni a seggét.

― Áhá ― szól élesen, kétkedőn méregetve. ― Tegyük fel, hogy hiszek neked. Miért nem írsz, ha nem neked kell ez a sok szirszar?

― Az írás akkor nem megy, ha forszírozzuk, mert az ihlet ideiglenes. Olyan, mint egy pillangó, ami leszáll a válladra, aztán elrepül és akármennyire is szeretnéd újra magadénak tudni, ha ő nem dönt úgy, hogy visszatalál hozzád, akkor várnod kell. Hány nyelven mondjam el neked, hogy próbálkozom?!

― Akkor próbálkozz jobban ― ösztönöz harmatgyengén. Amikor megforgatom a szemem, elkapja könyökömet. ― Bármire van szükséged ahhoz, hogy alkotni tudj, szólj és én megszerzem neked.

― Hát biztosan motiválna, ha Justin Timberlake privát koncertet adna nekem ― húzogatom szemöldökömet, mire elneveti magát.

― Úgy értem bármi, amit meg tudok szerezni, a tiéd lehet.

― Timberlake biztos nem tartozik közéjük?

― Sajnálatos módon nem.

― Akkor beérem egy kis magánszférával, bár nem tudom mennyire vagy tisztában ezzel a fogalommal, elvégre még a boltba is követtél ― fonom össze karomat mellkasom előtt.

― Nem követtelek, csak megláttalak a kasszánál és gondoltam...

― ... megint csesztetlek, hátha attól produktívabb leszel ― mélyítem el hangszínemet, hogy hitelesen utánozhassam.

― ... köszönök ― fejezi be mondatát, ahogy akarta, mielőtt közbevágtam. ― Na gyere, Bella, meghívlak egy ebédre.

― Nem lehet, haza kell dobnom ezeket Vaughan-nak.

― Szerintem ennél terhesebb már nem lehet, szóval ráérsz a teszttel. Ha jól látom, a többi sem romlandó élelmiszer ― fejti ki egyik karjával magához ölelve a papírzacskóba pakolt dolgaimat.

Hosszú lábaival hamar előnyt kovácsol magának és mire észbe kapok, már a kocsijának támaszkodva pörgeti ujján a slusszkulcsát. Égbe emelt tekintettel ülök az anyósülésre, miután ajtót nyit nekem.

― Na, akkor jöhet az a pad thai? ― érdeklődik, a kormány mögött helyet foglalva.

― Tudod mi a válaszom.

― Ugyan, a rendelésedet is pontosan tudom.

― Akkor indíts, mert éhen halok.

― Mint mindig ― nevet fel, rosszallóan rázva fejét, majd beindítja a motort.