(RE év, 10.-ik hónap)

Maximilian

- Micha! Mondd, hogy ez nem a te reggelid!

- Jaj Mex, már megint ezen aggódsz? – egy remegő, csontos kéz érintette meg a vállam majd puhán markolta meg. A meleg tenyér hirtelen érintése, a bőröm legfelső rétegétől egészen a csontomig égetett. A félelem melyet szívem legmélyére láncoltam egy pillanatra elő tőrt. Nem, ez nem lehet ugyanolyan. – De, hiszen te remegsz! És milyen hideg vagy! Micha! Mivel ijesztetted meg ezt a fiút? – összeborzolta a hajamat, majd egy szempillantás alatt Micha mellett termett és kézfejét, mely egy pillanattal ezelőtt kulcscsontomon pihent, egy erős lendülettel felemelte és az idős férfi nyakára csapta. Mindeközben az ajtóban álldogáló Gregori, hiányos fogazata ellenére is, mosolyra húzta száját és könnyes szemekkel figyelte, amint felesége épp elagyabugyálja Michát.

- Tudod öcskös, pont ezért szerettem bele ebbe a nőbe! – mély és erőteljes kacagása, köhögéssé majd fuldoklássá változott. A kezében levő kartondoboz tartalma ide-oda csúszkált majd neki vetült a védőcsomagolásnak. - Szerintem, pont, hogy ő volt az, aki megijesztett itt bárkit is! – mondta két köhögés között. Fuldokolva hajtotta be lábával az ajtót majd az ágyra huppant. – Ez... a neveh tés ehgy nahp síba teesz. Thaán máár ezt az ízééét sikerüht is síírbha tenni. – Saját viccén megint nevetni kezdett. Felesége nem díjazta túlságosan humorát így ott hagyva a kipirosodott Michát, férjéhez csoszogott és kiszabadította a barna dobozt a májfoltos karok fogságából.

- Szerintem ez jobb helyen lesz egyelőre nálam. Nyugodj már le te vénember! Mex nagyon remélem, hogy te nem leszel ilyen szánalmas, mint ez a két antik bútordarab. – sóhajtva fordította mogyoróbarna szemeit felém, majd elmosolyodott. – Mennyire szép fiatalember lett belőled. Annyira büszkék vagyunk rád! – a tekintete váratlanul elhomályosodott, majd megviselt arcán legurult az első könnycsepp. Ezt a követte a második, míg végül nem bírta tovább. Földhöz vágta a csomagot és hozzám futott. Szorosan megölelt és sírt. Teste rázkódott. Nem láttam az arcát de tudtam, hogy megpróbál nevetni.

- Asszony! Nem te mondtad, hogy vigyázzak?

- Jaj Mex! Nem így akartam elbúcsúzni tőled! – elbúcsúzni? Szemeim kikerekedtek és nem tudtam megszólalni. Kérdőn tekintettem Gregorira majd Michára.

- Max! Már hetek óta meg akartuk veled beszélni. – Micha arckifejezése magába foglalta a szeretetet, bánatot, dühöt és fájdalmat. - Csak valahogy soha sem vitt rá a lélek. Amint már biztosan tudod, két hónap múlva el kell, menjél a válogatóra. Majd minden bizonnyal tovább jutsz a versenyen. Viszont két esélyed van. Vagy nyersz, vagy nem. Mi tudjuk, hogy képes vagy rá, de – itt egy pillanatra megállt. – De...

- De az igazgató nem hisz benned. – mondta, komolysággal Gregori. Nagyon nem áll jól neki ez az ábrázat. Ő mindig csak mosolyog. Ő soha se lehet elkeseredett. Ő nem... – Már a tegnap kellett volna, szóljunk, hogy mától nem látnak itt szívesen. De mi találkozni akartunk veled. Látni akartunk verseny előtt. S elköszönni. – hangszíne egyre jobban halkult, mígnem utolsó mondatja csak egy alig halható suttogás lett.

- Az ogre azt mondta, hogy jobb előbb megválni tőled, mint sem a végén muszájból kelljen kirúgni. Jaj, Mex! Én tudom, hogy győzni fogsz!

- Az a doboz, amit Etsuko annyira védett egy darabig, majd mégis földhöz vágott... Az a tiéd. Tudjuk, hogy a szülinapodig még három hónap van, de neked már most szükséged van rá.

- Azt hitted, hogy nem veszem észre, hogy a hangszered felső hangkulcsa eltörött? Tudhatnád, hogy nálam jobb hegedűkészítő nem volt és nem is lesz. A szemem nem a régi, de a hallásom tökéletes. – Etsuko bársonyos lehelete ezúttal is égette a bőrömet, de ez más volt. Most jól esett.

- Ez Etsuko utolsó és egyben legtökéletesebb műve. Szeretnénk, ha ez most a tiéd lenne. -Gregori óvatosan nyitotta fel a karton fedelet, kivette a buborékfóliát majd egy fehér hegedűt húzott elő. A fedőlapot arany, szimmetrikus minták ölelték körbe. Ezúttal az én szemeim teltek meg könnyel. Most realizáltam a helyzetet és azt, hogy talán ez lesz az utolsó hangszer, amin játszok. De büszke leszek rá. Büszke leszek a barátaimra és büszke leszek arra, hogy bíznak bennem. Etsuko engedett a szorításából majd hagyta, hogy felálljak. A szék megreccsent, mintha elköszönt volna tőlem. Remegő kézzel fogtam meg a tökéletes és egyben törékeny darabot. Óvatosan simítottam végig a csigán, a húrokon, és a felsőhajlaton. Vállamra tettem és államat az álltartóra helyeztem. Annyira kényelmes és könnyű volt megtartani. Majd elkezdtem játszani.

- Egyszer nők milliárdjai fognak beléd szeretni. A játékod elvarázsolja gyenge lelküket. Csak győzzed válogatni! – mondta Etsuko ábrándos pillantással.

- Jaj, hagyd békén szegényt! Biztos van már barátnője!

- Pszt! Hagyjátok játszani! – Ha tudták volna, hogy nekem soha sem lesz barátnőm. Én már nagyon régóta szeretek egy kisfiút. Egy fiút, aki talán idén fog ellenem harcolni. Egy fiút, akit egyszer láttam, de mély hatást tett rám. Egy fiút, aki ígéretet tett nekem.

''Legközelebb majd az enyém lesz a nyeremény és te is''

https://youtu.be/wHvBgRBjOIM

Ni hát végülis még élek. :D És még sikeresen tartom legalább egy héten egy rész szabályomat. :) Köszönöm Neked, hogy olvasod, illetve, hogy még kitartasz lustaságom mellett. Illetve, hogy bővíted a saját mini Tejútrendszerem. (Mert minden csillag számít) 

Bik_Fa