(RE év, 10.-ik hónap)

Maximilian

A félhold alakú épülethez érve megtorpanok. A háromemeletes létesítmény arany- és ezüstszínekben pomázik. Valamikor régen ez volt a városunk temploma, ezt követően zenecsarnokká alakították. Három évvel ezelőtt Melody úgy döntött, hogy minden városnak új zenecsarnokot adományoz, így ezt az impozáns építményt közösségi célra használták fel. Azóta egy hatalmas nemesfémből készült tábla jelzi, hogy ez az idősek otthona. Ha megöregszem, remélem, a kölykeim ide küldenek. Tiszta pazar az egész épület.

De ami a legszembetűnőbb, az a látogatási cédula. Fél kilenckor engednek csak be. Addig mi a jó szöszt csináljak? Hirtelen eszembe jut valami. Szemeimben megcsillan a remény és szájam ravasz mosolyra húzódik.

A létesítmény legszélén levő ablakhoz araszolok. Hármat kopogok az ablaküvegen, majd magamba imádkozok, hogy meghallja. Belülről nyögéseket hallok majd egy köhögést. A padló csikorogni kezd. S egyszer csak, megjelenik a jól ismert fekete árnyék. Az nyílászáró ropogva kinyílik.

- Maximilian! – az arcát beborító ráncok meggyarapodnak, és elmosolyodik. - Ma sem reggeliztél?

- Nem! De... - meg sem várta, hogy befejezzem. Kinyitotta az ablakot és hagyta, hogy bemásszak. Pontosabban mondva, csontos kezeivel megragadott és berántott.

- Semmi de! A reggelid a szokásos helyen, és van egy plusz törülköző a fürdőszobában. Megyek, elintézem, hogy senki se zavarjon. – fehér szemöldöke lentebb ereszkedik és látom, hogy megpróbál kacsintani, de csak a homlokán levő anyajegyek és foltok mozognak. A tőle telhető leggyorsabban csoszog ki a szobából, majd becsukja maga után az ajtót. Egy darabig csendbe várakozok, aztán meghallom Micha távoli, rekedt hangját.

- Ezt nem hiszem el! Hol vannak a nővérek! Ezt nézzék! Egy ujjnyi por! Szörnyű ez a hely! Fáj a derekam! Margarinos kenyeret akarok! – papucsok, magassarkú cipők koppanását hallom. Halk női hangok próbálják elnyomni az érdes lármázót. Micha minden reggel lerendezi ezt a jelenet, hogy addig is nyugodtan tevékenykedhessek a szobájában. Köszönöm, mormolom magamban, majd besurranok a mosdóba.

A színpadi jelenete után becsapja maga után az ajtót és nyomatékosan kijelenti, hogy ne zavarják. Ilyenkor már senki se merne benyitni hozzá. Az itt lakók hangos éljenzésbe és tapsolásba kezdenek. Ők azok, akik tudják, hogy mire megy ki ez az egész cirkusz.

-Max! Ha végeztél beszélnünk kell! – kiáltja a fürdőszoba felé Micha. A mondat többi részét a víz hangos tódulása nyomja el. 

Álohá! 

Tulajdonképpen ez a zene nem nagyon illik ehhez a tételhez, de muszáj ide tennem, hiszen ezt hallgattam mikor megírtam. :)

https://youtu.be/dvgZkm1xWPE

Köszönöm, hogy elolvastad és remélem, hogy továbbra is olvasni fogod a tételeket! :)

Ha tetszett dobj meg egy csillaggal vagy egy margarinos kenyérrel. ^^

Bik_Fa