Sziasztok! :)
Remélem tetszeni fog ez a rész. Hogy megmelengeti a szíveteket, vagy megemeli a pulzusotokat. ;)
Köszönöm hogy olvastok!😚
Jó olvasast ehhez is! ❤

Fairy♡

Időben beértem az órámra. Amikor leültem a helyemre, Kaiden épp akkor esett be az ajtón. Mikor meglátott, elmosolyodott és leült mellém. Újabban ez a helye. Visszamosolyogtam, aztán figyeltem az órára, nehogy megint az legyen, mint múltkor.

-Ma beállítunk pár jelenetet, hogy ki hol áll és mit csinál - közölte velünk Mrs. Moore. Hurrá! Pedig már épp elfelejtettem, hogy én vagyok a főszereplő és nagy valószínűséggel intim közelségbe kell majd kerülnöm a mellettem ülő vigyorgó fiúval. Mi a fene?

- Mi a francon vigyorogsz? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. - Semmin! - kuncogott. Lábával a padlón dobolt.
- Csak jó kedvem van, ennyi! -vonta meg a vállát. Kétkedve néztem rá. - Na jó! Igazából kíváncsi vagyok milyen lesz ez az egész darab, főleg hogy főszerepet kaptam..ööm..kaptunk.
-javította ki magát. Az igazat megvallva, már engem is furdal a kíváncsiság.

- Igen, biztos érdekes lesz, csak tudod..semmi kedvem nincs a legjobb haverommal smárolni mindenki előtt! - fortyogtam. Felnevetett.

- Ugyan! Tegnap amúgy is majdnem lekaptál, szóval nem hiszem, hogy problémát okozna még egyszer. - vigyorgott a képembe. Legszívesebben lekevertem volna neki egy bazi nagy pofont. Hála Istennek felszólított mindenkit a tanár, hogy álljunk fel és kövessük a nagy terembe.

- Ezt ne itt és ne most beszéljük meg jó? Te is tudod, hogy az miért volt! Felejtés és részegség! Ennyi! - böktem oda neki halkan és elsurrantam mellette, be a tömegbe. Semmi kedvem nem volt az előadóteremig őt hallgatni. Úgysem úszhatom meg ezt a beszélgetést, de nem itt akarom lerendezni. Szerencsére zökkenő mentesen a színház terembe értem. Amint mindenki elég közel ért, a tanárnő elkezdte sorolni, hogy ki hova álljon. Az első jelenetben szerencsére én nem szereplek, szóval nem volt dolgom, így leültem az egyik kényelmes, lenyitható székbe. Balszerencsémre viszont Kaidennek sincs most szerepe, ami miatt leült mellém. Néma, kínos csendben ültünk egymás mellett.

-Szóval... - kezdte. Jajj ne már! - gondolom csak az alkohol miatt akartál megcsókolni. Ugye? - felém fordította fejét. Én még mindig a színpadot néztem. Nehéz volt megszólalnom. Nagyot nyeltem.

- Aha -bólintottam. Azt gondoltam ez az igazság, de amint kimondtam megbántam. Úgy éreztem hazudok. Nem csak neki hanem magamnak is. A fene vinné el!

-Értem - visszafordította tekintetét a csoport felé. Azt hiszem megbántottam. Nem akartam! Én..én csak.. Francokat! Miért bántottam volna meg? Hisz csak egy barát! Ő sem érez irántam semmit, én sem iránta és ez így van jól!

-De.. - szóltam most én. - ..ugye nem haragszol? - most én fordultam felé. Oldalról láttam hogy elmosolyodott. Vissza nézett rám. Tekintete az enyémbe fúródott. Miért érzem azt, ha a közelében vagyok, hogy meginog a lábam és megugrik a pulzusom?

- Nem, dehogy! -mondta lágyan és megcsóválta a fejét.

- Akkor jó! - kifújtam a levegőt.

-Miért haragudnék? - kérdezte.

-Csak, mert igazából úgy érzem, hogy kihasználtalak. De én nem akartam! Csak sok volt a pia meg minden. Tudod, hogy felejtsünk el mindent.. - hamisan felnevettem. - Legszívesebben kitörölném az életem ezelőtti részét! - összeszorítottam az állkapcsom. Aggódást láttam a szemében.

- Mi történt veled Hope? - elfordultam és kicsit megráztam a fejem. Dühösen felsóhajtott - Miért nem nyílsz meg nekem? Igazán elmondhatnád! Megbízhatsz bennem! - fakadt ki. Sajnáltam szegényt. Tudom milyen rossz a tudatlanság, de még rosszabb ha mindent tudsz és nem tudsz ellene cselekedni. Meg akarom ettől kímélni őt. Kezemmel végigsimítottam frissen borotvált arcán.

- Tudom! Bízom is benned! Csak.. - ellökte kezemet az arcától. Dühös rám, tudom, de ez mégis rosszul esett. Ha tudná, amit nem tud, inkább azt kérné, bár nem mondtam volna el.

- Csak mi?- kérdezte indulatosan. Kezére fektettem a kezem, de mikor elhúzta volna, lefogtam. Szememmel fogva tartottam az övét.

- Ha tudnád, azt kívánnád, bár ne tudnád! Épp elfelejteni próbálom én is, te meg azt akarod, hogy az egészet felhánytorgassam! Rohadt nehéz nekem erről az egészről beszélni! Csak Liv tud mindenről, de ő is csak azért, mert kis korom óta a legjobb barátom, és együtt nőttünk fel. Hidd el Kaiden. Még megköszönöd hogy nem mondtam semmit.

Kétségbe esve hallgatott. Éreztem ahogy csípik a könnyek a szemem, de nem akartam gyengének tűnni. Nem fordultam el. Ellagyultak arcvonásai. Láthatta szememben a fájdalmat.

- Sajnálom Hope! - simította meg arcomat most ő. Hihetetlenül jó érzés kezét érezni az arcomon. Egy pillanatra, leunytam a szemem, de észbe kaptam.

- Azóta ritka ha egy percet is tudok aludni, de akkor is olyanokat álmodom, hogy reggel rosszabban ébredek, mintha nem aludtam volna. Ezért marasztaltalak tegnap is. Nem tudom miért, de ha velem vagy, nem kergetnek rossz álmok és végig alszom az éjszakát. - kiöntöttem a lelkem. Remélem egyszerre ennyi elég neki. Ezek után nem számítottam arra ami tett. Huncutul elvigyorodott, majd közelebb hajolt és a fülembe súgott, amitől kirázott a hideg.

- Ha rajtam múlna, nem aludnád végig az éjszakát. - Amint leesett miről beszél, azonnal karon csaptam és ellöktem magamtól. Szerintem a hajam tövéig elvörösödöm.

-Idióta! - vágtam oda. Mosolyogva elhajolt és előre fordult. Én is így tettem. Akaratlanul is felkuncogtam az előbbin, de próbáltam leplezni több kevesebb sikerrel.

-Miss. Milner és Mr. Evans maguk jönnek! Úgyis olyan jól elszórakoznak! - hallottam meg a nevünket, mire egyből felkaptam a fejem. Remek! Egyszerre álltunk fel Kaidennel, aki maga elé engedett. Kifelé menet a fülembe suttogott.

- Látom tetszett az ötletem, Csing! - újból elpirultam, ahogy rájöttem, hogy az előbbi kis párbeszédünkre gondol és a becenevemen. Régen hallottam már tőle. Amint kiértünk a székek közül, mellé léptem.

- Ha rajtam múlna, nem lenne több jó éjszakád - mondtam a nem régiben elhangzott mondatát utánozva, miközben két ujjammal ollót mutattam. Remélem leesett neki mire céloztam, de ahogy feszülten felnevetett, úgy gondoltam rájött.

- Azzal magaddal is kicsesznél. - súgta úgy hogy ajkát éreztem a fülemen. Bennem pedig megállt az ütő. Erőteljesen rápillantottam, ő pedig csak nevetett arcomat látva. Dühösen, de mégis izgatottan elviharoztam tőle. Szerencsére "ellopták" mellőlem, így nem kellett tovább hallgatnom a baromságait, és zavarba esnem a válaszaitól. Az ő jelenetét állították be, mikor Rómeó épp jön haza Rozától. Még senki nem beszélt, forgató könyvet sem kaptunk se semmit, csak próbálgatják, hogy lenne jobb állni. Ameddig a tanárnő a másik embert állítgatta jobbra balra, addig Kaiden megeresztett egy szívdöglesztő mosolyt felém. Csak egy szúrós pillantással jutalmaztam. Titokban azért megremegett a gyomrom ettől a mosolytól. Miután ezzel végeztek, én következtem.

Beálltam az egyik sarokba, míg beállították a Dadát és a Capuletnét, akik a szobában beszélgettek. Aztán engem is beállítottak, mondták hova, merre menjek. Nem volt nagy cucc az egész. A "próba" végén kiosztották a szövegeket és a lelkünkre kötötték, hogy jövő hétre valamennyire tanuljuk meg, vagy legalább nézzük át és tudjuk ki mikor jön. Próbáltam kicsit kerülni Kaident. Nem volt nehéz, mert miután kikaptuk a lapokat én szaladtam is a következő órámra.

****

Mr. Green feladatott adott a számomra ismét. Megkért, ha van időm, akkor segitsek neki egy színdarab megrendezésében. Nem értem miért, de mindig engem kér meg, pedig rajtam kívül még harmincan az ő órájára járnak. Talán megkedvelt és azt akarja, hogy jó legyen a vizsgám. Mr. Green olyan ötven év körül lehet. Csipem az öreget. Humoros és mindig élvezem az óráit, mert látom rajta, hogy ő is élvezi amit csinál és ez inspirál engem. Ezért, szívesen szoktam neki segíteni.

Kaidennel ma már többször szerencsére nem futottam össze a suliban. Menzán nem találkoztunk, mert én elég későn mentem, aztán siettem haza, gyorsan megtanultam meg elintéztem a dolgaimat aztán siettem vissza. Így is elkéstem, mert a buszom késett és még a suliba kellett gyalogolnom.

-Elnézést! Itt vagyok már! - mondtam, miközben ledobáltam a cuccaimat.

-Semmi gond! - köszöntött mosolyogva a kedvenc tanárom. Még egy ok amiért a bírom. Mindig mosolyog és ettől én is jobb kedvre derülök.

- Még el sem kezdtük. Gondoltam megvárunk. - utalt ezzel magára és a színész tanoncokra. Elmosolyodtam.

-Ó, igazán nem kellett volna megvárniuk! - mondtam, majd összehúztam a szemem. - De, honnan tudta, hogy itt leszek? Hisz csak megkért rá és én sem mondtam biztosra. - érdeklődtem. Nagy mosollyal megveregette a vállamat.

- Tudom, hogy rád mindig számíthatok! - hátra kulcsolta a kezét és a színpad felé indult. Arcomra fagyott mosollyal álltam. Megszólalni sem bírtam. Ez az ember olyan nekem, mint ha az apám lenne. Elgondolkodtam milyen jó is lenne, ha ez az életvidám, mosolygós ember lenne az apám. Jó életem lett volna, boldog lettem volna. Nem lenne egy szörnyű múltam, ami nem hagy nyugodni soha. Feleszméltem a bambulásból és én is a színpadhoz siettem. Felmentem Mr. Green mellé és figyeltem. Csodálatra méltó, ahogy ez az ember végzi a munkáját. Belead apait, anyait, még ha csak kezdő színészekről is van szó. Minden mozdulatát, kijelentését teljes erőbedobással figyeltem. Látszott az embereken is akik szerepelnek, hogy élvezik és megfogadják a tanár úr tanácsait. Ők is szeretik őt. Ezzel az emberrel egyszerűen élvezet dolgozni.

Mikor szünetet tartottunk elővettem a táskámból a vizemet és egy nagyot kortyoltam. Láttam, ahogy Mr. Green lehajtja az egyik széket és leül. Odacsoszogtam mellé és én is leültem.

-Köszönöm, hogy bízik bennem! - hálálkodtam. Az öreg csak elmosolyodott rajtam, aztán válaszra nyitotta a száját.

- Kedvellek Hope! - kezdett bele. Melegség öntötte el a szívemet.
- Kedves vagy, aranyos és nagyszívű. Kevés az ilyen ember! Ezt meg kell becsülni! - bólintottam és zavartságomban elmotyogtam egy "köszönömöt".

- Csak azt sajnálom, hogy általában az ilyen emberek életébe, történt valami rossz, ami arra sarkalta őket, hogy jobbak legyenek. - ennek hallatán megsajdult a szívem és arra vágytam, hogy valaki megöleljen és azt suttogja, hogy az egész csak egy rossz álom volt, és már vége. De ennek addig nem lesz vége, míg meg nem fizet az a szörnyeteg. Az aki nem más, mint a saját apám. Mr. Green felállt mellőlem és a kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen. Hálásan elfogadtam.

- Nagyon remélem, hogy veled semmi borzasztó nem történt. Az ember magától is lehet kedves. - mosolygott rám, pedig ha tudta volna. Hamisan vissza mosolyogtam, hogy ne legyen feltűnő, de a könnyek már csípték a szememet.

A következő egy óra gyorsan elröppent. Befejeztük a próbát és mindenki sietett haza. Ahogy kiléptem a suli ajtaján megcsapott a jéghideg szél. Decemberhez híven fagyott. Kabátomat jobban összehúztam magamon, mintha segítene valamit, de a hideg levegő már be-be jutott alá. Sapkám szinte a szemembe lógott, sálam orromig ért. Szeretem a telet, de nem ilyen formában. Lesiettem a lépcsőn és a kolesz felé vettem az irányt. Egy ismerős kocsi állt a parkolóban, a kocsinak támaszkodva pedig egy ismerős alak. Ahogy egyre közeledtem, egyre jobban megbizonyosodtam arról, hogy ki is az. Megforgattam a szemeimet, de a sál alatt halványan elmosolyodtam. Ellökte magát a fekete Auditól és zsebre tett kézzel, felém lépkedett. Megálltunk egymás előtt egy méterrel. Féloldalas mosollyal méregetett szótlanul. Kék szeme szinte világított a sötétben, ami vonzotta a tekintetemet. Képtelen voltam elfordulni.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdeztem kíváncsian.

- Olívia mondta - megvonta a vállát és mosolygott. Megborzongtam a hidegtől, amit észre is vett. Lefagyott arcáról a mosoly, talán valósággal lefagyott, hisz a szentségit, vagy mínusz tíz fok van. A köztünk lévő egy métert átszökkente és így orrom előtt állt meg. Megtántorodtam és felnéztem rá, ő pedig le rám. Elmosolyodott, majd magához húzott és hátamat kezdte dörzsölni.
- Gyere! A végén még szétfagysz itt nekem! - nem húzódott el, úgy kísért a kocsihoz. Éreztem ahogy felengednek jéggé fagyott végtagjaim, amint a meleg autóba ültem. Letekertem a sálam és a sapkát is lehúztam a fejemről. A hajam elektromos lett és kócosan össze vissza szállni kezdett. Lehajtottam a szemellenzőt, ahol egy tükör ékeskedett és gyorsan rendezgetni kezdtem. Addigra Kaiden is beült. Vigyorogva nézte, ahogy a hajammal foglalatoskodom. Azt hiszem megelégelte a hadonászásomat, mert gyengéden megfogta a kezemet és elhúzta a még mindig szénaboglyára hasonlító hajamtól.

- Hagyd! Kócosan is gyönyörű vagy! - szemembe nézett és mosolyogva mondta. Megállt a lélegzetem és hevesen vert a szívem. Csodálatos érzés volt ezt hallani tőle, de mégis sok kérdés felmerült bennem. Miért mondja ezt? Tényleg ezt gondolja?

- Köszi.. - motyogtam. Visszacsuktam a szemellenzőt és vártam, hogy elinduljunk. Egy utcára van a kolesz, de ő mégis megvárt engem. Ez kedves.

- Miért vártál meg? - fordultam felé. Rám mosolygott.

- Nem vártalak meg. Visszajöttem érted! - Édes istenem, miért teszi ezt velem? - gondoltam magamban - Annyira jószívű, és törődik velem. Teljesen ellentéte a régi önmagának és annak amitől én féltem.

- Köszönöm Kaiden! - áthajoltam a felére és egy csókot nyomtam az arcára. Éreztem ahogy megmerevedik a teste az érintésemtől. Még én is meglepődtem magamon, így gyorsan vissza csusszantam a helyemre, pirosló arccal. Ajkamba haraptam és csendben ültem míg az otthonomnak szolgaló épülethez nem értünk. Kicsatoltam az övemet és felé fordultam.

- Köszönöm, hogy elhoztál! Szerintem szétfagytam volna, mire hazaérek. - biccentett egyet, majd felemelte fejét és mélyen, mosollyal az arcán a szemembe nézett.

-Szívesen tettem! - még rámosolyogtam aztán kiszálltam a kocsiból. A kapuból visszanéztem a távolodó kocsira. Talán azt reméltem, hogy visszajön és velem marad. De miért is maradna? És én miért akarom, hogy maradjon? Sok kérdés és mind megválaszolatlan.

A szobát üresen találtam. Liv valószínűleg Jasonnél alszik. Megint egyedül leszek. Remek! Úgy döntöttem, ha már az időm engedi, aludni pedig úgysem tudnék, akkor veszek egy forró fürdőt. Míg vizet engedtem a kádba, levetkőztem és feltűztem a hajamat. Mikor megtelt a kád, elzártam a csapot és belemásztam. Ahogy a forró víz a bőrömhöz ért, megborzongtam és egyszerre megkönnyebbültem. Nyakig elmerültem, a fejemet a kád szélének támasztottam, majd lehunytam a szememet. Jól esett, ahogy elgémberedett, lefagyott végtagjaimat átjárja a melegség. Órákig képes lennék így lenni. Ellazulni, nem gondolni semmire, de valami mindig megbolygatja az elmémet. Gondolatok, amik mindig az agyamban vannak és soha nem szűnnek meg létezni, soha nem nyugszanak, sőt..erősödnek. Gondolatok, amelyeket mindig egy valami irányít. Jobban mondva egy valaki. Kaiden!