Minden homályos volt előttem. A vakító fehérségtől alig bírtam nyitva tartani a szemem. Már épp feladni készültem, hogy lássak, de valami eltakarta a fényt előlem. Egyből megnyugodott a szemem és az arcom kisimult. Gyöngéd, meleg kezet éreztem meg az arcom bal felén. Olyan halk sóhaj tört fel belőlem, amit még akkor sem hallhattak volna meg ha közvetlenül az arcomba jönnek. Erősebbnek éreztem magam míg aludtam.  Résnyire nyitottam a szemem, épp ahogy csak bírtam, de így is láttam, hogy ki az aki a fényt kitakarja, amiért roppantul hálás is voltam. Kaiden lesett le rám hosszú pillái alól. Szemei felvették a legsötétebb éj színeit, mintha magát a végtelen űrt és a benne lévő összes csillagot látnám. Elvesztem bennük, mint minden egyes alkalommal. Haja az arcába lógott. Már kicsit hosszú volt, mert az én arcomat is csikizte. De örültem,hogy nem vágatta le. Közel volt, de mégsem eléggé. Elmosolyodtam és kezemmel hátrasöpörtem a haját. Megdermedve állt felettem. Üveges volt a tekintete. Hosszú perceknek tűnt, míg bámultuk egymást, aztán hirtelen körülölelt. Olyan szorosan tartott a karjaiban, hogy azt hittem millió darabokra tör, de nem bántam.
Apró rázkódásokat éreztem. Elgyengült karjaimat olyan erősen próbáltam köré zárni amennyire csak tudtam. Zokogott az életem. Sajnálatam amiért ilyennek tettem őt ki, de mégis mosolyogtam, mert olyat éreztem amit soha. Mindent neki köszönhetek. Leolvadt azrcomról a mosoly. Ezért kell távol tartanom magamtól. Nem tehetem tönkre! Megállíthatatlanul folytak a  könnyeim, de elitta őket a ruhám ujja.
Éreztem, hogy lenyugszik, csak utána tolt el magától. Nem akarta, hogy így lássam, ahogy én se akarom. Elapadtak a könnyeim, muszájból megállítottam őket.
Néztük egymás duzzadt, piros szemeit, majd én elmosolyodtam.
- Köszönöm! - mondtam hálásan az én megmentőmnek.
- Mit? - értetlenül pislogott. Nem mondhatom meg neki, hogy mindent hallottam. Úgy nehezebb lenne elválni.
- Hogy itt vagy! - nem hazudtam, sőt! Csak nem mondtam el a részleteket. De a lelkiismeretemnek ez sem elég.
-Természetes! - végre ő is mosolyra húzta a száját. Milyen jó is újra látni! Hála és öröm keveredett benne mely engem is még nagyobb mosolygásra késztetett.
-Nagyon aggódtam! - váltott át komoly hangnemre. Lesütöttem a szemem.
- Miért nem mondtad hogy mi történt a lábaddal?
- Sajnálom! Csak..nem akartam lefújni, nehogy azt higyjétek, hogy megfutamodom. Ismersz.. - húztam el a szám.
- Hogy gondolhattad Hope? - belecsapott a takarómba. Kissé megijedtem nem tagadom. Mély levegőt vett majd kifújta.
- Te is ismerhetnél minket.. - visszaült a mellettem lévő székre és kezemet a kezébe vette.
-Sajnálom..- leheltem. Megrázta a fejét.
- Te ne haragudj. Nem akartalak felzaklatni.
- Megértem ha dühös vagy. Hülye voltam tudom. Hisz ez csak játék volt Vagyis annak kellett volna lennie..
-Én nem vagyok dühös Hope! Csak baromira féltettelek! - éreztem, hogy párásodik a szemem, de nem sírhattam. Nem sírhatok mindig! Igazából azóta vagyok ilyen sírós mióta Kaiden bekerült a képbe. De előtte aztán végkép nem sírhatok!
- Rettenetes volt látni, ahogy ott fekszel mozdulatlanul a pályán. Azt hittem megőrülök! Képtelen lettem volna a megbocsátani magamnak ha valami nagyobb bajod esik.
- De hát nem a te hibád! Egyedül az enyém!
-Én akartam hogy játszatok.
- Kit érdekel? Én mentem bele!
Feszült csend maradt köztünk. Egyre csak gyülekeztek a könnyek a szememben, de tartottam őket.
- Nem akarom, hogy magadat hibáztasd azért ami velem történik. Én egy kétlábon járó szerencsétlenség vagyok. Jobb lesz neked nélkülem. -nem néztem a szemébe, helyette a takaróm szélét piszkáltam. Tudtam, hogy ezzel a döntéssel megpecsételem az életemet, de nem tehettem mást. Ezért hogy én boldog legyek nem tehetem őt tönkre.
- Most..most azt akarod hogy elmenjek? - kérdezte hitetlenkedve. Szerintem ő kicsit másképp gondolta mint én. Nem válaszoltam csak bámultam magam elé.
-Vagy...azt akarod, hogy.. - nyelt egyet - hogy örökre elmenjek?
Ráemeltem a tekintetemet és a szememből már potyogtak a könnyek.
- De miért? Mond miért? - már nem tettete ő sem az erőset. Egy könycsepp szánkázott végig gyönyörű arcán.
- Sajnálom. - suttogtam, mire felmordult és felállt a székből.
-Elég legyen abból a kibaszott sajnálomból! Mond meg hogy miért és én elmegyek! - felemelte a hangját mitől kissé megrázkódtam. Látta az arcomon a kétségbesést így visszanyerte az önüralmát.
- Mond meg, hogy miért. Kérlek!
Közelebb jött és újra kezei közé vette az én apró, remegő kezeimet.
- Mert nem akarlak tönkretenni.
Elengedte a kezemet és az ajtó felé indult, de mielőtt kiment még visszafordult.
- Épp most tettél tönkre. - majd kisétált az ajtón és ezzel együtt az életemből.

Sziasztok!
Sajnálom, de tényleg, mostanában ihlet válságban küszködök meg idő hiányban is.
De mivel sokan kértétek gyorsan összedobtam egy részt, amiután remélem tudok valamit kezdeni magammal és a történettel. Sokféle gondolatom van és össze vissza kavarodtak már szóval néha egyáltalán azt se tudom,hogy fiú vagyok e vagy lány.
Nehéz számomra egy olyan történetet kidolgozni amit végig tudok vinni, aminek az eseménye mindig pörgős és tovább viszi a sztorit.
Szóval ehhez a türelmeteket kérem.
Én is rettenetesen be szeretnék már fejezni egy történetet, hogy azt mondhassam: Igen ezt én írtam és jó lett!

Köszönöm azoknak akik még velem tartanak és várják az újjab részeket még ennyi idő kihagyás után is.
❤

Fairy❤