Hangokra lettem figyelmes. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, mióta Kaiden elment, de úgy véltem sok, mert éjszaka nem jönnek látogatók.
Úgy tűnik végigaludtam az éjszakát és még kitudja mennyit, de a hangokra felkeltem. Sajnos még mindig, csak tudatom volt ébren, de a testem még úgy döntött pihen.
Mozdulj már meg!
Nem tudtam kinyitni a szemem, nem tudtam megmozdítani a karom, se semelyik másik végtagom.
Olyan mintha a lelkem be lenne zárva egy dobozba. Megőrjítő!
Ha már látni nem láthattam kik állnak mellettem, hallgatózni kezdtem. Halkan beszéltek.
Édes parfümillat csapta meg az orromat, amihez egy ismerős, kellemes lágy hang társult. A másik személynek mély volt a hangja.
Olivía és Jason. Tudhattam volna.
Nagyon örültem nekik, de mégis egy másik személy után kutattam.
Sehol sem éreztem Kaiden jellegzetes illatát és a jelenlétének apró szikráját.
Kicsit elszomorodtam, de próbáltam inkább a barátaim beszélgetésére koncentrálni.

-Szerinted mikor ébred fel? Nem kellett már volna? - kihallatszódott Liv hangjából a kétségbeesés.

- Nem tudom, de nagyon remélem, hogy minél hamarabb! - Jason idegesen a hajába túrt. Hallottam ahogy a hajszálak sercegnek. Hihetetlen milyen kifinomult is lehetne a hallásunk.

-Annyira kikészít ez az egész. Úgy érzem az én hibám az egész. De már fogalmam sincs mit gondoljak.

Szegény teljesen kivan. Én is ilyen állapotban lennék a helyében. De azt hiszem kettőnk közül most én húztam a rövidebbet.

-Ne okold magad. Senki sem tehet róla. - nyugtatta Liv.
- Bár..akármennyire is nem akarom ezt mondani, de részben az ő hibája.
-célzott rám. Először felment bennem a pumpa, de aztán rájöttem, hogy felesleges a dühkitörés, hisz igaza van. Egyedül én tehetek arról ami történt. Senki más.

-Buta ötlet volt ilyen állapotban kiállnia a pályára.

-Igen, de.. - próbálkozott Jason.

-Semmi de! Felejtsd el azt hogy te tehetsz róla! - azt hitten mindjárt nekiugrik Jasonnak.

-Rendben! Te nyertél...mint mindig.
- szinte magam előtt láttam, ahogy Jason maga elé emeli a két kezét védekezés képpen.

-Köszönöm! - Hallottam a hangján ahogy mosolyog. Magamban én is ezt tettem. Bárcsak menne már kívülről is.

Egy egész hosszú szünet után megszólalt Jason. Olyan mintha eddig gondolkodtak volna valamin, de én arról lemaradtam volna, hogy miről.

-Szerintem Kaiden fel tudná ébreszteni - mondta Jason teljes komolysággal. Liv pedig nagy valószínűséggel úgy nézett rá mint akinek elment a józan esze.

-Végülis..- nem hittem a fülemnek. Liv nem hogy nem nézte hülyének, de még támogatta is az ötletet! Ezeknek elment az eszük?!

-Ez jó! - mosolygott Jason. -Akkor nem csak én látom köztük a szikrát!
- éreztem a hangján hogy vigyorog.
Ó, te kis..!

-De még mennyire, hogy nem!-kontrázott rá Olívia.
Tényleg? Most ki pártján állsz?
Nem elég egyedül megbírkoznom az érzéseimmel, hogy el tudjam őket takarítani az útból, ráadásul ezek még össze is akarnak minket boronálni! Mily remek!

-Nah..meg is jött a hős szerelmes!
- gúnyolódott Jason.

-Emlegetett szamár! - kuncogott Liv.
Még a közelembe se ért, de már éreztem az erős kisugárzását.
Bizseregni kezdtem. Végre éreztem a végtagjaimat.
Talán tényleg fel tudna ébreszteni?
De akkor tegnap miért nem sikerült?

-Még mindig semmi? - kérdezte reménykedve a változásban.

-Semmi..-válaszotl Liv. Kaidenból kitört egy bús sóhaj.
Megnyikordult az ágyan melletti szék.
Kaiden lült és a kezemet óvatosan az övéi közé fogta. Jajj, de jól esett az a meleg!

-Azt..-kezdte Jason. - Szóval úgy gondoljuk, hogy talán te fel tudnád ébreszteni.

-És mégis hogyan? - szegezte nekik a kérdést. - Mondjátok és én bármit megteszek érte! - suttogta.
Mindjárt elbőgöm magam!

-Pontosan azért tudnád Te felébreszteni - mondta Liv.

-Érthetőbben? - láttam magam előtt ahogy érthetetlenül a fejét rázza.

-Hát úgy értem, hogy...szereted.
Általában ez bejön.

-Ti is szeretitek, nem? - kérdezett vissza.

-De, persze hogy szeretjük! De mi nem úgy ahogy te őt. Vagyis egymást.

-Mi? - éreztem hogy feszülté vált. Kezemet fogó kezei kicsit jobban megszorítottak.
Csinálta a hülyét.

-Jajj, ne csináld már! Látjuk mi van köztetek, ne is tagadd! Túl feltűnő!
Valóban?

-Valóban? - kérdezett pont úgy vissza, ahogy én magamban.

-Igen! Szóval..csak..csak tedd a dolgod, bánom is én mit! De ébreszd fel! Még ma ha lehet! - Liv kicsit kiborult. Sok neki ez a stressz.

-Mindent megteszek ami tőlem telik. Megígérem! - szólt halkan Kaiden.

-Köszönöm! - hálálkodott Liv.

-Akkor..mi magatokra is hagyunk titeket. Sok sikert! - Mondta Jason, ezután nemsokkal hallottam az ajtó csukódását is.

Csend telepedett ránk.
Kaiden az ujjával simogatta a kézfejemet. Megnyugtató érzés volt.
Olyan jó volt így lenni, ketten, egyedül, Vele. Minden probléma és félelem nélkül.

Sóhajtással törte meg a csendet.
-Fogalmam sincs hogy hol is kezdjem..
Csak csináld azt amit ez idáig. Igaz, hogy eddig még nem keltem fel tőle, de mikor beszélsz hozzám vagy megérintesz egyből feltörnek az érzéseim. Minden féle szempontból. Érezni kezdem magam kívül is nem csak belül. Olyankor nem csak azt érzem, hogy a lelkem beleszorult egy testbe, hanem hogy ez az egész én vagyok. Feltöltesz energiával, akár most azonnal felpattannék és három kört futnék az épület körül.
Sajnálom hogy nem hallod ezeket.
Kaiden! Csak..csak csináld azt amit a szíved mond! Ne hallgass most semmi másra! Kérlek!

-Annyira..annyira szeretném ha felébrednél! - megszorította a kezemet és ráhajtotta a fejét.
Akkor ébressz fel!

-Nem tudom mit tegyek még!
Bízom benned!

Valami meleg nedveset éreztem meg a kézfejemen.
-Hope..én..én soha életemben nem éreztem így még egy nő iránt sem..-rekedtes hangon szólalt meg. Azok a nedves cseppek könnyek voltak. Kaiden könnyei. Sír. Értem sír!
Meglódult a szívverésem és a pulzusom az egekig szökött.
Ezt a rámkötött gép is jelezte. Többet, nagyobbat csipogott.
Kaiden nem vett róla tudomást.

-Veled, minden olyan más. Jobb!
Ha..ha a közelemben vagy kicsit mindig gyorsabban ver a szívem. Mint most is.

Kezemet a szívéhez vezette. Alig kaptam levegőt.

-Imádom, mikor elpirulsz, olyan aranyos leszel tőle...aranyosabb mint általában.
Kaiden! Most megmenteni vagy megölni akarsz?

-Imádom a levendula illatú hajadat, azt a jellegzetes levendula illatodat.
Őrületbe kerget mikor más srác akár egy pillantást is rád vet. Imádok veled kötöszködni, rohadt cuki mikor dühös vagy és olyanokat mersz a fejemhez vágni amit más nem merne.
Nevetnem kellett.

-Merész vagy és bátor, ráadásul okos is. Annyira tökéletes vagy!
Gyönyörű a bőröd, az arcod, a hajad, a szemed, az ajkad, a tested, az alakod. Minden egészében lehetetlenül csodálatos, szépséges, tökéletes vagy!
Ha lehetett volna, könnyek szöktek volna a szemembe.
Közel sem vagyok a tökéleteshez Kaiden! Ez a fogalom tőlem olyan messze áll, mint a Föld a Naptól. Több ezer fényévre.

-Számomra tökéletes vagy! - suttogta.
Miért csinálod ezt velem! Miért gyötörsz? Olyat akarok amit nem lehet. Miért nem érdemlem meg a boldogságot?
A boldogságból én csak töredéket vagyok képes kapni. Ezeket kell értékelnem. Ezeket a kedves szavakat, érintéseket, melyek a mennyekig repítenek. Azt hogy találkoztam egy ilyen ragyogó teremtéssel mint Ő.
Ki akartam nyitni a szemem, hogy lássam, ki akartam tárni a két karom, hogy szorosan magamhoz húzhassam. De nem voltam elég erős hozzá. Meg se moccantak.
Kaiden az egyik kezét átvetette rajtam, fejét a hasamra fektette, úgy ölelt magához.

-Kérlek! - újból megrázta őt a zokogás. - Kérlek ébredj fel! - vele együtt akartam sírni. - Nélküled értelmetlen az életem.
Ne mondj ilyet! Ó, Kaiden!
Nyílj ki szemem! Nyílj ki! Kérlek! Ne miattam hanem miatta!
Minden erőmet bevetve próbáltam kinyitni,de semmi. Feldühödtem.
Nem adom fel!
Próbáltam, próbáltam és próbáltam, de semmi. Egyszerűen semmi.
Nem tudom mennyi ideig csinálhattam ezt, mire végre megmozdult..Kaiden.
Felemelkedett rólam és visszahúzta a kezét. Már kezdtem kétségbeesni hogy feladta és itthagy.
De hogy is feltételezhettem róla ilyet?!
Helyette felém tornyosult.
Két kezébe fogta gyengéden az arcomat. Hüvelykujjával körkörös mozdulatokat írt le az arccsontomon.
Majd megpuszilta a homlokomat. Lassan, gyengéden sokáig rajta tartva ajkait a bőrömön. Éreztem hogy felpezsdül a vérem,hogy újra kering az ereimben.
Aztán halántékon csókolt. Ott is ugyan azt eljátszva mint az előbb, csak mindkét oldalon. Ezután az arcomra nyomott két lágy csókot. Úgy éreztem magam mint egy vulkán ami nemsokára kitörni készül. Teljesen felhevítette a testemet.
Mikor már azt hittem abbahagyta egy olyan finom kis csókot nyomott a szám sarkába amitől ez a vulkán kitört. Ereimben, mintha forró láva folyt volna.
Úgy éreztem felrobbanok, ha nem török végre ki ebből az átkozott fekete lyukból.
Kaiden ráerősített még egyszer. A másik oldalon is csókolt lehelt a szám sarkába.
Ennyierővel már megcsókolhatnál rendesen is talán gyorsabban működne a jelenet!! Nem is bánnám!
Lüktettek az ereim, a szívem őrült tempóban vert. Nem jutottam már levegőhöz sem. Azt éreztem megfulladok, ha most azonnal nem szabadulok innen.

Kezdett lelassulni minden. A hevesség még tombolt bennem, de olyan volt mintha bedugult volna a fülem.
Megszűnt létezni a külvilág. Olyan volt mintha elaludtam volna.

Aztán egyszer csak...

Levegőért kaptam és kipattant a szemem.

Kaidennek sikerült. Megtalálta a kulcsot ahhoz a lakathoz ami kinyitotta a dobozt amiben a lelkem rejlett...és a szívem.