Na hali! :)
Igen, még élek és nem tűntem el! Xd
Ezer bocsi, hogy már régóta nem volt rész, de hát ugye elkezdődött a suli meg minden. Innentől kezdve már nem lesz jó világ, mint nyáron..sajnos. :/
Szóval gondolom megértitek, hogy nem lesz annyi időm és energiám írni, mint eddig.
Na, nem mintha eddig olyan gyakran lettek volna részek. 😐
Mert igen..átkozottul lusta vagyok..amit röstellek. De hát ez van. ;)
Azért igyekezni fogok! 😊
Kárpótlásul most írtam nektek egy jó hosszú részt! Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek és, hogy miután elolvastátok nem fogtok kinyírni! Xd
Köszönöm az eddigi voteokat és kommenteket! Most se feledjétek őket!
Köszönöm! ❤❤❤
Jó olvasást! 😘😘

Egész órán csak a szöveget gyakoroltuk. Kaidennel csak egy két szót váltottunk, egyikünknek sem volt semmi mondanivalója. Így hogy csak olvastunk nem voltak kínosak a közös jeleneteink sem. Majd akkor lesznek ha ezeket egymás szemébe kell mondanunk és el kell játszanunk a szerelmespárt. Bele is borzongtam a gondolatba. Nem azért mert képtelen lennék rá, hanem pont azért mert nem hiszem hogy sok erőfeszítésembe fog kerülni.

Felsóhajtottam mikor vége lett az órának. Összepakoltam és indultam a következőre ami Mr. Greenel volt. Egyből kivirultam és jobb kedvem lett. Vissza emlékeztem a reggelemre és, hogy milyen jól éreztem magam és újra visszatért a vidámságom. Tüdőmet teleszívtam az épület dohos levegőjével, ami számomra mindig megkönnyebbülést jelent. Ez az egyetem nekem egy megváltás. Új életet kezdhettem itt és úgy ahogy én szeretném. Apám azt sem tudja hogy hol vagyok. Annyit tud, hogy egyetemre mentem, de azt nem mondtam, hogy hova. Nem akartam, hogy tudja hol vagyok, mert félő, hogy értem jön és pokollá teszi az életem. Megtenné. Hisz én vittem a konyhára a pénzt. Amikor eljöttem nagy kiabálás zajlott le köztünk. Mindent a fejemhez vágott, amit csak tudott és az volt az egészben a legrosszabb, hogy nem alaptalanul. Ha nem saját akaratomból is tettem azokat amiket.

Mire a termemhez értem kiűztem a múlt sérelmeit a fejemből. Mikor megláttam Mr. Greent egyből mosoly kúszott az arcomra és el is felejtettem az előbbi gondolataimat. Ez az ember mindig kihozza belőlem a legjobbat.

-Jó napot Mr. Green! - köszöntöttem őt vigyorogva.

-Neked is Hope! Bár ahogy elnézem már az is. - mosolygott rám miközben levette a szemüvegét és az inge zsebébe akasztotta. - Mi történt? Csak úgy ragyogsz! - paskolta meg az arcomat, amire egy kis pír is kiült.

-Végre kialudtam magam! - sóhajtottam nagyot, mire felkacagott azon a mély hangján, amit én úgy szeretek. - Nem is tudja milyen rosszul szoktam aludni! - Ráztam a fejem. De.. -felemeltem az ujjam -csodával határos módon..most jól, végig aludtam az éjszakát. - mosolyogtam, úgy igazán. Még nem meséltem neki erről, de mindig úgy éreztem hogy bízhatok benne.

-Igazán? Nem tudtam, hogy rosszul alszol. - méregetett.

-Semmi gond nincs. Csak.. - sóhajtottam ismét - ..tudja nem tökéletes az életem, vagyis a volt életem..és még néha vannak rám hatásai a múltnak.

-Megértem. Nyugodj meg nem zaklatlak semmiféle kérdésekkel. -mosolyodott el, mikor látta hogy feszült vagyok. Ennek hallatára elengedtem magam és hálásan ránéztem. - Majd ha eljön az ideje.. - csak ennyit mondott de nekem bőven elég volt.

-Köszönöm! - hálálkodtam.

-Ugyan! - legyintett, majd komolyan, de kis csintalansággal a szemében kérdezett. - Történt valami, ami miatt jól alszol..igazam van? - lesütöttem a szemem. Túl jól ismer. - Nem hiszem, hogy csak azért vagy a fellegekben, mert jól aludtál! - kacsintott. Felnevettem.

-Nem történt semmi,esküszöm -kuncogtam. -Csak.. -kipirosodott az arcom - ..csak van valaki, aki megnyugtatott, amikor szükségem volt rá. És ha velem van, akkor jól érzem magam. Úgy érzem biztonságban és jó helyen vagyok olyankor.- áradoztam még magamon is meglepődve. Mintha csak megérezte volna, hogy nincs vége, rákérdezett.

-Csak?.. - nézett a szemembe jóindulatúan és láttam rajta, hogy teljesen megért.

-Csak valamiben emlékeztet a múltamra is, ami nem igazán jó, mert pont elfelejteni szeretném, nem pedig visszahozni.. - rájöttem, hogy nem csak ez a probléma - De legjobban magamtól féltem. - megráztam a fejem - Gyáva voltam. Elmenekültem, pedig le kellett volna rendeznem az egész ügyet. - lehajtottam a fejem és a cipőmet néztem.

-Ne hibáztasd magad!

-Higgye el! Ha tudná amit én, ön is magát hibáztatná.

Egy kis csend után újra megszólalt Mr. Green.

-Tudod..lehet, hogy nem véletlenül találkoztatok - furcsán néztem rá mert nem értettem. - A fiúval! -leesett, mire egyből zavarba is estem.

-Honnan tudta hogy..

-Ó, drága Hope! Öreg vagyok, de nem vak! - nevetett, mire én is elmosolyodtam.
- Lehet, hogy azt gondolod nem hozzád való és, hogy visszaránt a rosszba, vagy fordítva és félsz, hogy megbántod..- mondhatni ilyesmire gondolok igen. Mindent tud rólam az öreg. Hihetetlen. - ..de tudtam, hogy találkoztál valakivel.

-Ezt hogy érti? - összevontam a szemöldököm. Folyamatosan csak mosolygott rám és csak úgy árasztotta magából a szeretet energiát. Én meg már egész kényelmetlenül kezdtem érezni magam.

-Kivirultál és sokkal többet mosolyogtál, mint azelőtt. Néha még el is kalandozott a figyelmed az órámon, pedig előtte úgy figyeltél, hogy majd kiesett a szemed. - nevetett. Elmosolyodtam mert ahogy visszaemlékeztem rájöttem hogy igaz.- Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mióta találkoztatok, sokkal boldogabb vagy. És azt, hogy adhatnál egy esélyt a dolognak.

-Igen..lehet. - motyogtam és közben elgondolkoztam a szavain. Hihetetlen mennyi figyelmet szentelt rám mindig is. - Miért foglalkozik ennyit velem? Az elejétől kezdve.. - ingattam a fejem.

- Mert olyan elveszetnek tűntél. Aztán láttam, milyen tehetséges is vagy és hogy mindent megteszel azért, hogy elérd amit akarsz. Erős vagy. Senkit nem engedtél magadhoz közel, ezért is csodáltam, hogy engem igen.

-Mert olyan kedves, jószívű és vidám! Magában megbízom! Tudja, örülnék ha maga lenne az apám! - szipogtam. Alig bírtam az érzéseimmel. Istenem!

-Köszönöm, ezt a megtiszteltetést! - hajolt meg egy kicsikét, mire felnevettem.

-Én köszönöm, hogy meghallgat és megvigasztal. Nagyon sokat jelent ez nekem. - tettem a szívemhez a kezem.

-Szóval, visszatérve a lényegre - megköszörülte a torkát. - Engedd meg magadnak a boldogságot! Ne hagyd, hogy a múltad irányítsa a jelenedet! - elgondolkodtam szavain és beláttam, hogy igaza van.

-Nem is tudom.. - mormogtam.

-Ne gondolkozz Hope! Add át a szívednek az irányítást! - megveregette a vállam, miközben becsöngettek. - Hidd el..Kaiden is örülne! -kacsintott. Mosolyogtam, majd mikor felfogtam mit is mondott eltátottam a számat.

-Ma..maga..honnan tudja, hogy.. - akadozva próbáltam mondani. Nevetett ismét.

-Nem csak te jársz hozzám vígasztalódni! - elindult a többi diák felé én meg csak lefagyva álltam ott. Visszafordult felém. - Jó srác, Hope! Ismerem, tudom milyen volt. De megváltozott,.. akárcsak te! - mutatott rám. Tovább állt én pedig csak levegő után kapkodtam. Miután kissé helyretettem az elmém, odamentem a többiekhez.

Az óra nagyszerűen telt, mint általában. A többi óra is elvánszorgott, de unalmamban folyton visszatértek a gondolataimba az elhangzottak. 
- Ne hagyd, hogy a múltad irányítsa a jelenedet! Add át a szívednek az irányítást! - Tudtam, hogy igaza van Mr. Greenek, hisz neki mindig igaza van. De nem tehetek semmit. Hogy döntsek akármiről is, mikor azt se tudom, hogy mit akarok? És ebben a pillanatban rájöttem, hogy tényleg fogalmam sincsen róla. Olyan vagyok mint egy elveszett lélek, aki a Földön bolyong.

Végre véget ért a tanítás és várt rám a jól megérdemelt kaja, a menzán...a barátaimmal együtt..és Kaidennel, akihez most nem igen fűlt a fogam. A reggeli incidens óta nem találkoztunk, amit nem is bántam. Most sem hiányzott, hogy beszámolót tartson.

-Sziasztok! - mosolyt erőltettem az arcomra és leültem a szokott, helyemre, Liv mellé. Amikor leültem, mindenki csak elképedve bámult rám..kivéve Kaident. Ő csak piszokul mosolygott. Francba!  Szemeimet az ég felé emeltem és egy óriásit sóhajtottam, majd az asztalra támasztott kezembe ejtettem a fejem.

-Pedig olyan jól indult ez a nap! - nyögtem. Liv szólalt meg először.

-Kaiden azt állítja, hogy tudsz énekelni és hogy reggel nagyon jó kedvű voltál. Igaz ez? És miért nem mondtad? Miért nem énekelsz soha? Miért vagy mindig búval bélelt? - egyre jobban emelte fel a hangját, de nem mérgesen, hanem aggódóan. Felemeltem a fejemet, de mielőtt megszólalhattam volna, vállamnál fogva rázni kezdett. - Elköltöztünk arról az istenverte helyről! Itt önmagad lehetsz! Érted? - mondta egyenesen az arcomba. Bólogatni kezdtem, csak hogy végre engedjen már el.

-Liv! Mindenki minket néz! - próbáltam hatni rá.

-Ó, tudod kit érdekel! - de azért végre eleresztett. Megigazítottam magamon a pulóveremet, majd mérgesen Kaiden felé fordultam.

-Mi a francért nem tudod befogni a lepcses szádat?! - rivalltam rá. Arcára fagyott a vigyora. Azt hiszem nem számított rá, hogy konkrétan leüvöltöm a fejét.

-Nem mondtad, hogy titok! Gondoltam csak...

-Hagyjuk.. jó? Lényegtelen! - minek vitázni egy ilyen hülyeségen? Tök felesleges. Csak énekeltem és ennyi.

-Ahogy akarod - bólintott megbánóan. Összeszorult a szívem azon, hogy így láttam. Nem akarom őt így látni, soha!

-Ugyan Kaiden! Semmi probléma. Csak kicsit ideges voltam. - még mindig szomorúsággal a tekintetében felnézett. Javítani akartam a helyzeten amennyire csak tudtam.

- Nem miattad, hanem az órám miatt. Volt egy feladat, amit képtelen voltam normálisan elvégezni és kicsit felkaptam a cukrot. - ez igaz is. Csak az a baj, hogy azért nem tudtam megcsinálni amit kellett, mert minden gondolatom körülötte forgott. De ezt nem mondhatom el neki. Mintha megenyhült volna az arca.

-Értem! Akkor remélem nem bántottalak meg! -Reményteli hangon szólt.

-Nem! - mosolyogtam. Furcsa volt, hogy érdekelte ez az egész, mikor más lányokkal sosem viselkedik így. Bár már tudom, hogy miért viselkedik úgy a nőkkel ahogy.

-Remek! - mosolygott és falni kezdte az ebédjét. Eddig fel sem fogtam, hogy milyen éhes vagyok, csak ahogy rápillantottam a tányéromra. Azonnal neki is kezdtem.

-Tudod Liv.. Igazad van! - fordultam felé, miközben tömtem a majmot.

-Most miben? - kérdezte önelégülten. Felkuncogtam.

-Csak most! - emeltem ki a "csak" szót. - Abban, hogy elköltöztünk és új életet kezdtünk és ebben az életben nincs helye a rossznak. És abban, hogy itt önmagam lehetek! - letettem a villámat és sóhajtottam. - Csak fogalmam sincs, hogy ki vagyok - bámultam a tányérom és vártam. Nem is tudom mire. Talán egy égi sugallatra, vagy arra hogy valaki ezt megcáfolja. Valamire.

-Majd idővel megtudod! - mondta egy mosoly kíséretében Liv. Hát..nem erre számítottam, de megteszi.

Miután mindenki végzett, felálltunk és mindenki ment a maga dolgára. Kaiden készségesen felajánlotta, hogy elvisz kocsival, még ha a kolesz csak egy utcányira van is. Nem tagadom ezerszer jobb volt a fűtött kocsiban melegedni, mint hogy csak azt az egy utcát is lesétálva szétfagyjon a popóm. Néma csendben tettük meg az utat.

-Köszönöm, hogy elhoztál! Bár már ezerszer mondtam, hogy ez nem nagy táv. - mosolyogtam rá mielőtt kiszálltam a melegből a fagyos, de mégis napsütéses téli időbe.

-Tudod, hogy szívesen teszem! - olyan őszintén mosolygott, hogy egyszerűen csak jó volt nézni.

-Köszönöm! - gyors puszit adtam az arcára, majd kiszálltam.

Péntek délutánhoz híven semmi mást nem csináltam, csak a szobámba gubóztam és nasi meg egy bögre forró tea mellett filmeztem. Miután vége lett a filmmaratonnak nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Unatkoztam. El is gondolkodtam rajta, hogy nem vagyok-e beteg, de nem. Sohasem unatkoztam. Mindig a tanulásba temetkeztem, vagy valami hasonlót csináltam. De mióta Kaiden megszínesítette az életemet, azóta egy percem sem volt nélküle és, hogy most nincs itt, nem tudtam mit kezdjek magammal. Eszembe jutott, hogy holnap lesz a meccsem Jasonnel. Úgy döntöttem nekikezdek egy kis edzésnek, mármint amennyit a szobám engedett. Fekvőtámaszokat, felüléseket csináltam, helyben futottam és ilyen nem nagy helyet igénylő gyakorlatokat végeztem el. Mire eléggé kifárasztottam magamat, már kissé be is sötétedett. Jól leizzadtam, így ledobáltam a ruháimat, fogtam a telefonom és beültem a már forró vízzel megtelt kádba. Elindítottam a zenét és elmerültem a dallamában. Mikor már régóta áztattam magamat, lebuktam a  víz alá, hogy a hajamat is bevizezzem. Kiélveztem, minden egyes percét a nyugalomnak. Nem is lenne mind ez igaz, ha nem szólalt volna meg a telefonom. A nyugalmam megzavarása miatt, morogva megtöröltem a kezemet, hogy meg tudjam fogni a telefont.

-Mi van? - szóltam bele élesen a telefonba, miután megnéztem, hogy ki zavarja meg nyugodt perceimet.

-Hűha.. Valaki nagyon morci. - húzta tovább az agyamat.

-Mit akarsz Kaiden? - megnéztem az időt a telefonomon - Este.. hat órakkor? - na jó..még tök korán van, de nekem nincs kedvem semmihez, csak otthon lazulni, egyedül.

-Gondoltam elmehetnénk valahova. Sétálni, vagy nem tudom. Jasonék leléptek itthonról. És én meg unatkozoook! -  nyavajgott. Még rajtam is túltesz. Szép! Én csak nevettem tehetetlenségén. - Ne nevess! - ezen én csak tovább vihogtam.

-Na most ki a morci? - kérdeztem vissza.

-Na jólvan. Hagyjál! - morgott, majd sóhajtott. - Akkor van kedved, vagy... - megismételtem sóhajtását.

-Igen! - válaszoltam, aminek azt hiszem örült, mert csak úgy ujjongott, majd vidáman beleszólt a telefonba, hogy tíz perc és itt van. Nevetve raktam le a telefont, majd elmerültem a vízben. Megmostam rendesen a hajamat is és mire végeztem, úgy öt perc múlva, leesett, hogy azt mondta, tíz perc és itt van.

-Basszus! - Kiugrottam a kádból, megtörölköztem és magam köré csavartam a törölközőt, egy másikkal pedig gyorsan megtöröltem a hajam. Kirontottam a fürdőből és a szekrényemhez siettem, hogy valamit magamra kapjak. A még vizes hajamról a vállamra csurgott egy két vízcsepp, amitől kirázott a hideg.

Mikor a kiválasztott ruhákat a kezembe kaptam és megfordultam, egyből le is ejtettem őket, egy sikítás, megugrás és egy kisebb szívroham kíséretében. Kaiden állt az ajtóban. Elfelejtettem, hogy nem zártam be. Képzeletben a fejemhez csaptam, ugyanis ha fizikailag tettem volna, akkor a törölköző ami takarja a testemet, már nem takarna semmit. Kaiden velem szemben állt ugyan úgy lesokkolva, mint én. Szememet nézte, majd őrjítő lassúsággal, nem hagyva a véletlenre a dolgot, végigvezette tekintetét testem, minden egyes szegletén. De úgy, hogy szerintem lábujjam hegyétől a fejem búbjáig elvörösödtem. Égett az arcom. Ráadásul egy kis csapat srác vonult végig a nyitott ajtó előtt. Ha lehetséges még jobban elpirultam. Kiguvadt szemekkel néztem a srácok után, kik lelassítottak, vagy visszatekintettek az ajtóba rám és egy két füttyszó is elhangzott, mire Kaiden vette az adást és rájuk csapta az ajtót, de úgy, hogy az egész épület beleremegett. Dühös tekintettel fordult vissza felém, de mikor meglátott, tekintete újra ellágyult. Kapcsoltam és leguggoltam, hogy összeszedjem a ruháimat, miközben Kaiden még mindig csak az ajtóban állt engem bámulva, de nem moccanva. Mintha lefagyott volna. Felálltam, vigyázva, hogy semmim se látszódjon ki a parányi törölköző alól. Sebes léptekkel indultam meg a fürdő felé, de mikor az ajtóhoz értem, hirtelen megragadta a kezem és az ajtófélfának nyomott. Egyik kezét a fejem fölött az ajtónak támasztotta másikkal a derekamat fogta.
Mintha csak villám csapott volna belé. Szemei szikráztak, de olyan csodálatosan. Világoskék szeme most sötétbe borult.

Egymás szemét lestük, próbáltuk kiolvasni a másik reakcióját. Kissé jobban nekinyomta testét az enyémhez, mely heves reakciót váltott ki belőlem. Levegőért kaptam, de nem csak én.
Ő is. Teljesen beleremegtem. Nedves hajam a vállamon pihent, de már egyáltalán nem éreztem kellemetlen hidegnek. Inkább jól esett, hogy volt ami lehűtött.
Az egyik ilyen ázott tincsem beleesett az arcomba, amit Kaiden hátrasimított a fülem mögé. Arcomat is érintette ujjaival, majd visszafelé húzva őket a nyakamat is megsimogatta és végül ujjbegyével épp, hogy érintette alsó ajkamat amin sokáig elidőzött a tekintete. Próbáltam visszafogni a zihlálásomat, de elég nehéz volt, hogy éreztem forró lehelletét az arcomon.
Szájára téved a tekintetem. Beharaptam az ajam, mire mintha kissé felmordult volna. Annyira vágytam rá.

Az ajkait akartam, semmi mást! Az ajkait, melyek centikre voltak az enyéimtől. Melyek olyan hívogatóak voltak, melyeket már olyan rég óta meg akartam kóstolni. Egyszerűen kívántam.

Én csak érezni akartam őt. Felnézett a szemembe, majd újra ajkaimra. Fájdalmas fejet vágott és felnyögött.
Ezt úgy értelmeztem, hogy akar.
Hogy akar engem, de nem teszi meg. Ráadásul nehezére esik nem megtenni.

Újra felnézett, de most perverz tekintettel, majd közeledett. Azt hittem megcsókol. Ó, úgy akartam, hogy megcsókoljon! Tudom, hogy nem szabadna, de a fene egye meg! Leszarom!
Nem csókolt meg. Helyette vállamra fektette a fejét és egész testével hozzám préselődött. Fülembe suttogott, de úgy hogy ajkával hozzáért a fülemhez és a mögötte lévő érzékeny ponthoz.

- Nem lehet!... Még! - ennyit súgott, majd elhúzódott. Pimasz vigyor jelent meg az ajkán, majd lesütötte szemét.

-Menj, készülődni. Siess! - mondta, majd elfordult és vissza se nézett. Beballagtam a fürdőbe. Belenéztem a tükörbe és megláttam a vöröslő arcomat. Teljesen kipirultam és izzadtam. Hideg vízzel megmostam az arcomat újra. - Tudom, hogy helyesen cselekedtünk. Nem lehet, köztünk semmi és ő nem is akarja komolyan. Én csak egy lettem volna neki  a sok közül. - Őrjöngtem magamban, de aztán leálltam. - De, hisz..nem tette meg. - Be kell vallanom, nem jó érzés. De tudom, ha nem kedvelne akkor nem eresztett volna el. De kedvel engem. És nem akarja tönkretenni a barátságunkat, ahogyan én sem. Ez jó érzéssel töltött el.
Várjunk csak! Azt mondta hogy "még"? Ez meg mi a fenét jelentsen? Annyira elkábultam, hogy nem is értelmeztem a szavait!

Megszárítottam a hajamat és felöltöztem, majd nagy levegőt véve kiléptem az ajtó mögül, remélve, hogy még nem ment el. És nem. Ott ült az ágyamon, lehajtott fejjel. Érkezésemre felkapta a fejét.

-Sajnálom! - kezdte, de nekem már most gombóc nőtt a torkomban. Felállt és elém lépett. - Sajnálom, hogy csak úgy benyitottam, hogy letámadtalak, meg úgy egészében mindent! Hogy elmondtam nekik az énekes dolgot.. - itt elmosolyodtam. Furcsa, hogy az előbbi pervez srácból hirtelen egy érző sráccal találtam szembe magam. 

-Megmondtam! Nem számít! Csak..hagyjuk a fenébe, jó? - kezemet arcára tettem. Rám mosolygott és kezébe fogta az arcán pihenő kezemet. Olyan hihetetlen, hogy az előbb, még egymásnak voltunk szinte esve. Majdnem csókolóztunk! Most meg mintha mi sem történt volna.

-Gyere! Kiengesztelés képen, ma eltöltünk egy csodás estét. - jó kedve rám is átragadt.

-A kilátóhoz megyünk? - kérdeztem reménykedve.

-Nem - mondta, mire én kicsit elkomorodtam. -Ez annál jobb! - súgta a fülembe, mire végigfutott testemen az ismerős bizsergés.