Ott álltak csendben egymás mellett vegyes ember, törp és tünde. A feszültséget, ami köréjük furakodott szinte fel lehetett volna vágni. Az ellenség egyre csak nyomult beljebb és magukkal hozták a sötétséget. Artemys a testvéreire pillantott és lágyan elmosolygott. Olyan fenségesnek és erős látta őket, mint addig soha sem, majd a kardjára nézet. Lehunyta a szemét és elmondott egy imát, majd dacosan bólintott és a mellette álló Tillgelire nézet.

- Ha nem mondtam volna, még neked tudnod kell, hogy te vagy a legjobb barátom és bármi történjen is ma ez így is fog maradni.

- Nekem is te vagy - mosolyodott el Tillgelir - és lesz, nekünk még holnap ne aggódj, és hosszú évekig bosszantjuk, majd egymást.

- Úgy legyen - mondta halkan a nő és a karját szorosan fogta meg, mikor az ellenségkürtjei visszhangot vertek - Narverë eljött a te időd. Mutassuk meg milyen, mikor egy korcs lesújt. Lobbant tűz Artemys szemébe és felkiáltott hangosan, majd egymás után a fivérei is csatakiáltással felemelték a karjukat és így követék őket mások - halálig - mondta a nő és elindult.

- Kolduskirály vagy - hallotta a fejében visszhangzani Artemys szavait és hiába próbálta kiverni a nőt a fejéből nem ment neki. Még mindig ellőtte van az elégedett és boldog arca, ahogyan szabadon engedte és leveti magát a karzatról és felkacag. Későn jött rá, hogy a tünde szavai valójában a benne fortyogó dühöt szította és ez miatt engedte el a nőt, de már nem volt mit tenni. A nő elment és biztosan rohan is Frerinhez, akit oly annyira szeret. Ez a gondolat, ami nem rég a legnagyobb rémülete volt most valahogy megnyugtatta. Hiszen miért is maradna, mikor a boldogsága nem ide kötötte. Nem akart hinni Lea-nak, hogy a testvére itt maradt. Nem. Biztosan a fivérei elzavarták, hogy megvédjék. Ezzel a naiv gondolattal próbálta magát nyugtatni.

- Mit tegyek - mondta maga elé.

- Harcolj - szólalt meg a fejében Artemys hangja - harcolj! Thorin a tenyerébe temette az arcát, majd feltekintett és ott álltak előtte az unokaöccsei, akik teljes fegyverzetben meredtek rá.

- Mi kimegyünk és harcolunk - mondta Fili - ne állíthatsz meg minket.

- Reméltük, hogy velünk tartasz harcolni.

- Mond Kili nem félsz, hogy az asszonyodat többet nem látod? Nem rettegsz, hogy meghal mikor harcol? És mond, miért engeded el harcolni? Kérdezte halkan Thorin és olyan lágyan, hogy megdöbbentette unokaöccseit.

- Bácsikám nem tudnám meg állítani Lea-t, ha harcolni akar és nem is teszem.

- Miért?

- Nem birtoklom, ha nem szerettem. A feleségem és nem a tárgyam  - felelte Kili - te itt rontottad el, mert birtokolni akartál egy a szabad nép gyermekét és közben lassan megfojtottad a szabadságot a lelkébe. Én ezt nem követem el.

- És ha meghal?

- Ezt én is megkérdeztem. Lea így felelt: Mond, te meg tudnád állítani az esőt csak azért, mert nem akarod, hogy essen? A halál is ilyen. De amíg ott van, mellettem én megvédem, ha kell az életemet adom. De bácsikám kint harcolnak sokuk azért, hogy megvédjék a hegyet te valóban képes lennél itt ülni és várni mi lesz a nap végén? A véred ezt engedi? Kérdezte Kili. Thorin rá pillantott unokaöccsére és hátra dőlt a trónszékében.

- Mikor váltatok ti ketten ilyen erős férfiakká? Kérdezte Thorin és felállt, majd lassan feléjük lépkedett - apátokra hasonlítotok most, de a pillantásotok tüze anyátoké.

- Mond, harcolsz velünk? Kérdezte Fili.

- Hát mondjátok meg nekem öcséim... volt olyan, hogy Durin vére megfutamodott egy harc elől? Kérdezte Thorin mosolyogva - úgy gondolom, ideje lenne tiszteltetett tennünk és megmutatni Durin vérének erejét.

A halál szaga mindent beterített és a földön vöröslő vért a föld mohon szívta magába. Artemys aki elszakadt minden szövetségesétől pedig ott térdelt a földön miközben mindene fájt és alig látott a szemébe folyó vértől. Sajgott a lábai, a kezei és az előtte tornyosuló ork meg kajánul vigyorgott rá. A kardja Narverë, ott hevert mellette, de a mostani állapotában nehezen emelhette volna fel, mert, hogy kardforgató keze minden bizonnyal eltört.

- Hová lett az a fenemód nagy önbizalmad kislány? Hörögte az ork. Artemys keserűen elhúzta a száját és minden erejét összeszedve felállt és az orkra szegezte a kardját. A füstös pengén még a vértől ragacsosan is jól olvasható volt a tünde szöveg, amiből erőt próbált meríteni. Erősen megmarkolta a bal kezében a kardját és remélte, hogy utolsó reménye nem hagyja cserben. Az ork a fejét ingatta és egy hanyag mozdulattal kicsapta a nő kezéből a kardot.

- Mit sem ér az erős kard, ha olyan fogja, aki gyenge. Azt mondta, hogy erős, vagy de úgy látszik, tévedett.

- Ki? Kérdezte Artemys és a kardja felé lépet, de az ork feléje bökött, mire a nő ijedten ugrott hátra, de elesett egy elhagyott pajzsban és elterült a földön.

- Ne érdekeljen az már téged korcs – emelte fel a kardját az ork és lesújtani készült. Artemys becsukta a szemét és várta a halált hozó vágást, de csak egy éles csattanást hallott meg.

- Fuss – Mondta a férfi és Artemys felsikoltott volna mikor felismerte benne Rolen-t.

- Rolen – suttogta Artemys és próbálta elhessegetni a szemem elől álmának rém képeit, de eredménytelenül.

- Fuss már el te ostoba – Kiáltotta a férfi, miközben kivédte az ork másik csapását.

- De - állt fel Artemys kezében a kardjával.

- Fuss! Ordította, mikor ellökte magától az orkot és felemelve a kardját lesújtani készült ám ekkor Rolen mellkasába egy nyíl fúródott és megdermedve a mozdulatában nézte a remegő nyílvesszőt. Artemys hisztérikusan felsikoltott, mikor felismerte a nyilat, ami nem tartozott az orkokéhoz és nem is volt törp vagy ember állttal készített, ha nem... egy tünde nyíl volt... lorienei tünde nyíl. Rolen az ajkát összeszorítva újbóli lendületet vett, de az ork gyorsabb volt és lesújtott. Artemys sikoltva kapott a fivére utána és kardja ki esett a kezéből. Rolen szürke szemeivel rá nézet a húgára és halványan rá mosolygott.

- Húgom én drága kishúgom... suttogta a férfi - élned kell - mondta utolsó lélegzet vételével és a tekintette már messze járt hiába szólongatta a nő. Artemys könnyeit nyelve az orkra nézet, aki röhögve lépet feléje és felemelve a kardját.

- Ne félj követed őt.

- Nem – Kiáltotta Artemys és nem törve a fájdalommal felkapta a kardját. Hatalmas lendülettel az ork felé suhintott, aki döbbenten nézte, ahogyan Artemys felpattan nagy kiáltozással és olyan izzó haraggal a szemében akár egy fene vad. Narverë úgy vágta ketté az ork fegyverét mintha csupán vaj lenne. A pallós és az ork feje egyszer esett a porba és abban a pillanatban Artemyst éles fájdalom járta át. Nyilak álltak belé, majd a semmiből egy kard hátulról végig hasította a hátát. A fájdalomtól térdre esett és felsikoltott.

- Nocsak, nocsak, még is tudsz meglepetést okozni – énekelte szinte egy hang. Artemys végig járta a rettegés és a gyűlölet.

- Ergon te mocsok – nyöszörögte a nő és próbált felnézni az eléje sétáló tündére.

- Látom te is éppen úgy örülsz nekem, ahogyan azt vártam – lépet Artemys elé és ujjával kissé felemelte a nő állát – nem reméltem volna, hogy pont beléd futtok a csata nagy hevében. Kerestelek, de nem találtalak, ám a másik két testvéredet láttam igen csak szorult helyzetben. Ám mikor megláttalak téged a szívem repdesni kezdett az örömtől és, hogy te pont önként kínálkozol fel nekem nem hittem volna - nevetett fel a tünde.

- Áruló, hitszegő és galád – vicsorogta a nő.

- Nem vagy abban a helyzetben kedvesem, hogy becsmérelj... bár neked úgy is véged. Ma gondoskodni fogok, hogy eltűnjetek te meg a kis korcs testvéreid Középföldéről.

- Mit ártottunk mi neked?

- Véretek szennyes. Mondta halkan a férfi.

- És Rolen? Ő tiszta vérű nemes dúnadán volt őt miért ölted meg? A te nyilad, volt az, ami megölte. Ő mit ártott te neked? Ergon a fejét ingatta, majd felsóhajtott és leguggolt a nő elé. Artemys akkor vette észre, hogy a csatazaj már mesze jár és közel s távolt csak ők vannak itt. Csapdába zárták. Ergon kisimította Artemys arcából a vértről ragadós haját és a füle mögé tűrte.

- Nem akartam megölni, de rosszkor volt rossz helyen. Kár érte, mert nemes lelkű és becsületes ember volt. Nem hagyhattam életben, hogy megvédhessen. Jobb harcos volt, mint én.

- Tudni fogják, hogy te ölted meg – mondta Artemys. Ergon megpaskolta a nő arcát.

- Kétlem. Ügyesen eltüntettem a nyomaimat és majd, mint aki mindent megtett előjárulok a tetemeitekkel és lesz keserves sírás értetek. De ki gyanúsítana engem, egy nemes tündét, mikor ennyi ork van erre? Tárta szét a karjait, ahol orkok, emberek törpök és tündék holtestei hevertek mindenütt. – de vigasztaljon a tudtad, hogy temetésed méltó lesz nevedhez és rangodhoz a bátyádról nem is beszélve –nézet Ergon Rolenre.

- Mindenki tudja, hogy a vesztemet akarod senki sem fog hinni neked. Különösen az után, amit Thranduil-nál tettél.

- Kétlem, hogy veszélyt jelentének rám - nevetett fel a tünde - de nem érek rá cseverészni veled. Annyi mindent el kell rendeznem– állt fel és a nőre szegezte a kardját – lassú fájdalmas halálod lesz, ennyit megérdemelsz azok után, amit velem tettél. Tudd, a korcsokat nem várják sehol. Lendítette meg a kardját.

- Biztos ez Ergon? Várok, én majd téged a túl oldalon meglásd. Mahal verne meg, de én nem vagyok korcs – Sikoltotta Artemys és várta a halált, de csak Ergon fájdalmas kiáltásra lett figyelmes, aki a hátába fúródó nyíltól elejtette a kardját és megtántorodott. A tünde hátra pillantott.

- A tünde fiú – suttogta Ergon és Artemys felismerte a fiatal tündében Milror – egy rangodon felülre támadsz? Kérdezte elhűlő hangon.

- Téves. Nem ő, ha nem én – szúrta keresztül a kardjával Tillgelir a nagybátyát. Ergon Tillgelire pillantott, aki előröl a mellkasába szúrt. Nem értette, hogyan nem vehette észre unkaöccsét. Tehetetlen dühében megragadta Tillgelirt a zubbonyán fogva és az arcához húzta, de így a kard beljebb csúszott a testében.

- Rokon gyilkos Tillgelir, nincs majd az a tünde lakta hely hová visszatérhetsz... sziszegte átokként szánva neki.

- Nem is akarok bácsikám, már kaptam ajánlatot hol lakjak és jobban tetszik, az, mint ami eddig volt – szúrta mélyebbre a kardját Tillgelir – ad át üdvözletem Morgothnak te véráruló gyilkos. Ergon még hörgött egyet és fennakadó szemmel elernyedt Tillgelir karjaiba, aki durván a kardjával együtt a földre lökte.

- Túriel – ugrott a nő felé a tünde, aki erőtlenül a férfi vállába kapaszkodott - El kell látnom a sebeidet. Milror gyere, segíts.

- Már késő. Hívnak engem – motyogta Artemys - hívnak.

- Nem mész te sehová. Hallod Maram nem mész te sehová! Rázta Artemyst kétségbe esetten a tünde. Milror a nő sebére nézet, majd az elhalló csatatér felé.

- Hozok, segítséged itt én kevés vagyok - sietett el a férfi.

- Till...

- Nem lesz semmi baj. Haza viszlek Frerinhez - potyogtak a férfi könnyei - ne menj sehová kérlek Maram.

- Annyira fáj. Rolen is... meg álmodtam ezt - mondta elhalló hangon a nő - Till...

- Maram maradj. Maram! Maram! Üvöltötte a férfi, mikor a nő szemei lassan lecsukódtak.

Thorin döbbenten meredt Bolgra, aki vért hörögve ki múlt úgy, hogy ő maga vagy az előtte álló unokaöccsei egyáltalán hozzá érhetek volna. Az orkok, aki látták rémülten szaladtak szét, mikor vezérük holtan rogyott össze és Beorn medve alakban felágaskodva üvölteni kezdet. Bolg teteméhez, amiből egy lándzsa állt ki Lea lépet és egy határozott mozdulattal kirántotta a fegyverét.

- Förtelmes, hogy egyes nagy testű orkok nem védik a hátukat – szólalt meg viccelődve a nő, minthogy enyhítse a feszültséget.

- Lea – nevetett fel Kili – féltem, hogy meghaltál valahol. Rohant oda a nőhöz és megölelte.

- Engem ne félts, a véremben van a túlélés és a harc. Én értetek aggódtam, ha nem vagyok, melletek olyan érzésem van, mintha cserben hagytam volna titeket.

- Ügyes voltál Lea – ölelte meg Thorin is a nőt.

- Csak egy dobás volt. – intette le a férfit a nő – mond nem láttátok Tristan vagy Artyt?

- Tristant Ervusal láttam utoljára, de honét veszed, hogy a nővéred is itt van, hát nem ment el? Kérdezte Thorin és úgy érezte a szíve kihagyott rengeteg ütemet.

- Mondtam, hogy ő nem megy sehová. Bard kiáltotta nekem oda, mikor erre jöttem. Gondoltam erre lehet, ahol te vagy Thorin.

- Miért rám gondoltál, hogy velem lehet, hiszen megbántottam. Én lennék az utolsó, aki mellett harcolna ebben a pokolban. Ingatta a fejét.

- A királya vagy. Arathornt nem tudta megvédeni téged nem hagyott volna cserbe akármilyen piszok voltál vele.

- Jobb volna meg keresni mit, hogy itt csevegünk – indult el Fili a szemét forgatva - mikor megtaláljuk, majd mindenkire rá olvassa a hibáit.

- Igazad van... – lépet utána Lea, de hirtelen megtorpant és a mellkasához kapott sápadtan kapaszkodott bele Kili karjába. A nő zihálva vette a levegőt és a semmibe meredt. Thorin a távolba nézet.

- Csak nem... Arty – suttogta a férfi és levegőt, sem mert venni.

- Lea kisasszony! Kiáltotta Milror kétségbe esetten miközben feléjük szaladt.

- A kis kotnyeles tünde ifjonc az nem? Kérdezte Thorin.

- Jaj, nekem - rohant Milror felé Lea nyomában Kili-vel, Fili-vel és Thorin-nal - csak nem a nővéremmel van valami?

- Ergon megtámadta és igen súlyosan megsebezte. Tilleglir úrral van, de nagyon félek, hogy nincs sok ideje a testvérének.

- Vezess oda. Mondta Lea sápadtan.

Remélem tetszett nektek ez a fejezet :) Egyes részeit már régen meg írtam és bevallom töredelmesen már nagyon vártam, mikor mutathatom meg nektek :) Szerintetek mi várható a folyatásban?

A következő rész címe: Maram álma

Kértetek Lea és Kili képet és ilyen lett. Kili piszkosul régen rajzoltam szóval nem lett a legjobb, de Lea nagyon szép lett :) Egy kis játékra hívom azokat, akik olvassák ezt a kis történetet. Rejtett de nem is annyira rejtett utalás van a képen. Megtaláljátok és elmondjátok a teóriátokat hozzá miért is van ott ami ott van: A legjobbat illetve a legközelebb kerülő felvetést jutalmazom egy rajzzal vagy kettővel :)