Óvatosan csusszant ki az ágyból és a földön alvó Tristan át lépve ment ki a szobából. Halkan, zajt sem csapva ment a törpök között, akik fel sem ébredtek, mikor elhaladt mellettük. A talpa alatt a hideg kövek megborzongatták az egész testét, de nem törődött vele csupán ment előre. A távoli látóhatárt figyelte, ahol felbukkantak az első apró fények és nem kellett tündének lennie, hogy tudja azok ott a menekült emberek a tóvárosból. Tisztában volt vele, hogy a hegyhez tartanak menedékért a tél elől. Szomorúan nézet maga mögé a sötétségbe, mert tudta, hogy Thorin nem fog teljesíteni semmit, sem amit ígért, vagy amit elvárnának tőle. Keserű sóhajjal az ajkán állt fel a karzatra és kitárta a karjait. A hideg szél utat talált a ruháiba és meglebegtette akár a zászlót. Fili, aki akkor fordult be az egyik szikla mögül az ösvényről megpillantotta a nőt és még a szava is megakadt. Ahogyan figyelte a szél játékát, ahogyan megtáncoltatta Artemys köpenyét és a szabadon engedett haját egyenesen igazai káprázatnak tűnt. Kitárt karral állt veszedelmes magasságban mintha csak az elrugaszkodás utolsó pillanatában lenne, de ekkor a kezébe temette az arcát. Fili szomorúan ingatta a fejét, mert rá jött, hogy Artemys nem való ide. Hiszen ki akarná a napsugárt mélyen a sötétségbe zárni.

- Egek mit művel - suttogta Lea - igyekezünk, mielőtt leveti magát. Ekkor mintha csak megérezte volna, hogy öt figyelnék le pillantott. Először az arcán döbbenet látszott, majd tiszta öröm. Vissza ugrott a földre és felkapva a szoknyája szélét mezítlábasan futni kezdett le a lépcsőn és még le sem éret az aljára már elrugaszkodott és egyenesen Fili karjaiba vetette magát, aki egy pillanatra megtántorodott, de megvetette a lábát.

- Mahal-nak legyen hála, hogy életben vagytok - ölelte meg szorosan a férfit, aki nevetve visszaölelte.

- Mi is örülünk - pörgette meg a nőt Fili, majd letette. Artemys mosolyogva fordult Kilihez és öt is megölelte szorosan fullasztóan, majd Lea-t is.

- Te meg mit csináltál a karzaton? Tolta el magától a nővérét Lea - le akartál ugrani?

- Nem olyan magas, hogy nyakamat szegjem - ingatta a fejét a nő és bár hangja derűs volt Lea még is észrevette benne valami mély szomorúságot.

- Mi ez a hangzavar? Bődült el Thorin és Artemys összerezzent és ez nem került el Lea és törpök figyelmét - hát te mit kószálsz? Csak nem el akartál osonni? Kérdezte Thorin, majd észrevette az unokaöccseit és Leat - végre megérkeztettek éppen idejében, hogy elcsípjétek - sietett a lépcsőn le a férfi. Artemys megragadt a húga kezét.

- Az arany átka - suttogta a nő épp olyan halkan, hogy Lea és Fili halja.

- Mit mondtam én neked? Ragadta meg Artemyst a karjánál fogva és a lesiető társai elé lökte - Dwalin vidd vissza és állj őrt a szobám előtt.

- Nem ott alszom.

- Most már igen...

- Nem - csattant a nő és szemeiben harag lobbant - visszatérek a szobámba és ott maradok, de a tiedbe be nem teszem a lábam. Indult fel a lépcsőn pont akkor, mikor megvillant valami Bilbó zsebében, amit próbált gyorsan eltenni. Artemys szíve egy pillanatra megállt és mikor találkozott a tekintette a hobbittal alig láthatóan bólintott felé.

- Te hogy beszélsz vele? Csattant fel Lea és dühösen lépet Thorin elé, miközben Bilbó hangtalanul osont Artemys után.

- Ahogyan megérdemli. Pihennie kellene, mert nem én, ha nem ő ugrott fejest az aranyba. Alig bírtuk észhez téríteni - mordult fel a férfi. Lea mélyen beszívta a lebegő, majd lassan kifújta és úgy mérte végig Thorint. Gazdagon díszített ruhát viselt ékszerekkel, és ahogyan ott állt valóban királyi volt, de a tekintetét a téboly uralta.

- Akkor sem... kezdett bele a nő, de Thorin leintette és hátat fordított neki é unokaöcseire nézet.

- Tudtok valamit róluk - mutatott a távolba Thorin, ahol ezernyi fáklya éget a Suhatagba tóduló emberek kezeiben.

- A tél elől jönnek ide bácsikám. Menedéket kell nyújtanunk - Mondta Kili - segítenünk kell.

- És nekünk ki segített mikor Smaug ránk tört? Nem, nem fogok ide beengedni senkit sem. Üvöltötte, majd körbe nézet - elzárjuk ezt a romos átjárót. Most!

Artemys idegesen járkált a szobájában és mikor Bilbó belépet megragadta a ruhájánál fogva és a könyves polcnak nyomta.

- Megörültél? Mit keres nálad azt az átkos kavics? Miért nem dobtad le valamelyik akna mélyére? Kérdezte a nő és Bilbó még levegőt, sem mert venni, ahogyan nézte a nő ideges ijedt tekintetét - Thorin megöl, ha nálad találja. Morgoth vinné, el azt a kavicsot csak a baj van vele.

- Oda kellene adnom? Kérdezte remegő hangon Bilbó, mire Artemys vadul rázni kezdte a fejét.

- Nem figyeltél arra, amit Balin mondott a minap és arra amit én az imént? Nem szabad előkerülnie. Jaj, Bilbóm veszélyben vagy nem is kicsiben - túrt a hajába idegesen a nő és kissé megtántorodott és neki esett a polcnak.

- Nyugodj meg kérlek Arty ígérem nem lesz semmi baj - fogta meg Artemys kezét Bilbó és az ágyhoz vezette - pihened, kellene. Nagyon rosszul nézel ki.

- De nem lehet - nézet ijedten az ajtó felé.

- Őrzöm az ajtót és nem engedek senkit be csak a testvéreidet. Aludj, kérlek a kedvemért egy kicsit - nyomta le az ágyra a nőt, a hobbit és kedvesen megsimogatta a fejét - énekelek neked valami szépet, amit az édesanyám szokott. Jó?

- Jó - bólintott a nő, majd lehunyta a szemét és Bilbó legnagyobb örömére Artemys percekkel később már egyenletesen szuszogott, de nem engedte el még álmában sem a hobbit ruháját. A szíve majd belesajdult, ahogyan figyelte a karikás szemű nőt, aki talán hetek óta nem aludt egy jót és ennek az oka Thorin volt. Gyengéden megpaskolta Artemys kezét és elhatározta, hogy mindent elkövet, hogy észhez térítse Thorint, és hanem hallgat, rá valahogy megpróbálja értesíteni azt a Frerin-t. Azt szerette volna, hogy Artemys újra gondtalanul nevesen és a mosolya megint ragyogó legyen. Artemys felnyögött álmába és a könnyei eleredtek halkan szinte suttogva mondta ki azt a nevet, akiért könyörgött: Frerin olvasta le a nő ajkairól Bilbó a nevet.

- Meglásd, egy nap vele leszel - suttogta Bilbó.

Artemys lassan ébredt és figyelte, ahogyan a húga őt nézi. Hosszú ideig nem szóltak egymáshoz csak figyelték a másikat végül Lea megfogta a nővére kezét.

- Ostoba vagy nővérkém - suttogta a nő - miért teszed ezt magaddal?

- Már menthetetlen a lelke és már nincs kiút ebből a veszedelemből. Most már belátoom, hogy ostobán viselkedtem.

- Nem kell hozzá menned. Itt nem már semmit sem érnek az ígéretek, mert akinek tetted ő sem tart be egyet sem.

- Nem is kívánok eleget tenni a szavaimnak - folytak le a nő könnyei - inkább teszem azt, amit Níniel tett, mint, hogy rab legyek életem végéig, akit már majd nem hogy gyűlölök.

- Menj el és ne ugorj. Annyiszor szaladtál el most miért nem tennéd meg? Kérdezte Lea - ne féltsd minket.

- Nem lehet, csak úgy innen elmennem a végzet ide köt. Álmaiban láttam magam ennek a hegynek a pusztaságán harcolni és meghalni. Én hallom a kürtöket és a harangokat húgom minden áldott este, ahogyan lehunyom a szemem. Hamarosan vértől lesz iszapos ez a hely és gyászos sikolyokat ver vissza a hegy. Pedig még annyira akartam látni a dombokat, a hegyeket, a zászlókat a szélben Ered Luin-ban. Enni a nagymama süteményét hallgatni, ahogyan méltatlankodik, hogy nem mentünk még férjhez. Bosszantani a fivéreinket azzal, hogy kicseréljük a csizmájukat és apró bogácsokat teszünk belé - nevetett fel a nő könnyezve - engedni, hogy a nagypapa maga köré öleljen, mintha soha el nem akarna engedni. Elmenni anyánk és apánk sírjához és nefelejcseket vinni rájuk.

- Maram...

- Jaj, testvér... látni akartam még őt. Hallani a hegedűjének mesés hangját, dallamos énekét és érezni az ajkamon az övét. De ezek már elvesznek és nem maradt semmi utánuk.

- Ne mondj ilyet. Élünk még szebb napokat.

- Te igen, de nekem itt nincsen, már jövőm Salva. Megígérnél nekem valamit?

- Ha nekem végrendelkezni akarsz, megütlek - szipogta Lea.

- Bármi történjen is vidd innen messzire Kili-t ne hogy megmérgezze a tiszta lelkét ez a hegy. Védd meg Bilbót, mert lehet, hogy bajba kerül. És a legfontosabb ne feledd, hogy dúnadán is vagy.

- Hogyan tudnám feledni azt ami vagyok: Halálom pillanatáig büszkén valóm magam annak ami vagyok - érintette meg a nővére kezét - Gyűlölöm ezt a helyet, gyűlölöm azt amit veled tett és így messze megyek tőle, és ha Kili velem akar jönni én boldogan egyezek bele. Gyűlölöm Thorin-t és bárkit megvédek, akinek még ártani akarna.

- Köszönöm - hunyta le a szemét Artemys. Lea hosszan figyelte és az ajkába harapva szólalt meg.

- Emlékszel még rá? Emlékszel apánkra? Emlékszel milyen kedves hangja volt? Érzed még most is az illatát? Én igen, olyan volt akár a tavasz első virágainak zamatos összhangja. Most milyen jó volna a bölcs tanácsai.

- Ezt anya mondta mindig, hogy a tavaszra emlékezteti az illata - mosolyodott el Artemys - pedig vas, korom és tűz illata volt - nevetett fel.

- Igen. Nevetett fel Lea is.

- Emlékszem én is mindenre húgom. Hogyan tudnám elfelejteni azokat a boldog időket, bár most semmiben nincs örömteli. És igen valóban a mostani helyzetünkre is lenne egy tanácsa.

- Mi?

- Fussak el amíg van lehetőségem a gonosz elől - mosolyodott el Artemys fájdalmasan és lehunyta újra a szemét és elaludt.

- Félvér! Korcs! - dobálták Artemys, aki könnyeit nyelve szaladt előttük egészen az egyik szikláig, ami zsákutcának bizonyult. Ösztönösen összekucorodott és a fejét védte a kavicsok ellen, amit a földről kaptak fel a gyerekek, mikor már nem volt náluk.

- Hagyjatok békén! Sírta Artemys - menjetek innen!

- Hogy parancsolgat a kis korcs - nevetett fel egy idősebb fiú és egy nagyobb követ dobott Artemysnek, ami felhasította a karját.

- Tűnés innen! Bődült egy fiú Artemys mellől. A lány feltekintetett rá. Magas volt és szigorú tekintetű. Sötét haja szanaszét állt és szürke szemei villámokat szórt. Remegve és zokogva bújt mögé - azt mondtam tűnjetek, el innen vagy nem állok jót magamért. Szégyentelen vagytok és erről Samir úr és Arador úr is hallani fog! A gyerekek összerezzentek és elszaladtak, de mikor elég messze kerültek válogatott sértéseket vágtak a fiú felé.

- Köszönöm, Hanom - motyogta Artemys és nem engedte el a fiú zekéjét, amibe kapaszkodott.

- Nem kell mit köszönöd Maram - ingatta a fejét Hanom - azoknak a szégyentelen kis szörnyetegeknek nem szabadott volna ilyen barbárul viselkedniük. Jól vagy? Fordult aggódva a lány felé Hanom és Artemys kezét nézte - fáj?

- Nem - ingatta a fejét - mindig ez lesz?

- Amíg engem látsz nem - húzta ki magát Hanom - megvédelek én mindentől, amíg csak élsz - vette elő a zekéjéből ez zsebkendőt és letörölte Artemys arcát - makacs ragadós gyümölcs alig jön le rólad.

- Elmegyek a folyóhoz és meg mosakszom.

- Én is megyek.

- Nem muszáj... Ingatta a fejét Artemys.

- Úgy is úszni akartam egy jót és megígértem apámnak, hogy viszek haza pár halat. Segítesz?

- Igen - lelkesült fel a lány - a bátyáim szerint az egyik legjobb horgász vagyok, mert olyan pici vagyok, mint egy csali.

- Majd megnősz.

- Azt kétlem - ingatta a fejét Artemys - olyan picike leszek, mint anya. A bácsikám szerint éppen ezért nem kellek majd senkinek.

- Butaság ez - legyintett dühösen Hanom - de, ha minden reményed elvész én, elveszlek.

- Ne bolondozz - nevetett fel Artemys és máris jobb kedve támadt, ahogyan figyelte a fiú széles mosolyát. Kedvelte a fiút, mert igaz baráttá vált röpke pár hét alatt, mikor közölte vele nem érti, mi a bánat miatt nem akarnak velük barátkozni. Ő más volt, mint a többi fiú a faluban és éppen ezért is kedvelte annyira... mert épp olyan különc volt, mint ő és a húga. Mikor a folyóhoz értek levették a ruhájukat és belecsobbantak a vízbe, majd hangosan nevetve fröcskölték egymást miközben puszta kezükkel kapták el az ijedten elúszni akaró halakat. Hosszú órákat töltöttek el így és mikor kijöttek a vízből elterültek fűn és élvezték a nap melegét.

- Szép gyűrűd van - mutatott a fiú nyakában láncon logó ékszerre.

- Édesanyámé volt - felelte csendesen Hanom - egy nap, majd neked adom.

- Valóban?

- Bizony - kacsintott rá a fiú - egy nap a tied lesz.

Artemys kinyitotta a szemét, majd a hátára fordult és az ujjára nézet, amin megcsillant az a rég neki szánt ékszer. Könnyei lecsordultak az arcán és nem akart bele gondolni milyen kínokat élhetett át, míg végül Ergon megadta neki a kegyelmes halált vagy sebesülten hagyta meghalni. A kezébe temette az arcát és csak a Valák könyörültéért fohászkodott, hogy Hanom lelke békére lelt Mandos csarnokában. Mit meg nem adott volna azért, hogy a férfi élhessen és boldog legyen.  Bár tudta, hogy ha Hanom képes volt utána eredni az érzelmei feléje valóban igazak voltak és nem csak a levegőbe beszélt. Ha nem tartotta volna tréfának az utolsó találkozásukkor feltett lánykérést talán most is élhetne. Akkor talán igent mondott volna, hogy nagyszülei és nagybátyja is megnyugodjanak. Igen, biztosan beleegyezett volna a házasságba ám, akkor nem tudta volna megmenteni Frerint, ami épp olyan keserű lett volna, mint Hanom halála. Akárhogy is lett volna most rettentő nyomorultul érezte magát. Nem érdemelte meg a boldog életet... el kellene fogadnia már ezt úgy ahogyan van. Nincs már kibúvó nem maradt neki semmiféle reménye.

Na, jöttem is a folytatással. Melankolikus főleg a vége. Úgy gondoltam, hogy egy picikét meg kellett ismernetek azt a személyt akit Ergon megölt. Azt hiszem meg is rajzolom őt. Hanom amúgy valóban szerette Arty-t és igen jó férje lett volna, ha úgy adódik. Roppant jó lélek volt. Remélem tetszett nektek ez a fejezet és igyekszem a következővel ahogyan csak tudok.