Tillgelir a fáklyát tartva lépdelt Ervus mögött és tátott szájal figyelte a simára csiszolt járatott, ami ugyan egy titkos út volt, mégis valamiféle tekintélyt parancsolt az ősi törp rúnákkal a falakon. Ugyan nem vetekedetett Mória tárnáival, amiről pár vázlatrajzot talált az apja könyvtárában vagy éppen Erebor termeivel, amit még gyerekként volt szerencséje látni. A törp mesterek munkái elbűvölték bár ezt soha sem vallotta volna be.

- Mond, hogyan nem fedezték fel ezt az utat a koboldok és az orkok? Kérdezte meg végül, mikor hosszú órák után az egyik kisebb teremben megálltak kicsit pihenni. Ervus nem válaszolt elsőre, hanem csak is az után szólalt meg, mikor befalta a kenyerét és a szalonnáját.

- Ezt az alagút rendszert régen tündék is használták, hogy gyorsabban eljussanak a hegyen túlra. Pár nap múlva kiérünk egy nagy csarnokhoz, ami több felé ágazik. Egy Móriába vezet, de az már évekkel ezelőtt beomlott. Mi az egyik szélsőbb ágon fogunk tovább haladni, ami elvezet, az Erdei folyóhoz, ahol majd szépen leevezünk.

- De ez át megy Thranduil barlangjain - Kapta fel a fejét Dolin – szerinted át enged minket?

- Tapintatos vagy leányom – nevetett fel halkan a férfi – Pontosabban, arra vagy kíváncsi át enged-e engem? Ne aggódj ezen Dolin, rá érünk akkor, mikor ott vagyunk. Nagyobb veszélyt jelent az erdő és a benne lapuló rettenet, mint a tünde király.

- Mire gondolsz? Harapott a kenyerébe Tillgelir.

- Valami gonoszra. Sóhajtott fel az öreg törp.

- Rossz dolgokat mesélnek az arra élők Till. Csúnya, mély gonoszság bújik meg a fák alatt. Az ottaniak elnevezték már Bakacsin erdőnek – szólalt meg Rolen.

- Okkal lovagoltunk előre is, mert féltünk attól, hogy erre is vannak talán koboldok vagy netán orkok, hiszen Gundabad közelében érünk majd ki. Gyújtotta meg a pipáját Zoren – találkoztunk egy kettővel, de azok nem jutottak nagyon messze – nevetett fel a férfi.

- Nem gondoltuk volna, hogy elébünk értek. Sóhajtott fel Dolin mellett Polen és meg piszkálta a tűzet.

- Mert mi nem futottunk orkokba fiam, és remélem nem is fogunk – sóhajtott fel az öreg törp – és erősen fohászkodom Mahalhoz is, hogy az unokáim épségben jussanak majd ki az erdőből.

Artemys bele szívott a pipájába és lustán kifújta a füstöt. Az erdő árnyait figyelte, ahogyan az öccse is. Húga Bomburt vizsgálta, Bofur és Bifur aggódó pillantásától kísérve. Már napok teltek el a törp folyóba esésétől. Nagyon kimerültek és az sem javított a kedélyükön, hogy a távolban néha nyugtalanító nevetést és dalolászást hallottak. Túlságosan kellemes és szép volt, hogy valamiféle csúf lényé legyen. Tündék voltak a közelben, így ahogyan csak az erejük engedte elmentek a közelükből.

- Remélem nővérem, ha még is összefutnánk egy csapat tündével te szót tudsz velük érteni – nézet Tristan a testvérére. Artemys felvonta a szemöldökét és egy lágy mosollyal ingatta a fejét.

- Ti jobban beszélitek a nyelvüket.

- Te is tudod, hogyan értettem.

- Nem volt velük dolgom bár találkoztam egy őrjárattal, mikor erre jártam. Kedvesen és a vendég szeretett jegyében rám szegezték a nyilaikat... azt hitték törp asszony vagyok.

- Mit tettél?

- Közöltem velük, hogy tévedésben élnek. A vezetőjük valami Legolas, vagy ki jobban megnézet, majd elengedett. Adtak inni és enni, majd elváltak az útjaik. Nem sokkal később estem bele a folyóba egy két elcsatangolt ork miatt és a Tóvárosból való révész horgászott ki a vízből.

- Legalább ismersz egy tündét ez azért jó.

- Több mint egy tucat törpel utazok át az erdőn és ez nem a legjobb dolog az ő szemükben. Az itt élő tündék gyanakvóbak és kicsinyesebbek, mint azok, akiket te ismersz. Félek, hogy nem fogok a lelkükre beszélni. Főleg úgy, hogy a csapatunk legalább 13 tagja utálja őket, ami nem jó arány.

- Hát már soha sem ér véget ez az elátkozott erdő – kiáltott fel dühösen Thorin és Artemys fáradtan felsóhajtott, mikor azt látta, hogy a férfi idegesen a hajába túr – Valaki másszon fel egy nyamvadt fára.

- Nagyra becsült vezérünknél elszakadt a cérna – sóhajtott fel Tristan és hátra dőlt – Ébressz fel, ha már megnyugodott.

Bilbónak nem igazán tetszett az ötlet, hogy ő legyen az a „valaki" aki mókusként mássza meg a kiszemelt fát, ami veszedelmesen magasnak tűnt. De mivel ő volt a csapatban a legfürgébb és a legkönnyebb nem volt túl sok választása. Így keserű sóhajjal neki rugaszkodott. Hosszú ideig tartott mire felért a fa tetejére. Többször ágak csapottak a szemébe, karcolták meg a bőrét szakították tovább a ruháját. Ha lehetett azt mondani még piszkosabb lett a fakéregtől és egyszer megijedt egy póktól, aki éppen pillangóra vadászott így kis híján majdnem, hogy lezuhant, de végül is kínkeservesen felért a fa tetejére. Ahogy kidugta a fejét a lombok között úgy érezte a szél elfúja róla az erdő varázsát és tisztulni kezdett a feje. Mikor a szeme hozzá szokott az erős fényhez szívet melengető látvány fogadta. Körös-körül ezer és ezer pillangó szállt a széllel a napsugarakon táncolva. Gyönyörű volt, ám a látványba azonnal bele rondított társai kiabálása így igyekezet vissza, hogy beszálljon arról, hogy nem látja még az erdő közepét sem, nem hogy a végét. Mikor ezt közölte velük azok méltatlankodva morogtak és még bosszúsabbak lettek, mikor a napfényről és a pillangókról mesélt.

- Ne törődj velük csak féltékenyek – sétált Bilbó felé Artemys – láttál valami mást is?

- Egy magaslatot, ami nagyobb és fényesebb fák álltak.

- Az baj – motyogta a nő.

- Miért? Kérdezte Bilbó kíváncsian és figyelte, ahogyan nő megtömi a piáját, majd meggyújtotta.

- Azok a fák Tharnduil barlangjai felett nőnek. Túlságosan is a közelébe értünk.

- Most mi lesz?

- Az drága Bilbóm, hogy biztos bele futunk a tündékbe. Fújta ki a füstöt Artemys.

- Ez nem lehet igaz – hajtotta a fejébe a csuklyát Fili, de sok mindent nem ért az eső ellen.

- Esik – állapította meg Bofur, mire a csapat összes tagja egyszerre nézet rá.

- Nem mondod – ingatta a fejét Dwalin – Észre sem vettük – csavarta ki a köpenyéből a vizet.

- Pedig esik – sóhajtott fel Bofur – Szomjas vagyok.

- Fogd már be Bofur – mordult rá Nori és eligazgatta a csuklyáját a fején – Nem elég a mi bajunk? Mindenki szomjas és éhes.

- Jól van na – emelte fel a karjait a törp, majd szemöldök ráncolva felkiáltott – Nézzétek Bombur felébredt.

- A valáknak hála – nézet az ég felé Tristan – Nem kell cipelni.

- Hogy vagy testvér? Guggolt le a fivéréhez Bofur. Bombur megrázta magát és döbbenten nézet körbe.

- Hol vagyok?

- Hát a Bakacsin erdőben – felelte mosolyogva Bofur.

- Bele estél az elvarázsolt folyóba és elaludtál. Tünde varázs ült rajtad. Mondtam én, hogy fel fog ébredni előbb utóbb – tette csípőre a kezét Lea.

- Ő meg kicsoda? Kérdezte suttogva Bombur és jobban megnézte Lea-t, aki tanácstalanul nézet körbe – Hasonlatos vagy azzal a kis pukkanccsal, aki a betörőnél volt.

- Pukkancs? Én? Hördült fel Artemys, mire Bombur ijedten fordult feléje.

- Mahal szakállára ebből kettő is van.

- Ikrek, testvér. Mond, nem emlékszel semmire? A trollokra, a koboldokra, és a tündékre sem?

- Nem én. Csak arra, hogy jót dőzsöltünk a betörőnél. De mondjátok, meg nekem mit keress itt a pukkancs és a nem tudom mije.

- A húgom és van egy öcsém is, ha már itt tartunk - mutatott a békésen pipázó Tristanra, aki hanyagul intett a törp felé - És nem vagyok pukkancs a nevem ARTEMYS! Morogta a nő.

- Minden bizonnyal a folyó varázsának egyik ártása, hogy mindent elfelejtett. Szóval nem emlékezhet arra miket is éltünk át.

- Semmire? Kérdezte elkerekedett szemel Kili mire Lea szomorúan ingatta a fejét.

- Igen. Nem emlékszik semmire, ami Bilbó esti vacsorája óta megtörtént. Aljas lépés a tündéktől – fújta ki a füstöt Tristan.

- Akkor ezek hárman barátok? Kérdezte Bifur felé fordulva, aki egy erőteljes fejbiccentéssel helyeselt mire Bombur szélesen elmosolygott – Hát, ha barátok legyen. Éhes vagyok, adjatok ennem ha, kérhetném.

- Hát komám, ezzel lesznek egy kis gondok. – bólogatott gyászosan Balin.

Javította: Yuki

Megjöttem egy új fejezettel. Hosszú időszakra eltüntettem mert szülinapokra készültem illetve itt volt a rokonom akit nagyon ritkán látom :) Remélem tetszett nektek ez a kis fejezet :3