Bilbó, a pipázó Artemyst és Tristan nézte, akik az erdő szélén ülték és a rengeteget figyelték. Komorak voltak és halkan beszélgettek, olyan elmélyülten, hogy észre sem vették mikor a hátuk mögé ért.

- ... persze, de még ott van a király – mondta Tristan.

- Hát igen, nem igazán kedvel minket. Ostoba dolog azt hinni, hogy nem fogunk egyetlen egy erdő tündével sem találkozni, és ha ez bekövetkezik, akkor leszünk nagy bajban. Thranduil nem állja a törpöket meg minket sem. Az itteniek nem olyanok, mint az imradris-i és lórieni tündék. Jóval vadabbak és nem olyan bölcsek. Félelmetes harcosok és nem állják az olyan kis korcsokat, mint mi – húzta el a száját Artemys, majd kiegyenesedett és megperdült. Gyanakvóan méregette Bilbót – mit settenkedsz itt? - kérdezte élesen.

- Én nem akartam hallgatózni. Ne haragudjatok. - hajtotta le a fejét Bilbó.

- Semmi baj, Bilbó – mosolygott Tristan a hobbitra.

- Ne haragudj, hogy rád ripakodtam – paskolta meg Artemys a farönköt maga mellett. – Gyere, ülj le közénk, amíg nem indulunk! Mondd, az öreg nem gondolta meg magát?

- Nem. Elmegy és nekünk ezen a sötét erdőn kell át vágnunk... – sóhajtott fel Bilbó – mondtam is Gandalfnak, hogy jobb lenne megkerülni.

- Az szép kis séta lenne! – nevetett fel Tristan – Északnak menve 200 mérföldet kellene megtenni, aztán kétszer annyit délnek, miközben a nyomunkban lennének az orkok. Délnek indulni sem volna jobb, mert talán háromszor, ha nem négyszer olyan hosszú lenne az út.

- Gandalf is hasonlott mondott. Veszélyes utak vannak erre.

- Nincs ösvény, mely errefelé biztonságos Bilbó jobb, ha tudod – fújta ki a füstöt Artemys – már elhagytuk Vadonföld szegélyét és az erdő is sötét nagyon sötét.

- Nagyon messze van még a Hegy? - kérdezte Bilbó, mikor már percek óta csak meredtek előre.

- Már közelebb van, mint mikor elindultunk de még elég messze, hogy közelinek mondhatnák. - válaszolta Tristan.

- A hegy és köztünk ott fekszik a Bakacsin erdő, ami előtt most vagyunk. Azután Tóváros jön vagy Esgaroth: ki, hogy nevezi. - mutatott a távolba Artemys – Hosszú még az út.

- Gondoltam... - sóhajtott fel Bilbó – És mi lehet ezzel az erdővel? Olyan beteg forma.

- Nagyon rég ilyen, legalábbis Till azt mondta - vont vállat Trisan.

- Mondd, te voltál bent valaha is, Arty? - kérdezte Bilbó.

- Soha, és bevallom: nem kívánkozom be, mert rossz érzés fog el, ha csak rá nézek – rázkódott meg a nő – itt sem szeretnek jobban minket a tündék, mint bárhol másutt. Nem szívesen kerülnék a kezükre.

- Miért? Mondd, miért nem szeretnek? - kíváncsiskodott Bilbó.

- A családunk miatt... – suttogta Artemys – De ez most nem lényeg Bilbóm! Az a fontos, hogy hamar átjussunk ezen a Valáktól elhagyatott erdőn! Nagyon sok rossz történetet halottam már róla a vándoroktól és egy két tündétől is.

- Miféléket? - kérdezte a hobbit és Tristan is várakozóan nézve nővérére.

- Nem jókat. Sötétség kúszott az erdő mélyébe, mint valami súlyosan fojtogató homály, ami minden szépen megöl. Hajdanán Zölderdőnek hívták gyönyörű hely volt, mára csak Bakacsin erdő, és mint láthatod minden, csak nem szép. A gonosz jelenlétét még innen is érezni.

- Hát, most búcsúznék! – kiáltotta a mágus, majd odament az erdő szélén ülőkhöz.

- Reméltem, hogy mégis maradsz és vezetsz minket – állt fel Artemys.

- Dolgom akad nekem is bőven, de nem félek, mert veletek hagyom itt a törpöket – mosolygott kedvesen a két dúnadánra a mágus. - Te Artemys, ismered a környéket és az öcséd jó nyomolvasó. De óvatosságra intelek, benneteket: ne engedjétek, hogy letérjenek az ösvényről, mert ha ez megtörténik elvesztek!

- Te aztán igazán kedves szavakkal vigasztalsz és búcsúzol, Gandalf... – dörmögte Thorin mikor melléjük ért - Ég veled! Ha nem tartasz velünk, jobb lesz, ha úgy távozol, hogy több szót nem vesztegetsz!

- Thorin! - rivallt a törpre Artemys.

- Semmi baj leányom – tette a kezét a mágus Artemys fejére – A Valák vigyázzanak rátok, akkor hát ég veletek, s most már komolyan búcsúzom! – mondta Gandalf, azzal elindult a lovához és felszállt rá – És ne feledjétek, mint mondtam! Maradjatok az ösvényen! – kiáltotta a mágus és elügetett nyugat felé.

- Ég veled, Mithrandil – suttogta Artemys és még oda intett a visszatekintő mágusnak.

- Még most is mond valamit az öreg, hogy ne a miénk legyen az utolsó szó – nevetett fel Tristan – Bolond öreg...

- Szedelődzködjetek! – szólalt meg Thorin.

- Rendben. - indult el Bilbó és Tristan magára hagyva a törpöt Artemysszel.

- Gondterhelt az arcod – lépet közelebb Thorin a nőhöz – mi aggaszt?

- Az erdő sötétje csupán. A benne megbújó rosszindulat – fonta össze a karjait Artemys – egyik porcikám sem kívánkozik be oda, ezt nem tagadhatom. De ne aggódj értem, Thorin – mosolygott a nő a férfira – nem szívesen mennék be egy olyan helyre ahol, minden fa mögött egy-egy tünde lapulhat. Az itteninek nem szívlelnek jobb, ha tudod. Nem tudok rajtatok segíteni, ha a nyomunkra bukkannak.

- Mi okuk arra, hogy ne kedveljenek?

- Hosszú a meséje.

- De én szeretném tudni az ellenérzésük okát. Bevallom én magam is észrevettem Völgyzugolyban, hogy nem különösen szeretnek titeket, pedig ha nem tévedek a dúnadánok távoli rokonok a tündéknek.

- Rokonnak rokon, Thorin. De valld be, te minden rokonodat szeretted tiszta szívedből? Ám most legyen annyi elég neked, hogy a családom miatt nem szívlelnek minket.

- Családod – suttogta meglepetten Thorin.

- Majd egyszer elmesélem, de nézd a többiek már indulásra készek – ment el mellette, a férfi viszont utána kapott és magához rántotta.

- Ígérd meg, hogy elmeséled és minden mást is magadról!

- Megígérem – válaszolta Artemys – és ha most elengednél, felvenném a saját csomagjaimat.

- Persze – hagyta rá Thorin és kelletlenül elengedte a nőt – de mellettem jössz.

- Ahogy kívánod – bólintott Artemys és nagy léptekkel a fivéréhez sietett, aki a tarisznyáját fogta. Thorin felsóhajtott fáradtan és kelletlenül indult ő is felvenni a saját csomagjait.

- Mindenki kész van? - kiáltotta el magát, mikor felnyalábolta a vizes tömlőket és mikor mindenki helyeselt, az erdő felé lépett – hát menjünk...

Bilbó keserű sóhajjal szakította el a tekintetét a napsütötte mezők látványától, a kedvesen csicsergő madarak hangjától és tiszta édes illatoktól. Fájó szível vette magát be a sűrű erdőbe a többiekkel, akik hasonló érzéssel hagyták maguk mögött Vadon földet.

Ergon meghajolt a trónjában büszkén ülő Thranduil előtt, aki érdeklődve figyelte az előtte álló férfit, akinek olyan sunyi volt az arca, mint egy rókának.

- Minek köszönhetem a látogatásodat, Ergon? Mit keresel errefelé? - kérdezte a tündekirály.

- Húgom gyermekeinek nyomát keresem.

- Ha emlékezetem nem csal, ők Elrondra voltak bízva. Mit keresnének erre messze Lórientől és Imradristól?

- Sajnos valamiféle törpküldetés után mentek. Pontosítva a Samir korcsai után. Tillgelir öcsém szívének az egyik igen csak kedves.

- És úgy gondolod, erre jöhetnek?

- Minden bizonnyal. Hiszen a törpök a Magányos Hegy felé tartanak, Tölgypajzos Thorin vezetésével – nézett fel Ergon és várta a hatást, amit a szavai okozhattak, és ahogyan várta felkeltette a király kíváncsiságát.

- Értem – bólintott a király – hát addig is szívesen láttunk. Menj és pihend ki az utad fáradalmait! – intett, mire egy tünde szolgáló odasétált Ergonhoz és szívélyesen az egyik mellékfolyós felé mutatott.

- Jöjj velem, megmutatom a hálókamrádat!

- Köszönöm a vendégszereteted –hajolt meg, és követte a tündét Ergon. Thranduil figyelte a távolodó férfit és gyanakodva ráncolta össze a szemöldökét.

- Tartsátok szemmel! Nem tetszik a tekintete –suttogta a férfi.

- Igenis, felség! – felelték az őrök.

Itt az év első fejezete pontosan egy hónappal az előző után.  Bocsánat a késésért de sok melóm volt és helyettesítés újfent -.- most meg ledöntött az influenza aminek nem igazán örülök. De itt van a fejezet remélem tetszik nektek.

A következő fejezetben Arty mesélni fog a pókokról :)