Ahogyan a nyároson sült a hús, mindenki fáradt némaságba borult. Bilbó gyengének érezte magát akár a harmat és csak nézte a tűzet és melengette a talpát. Úgy érezte mintha ólom súlyú lenne minden tagja és fáradtan dőlt a mellette ülő Artemys vállának.

- Csak remélni tudom, hogy legalább elég messze visznek minket minden borzalomtól – sóhajtott fel Bilbó.

- Ilyen hely nincs – ingatta a fejét Balin.

- Akkor legalább valamelyest messzebb vigyenek a hegytől. Forgatta meg a nyársakat Glóin.

- A sasok ura megígérte, hogy amilyen messze tud, elvisz minket, de az emberek közelébe nem mehetnek. Félnek tőlük – Fújt egy füstkarikát Gandalf.

- Azok a hatalmas sasok? Sóhajtott fel Ori – szinte hihetetlen.

- A tiszafa íjaiktól félnek és nem ok nélkül. Az emberek tartanak a sasoktól, hiszen azok elragadhatják az állataikat, így ha kell, lelövik őket. Pöfékelt a mágus.

- De nem is törnék magukat miattunk az biztos – piszkálta meg a tűzet Kili.

- Miért is tennék? A törpök nem éppen a kedvességükről híresek. Ásított Tristan és felszisszent, mikor nővére a sebét tisztította – ez fáj!

- Bocsáss meg – mosolygott öcsére Lea, majd Kili felé fordul – szerintem annak is örülhetünk, hogy egy darabon elvisznek minket semmi okuk egyébként az életüket kockáztatni miattunk. Így is nagyon hálásnak kellene lenünk nekik.

- Igaza van Leanak. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy megúsztuk a koboldos kalandunkat, és hogy segítettek rajtunk. Úgy hiszem adósaik is lettünk.

- Így igaz Bombur – sóhajtott fel keserűen Dori.

- És azután mi lesz, mármint ha elvisznek minket egy darabon és otthagynak valahol minket Vadon földön merre haladunk tovább? Kérdezte Nori és Gandalfra nézet, úgy ahogyan a többiek is.

- Holnap majd rá érünk ezzel foglakozni. Most inkább együnk és aludjuk. Hosszú és fárasztó napokon vagyunk túl. Állt fel a mágus és elvett egy nyársat.

Artemys aprókat harapott a nyúl sültből. Nem igazán volt étvágya, de tudta, hogy erőt kell merítenie, mert különben megint gondot okoz. De hiába evett, miden falat nehezen ment le, ha arra kellett gondolnia, hogy azután aludnia kell. Retteget, hogy megint látja meghalni fivérét miközben ő tehetetlen babaként vergődik Ergon kezeiben.

- Idd meg – érintette meg Lea a nő vállát kizökkentve a mélázásából – maradt még egy kis álom fűm.

- Köszönöm – vette el tőle vizes tömlőt Artemys.

- Ma békés álmod lesz, ne aggódj – simította meg testvére arcát Lea – pihenj le. Aludnod kell rendben?

- Persze, ne aggódj értem. Hamarosan úgy is hatni fog az álomfű, menj te is aludni – Lea bólintott és elment a fekhelyéhez. Artemys figyelte a többieket, akik maguk is lefekvéshez készültek. Nem kellet ma őrszemet állítaniuk, hiszen a sasok vigyázták őket és amúgy sem tudtak volna ébren maradni, ha muszáj is lett volna, mert mindenki rettenetesen elfáradt.

Nem sokkal az után, hogy lefeküdtek sokuk már egyenletes horkolásba kezdett. Artemys Bilbó mellet feküdve a nyakláncát forgatta a kezében és várta, hogy az álomfű hason. Ám mikor éberebbek érezte magát, mint a nap nagy részében kelletlenül felállt és óvatosan a törpök között haladva a szikla széle felé sétált, hogy letekintsen. Hajába és köpenyébe bele kapott a hűvös szellő és messziről hozott füstöt hozott magával. Remélte, hogy az esti csípős levegőtől kicsit kitisztul a feje és nem gondol az álmára.

- Te mit tennél Arathorn – suttogta maga elé egy idő után – és te apám? Artemys lehunyta a szemét és mélyeket lélegzet, majd felsóhajtott és a messzi éjszakába nézett. A tegnap éjjeli kaland távolinak tűnt az elkövetkező veszedelmektől és mérhetetlen fáradsága, ami évek óta kergette abban a pillanatban súlyosabb volt bármely béklyónál. Az álmok csak álmok voltak mondta neki Thorin és Lea, de úgy érezte van mögöttes igazságuk. Ha ott lett volna vele Tillgelir vagy Dolin esetleg a jó öreg Glorfindel biztosan megfejtették volna neki álmainak jelentését, igaz tartalmát, de nem voltak vele. Vagy ugyanazt mondták volna, mint a Thorinék? Nem tekintette jós álomnak, hiszen nem nemes dúnadán sőt még annak sem vallhatta magát, hiszen az anyja egy törp volt. Keserűen felsóhajtott és kivette ruhája mélyéről a nagyapjától kapott ütött koppot pánsípját. A koboldok hiába motozták át ez valahogy elkerülte a figyelmüket aminek igazán örül hiszen a nagy kavarodásban biztosan nem találta volna meg. Végig simította a sípokon lévő faragáson az ujját, majd a szájához emelt és halkan egy szomorkás dalt fújt, amit még Glorfindel tanított neki. Hosszan játszott és mikor befejezte leült a szirt szélére.

- Nagyon szép volt - Szólat meg Kili a nő háta mögül. Artemys kissé összerezzent.

- Nem akartalak felébreszteni. Sajnálom – fordult a törp felé. Kili csak a fejét rázta.

- Már egy ideje ébren vagyok, nem megy az alvás. Meg aztán figyeltelek egy ideje.

- Csak nézelődtem nem akartam leugrani. Nem jön még az álom a szememre – Tekintett fel a törpre Artemys.

- Miről szólt a dalod. Egyszerre volt szomorú és vidám.

- A csillagokról szól – tekintett fel az égre a nő – de pontosan nem tudom mi a tartalma. Glorfindel soha nem mesélte el és soha nem is kérdeztem. De a csillagok ma igazán fényesen ragyognak ezért is jutott eszembe.

- Igen, ma felettébb szépek – nézet fel az égre a törp - olyanok akár egy fekete bársonyra szórt gyémánt rengeteg. Frerin bácsikám egyszer mesélt róluk. Azt mondta, hogy a csillagokat egy nő alkotta. De nem emlékszem a nevére. A bácsikám unalmasan tudd mesélni. Mosolygott a nőre Kili. Artemys halkan felkuncogott.

- Igen, Frerin már csak ilyen. Néha elvesz a részletekben és nem veszi észre, hogy amit mondani akart már rég kimondott. Neki is meséltem sok régi mondát, amit a tündéktől tanultan vagy a népem történetét. Mosolygott el az emlékre a nő.

- Mesélnél? Suttogta a kérését Kili.

- Természetesen. Mit hallanál szívesen? Kérdezte lágyan a nő. A törp elgondolkodott, majd az égre nézet.

- Mindenről. Ki alkotta a csillagokat, a fákat, a hegyeket, a tengert.

- Sokban hasonlítasz nagybátyádra – suttogta Artemys és elmosolygott – hát legyen – nézet a törpre a nő. Kili szélesen elvigyorgott és ragyogó szemmel leült a nő mellé és gyermeki izgalommal tekintett Artemysre.

- Ezt a világot ahol élünk Illúvatar teremtette énekével úgy, ahogyan Valákat is. Így az ő közös énekük hozta létre azt a helyet, amit ismerünk. S bár a Valák ők maguk csupán másodteremtő hatalommal bírnak a létező világ felet, még is bele tudták szőni gondolatuk, lényük egy részét. Mindenhol ott vannak a fában, a fűben, a kövekben, a tengerben, a levegőben, a fényben, a sötétségben, a gyümölcsökben, a csillagokban és minden élőben. Körül vesznek láthatatlanul észre vétlenül élünk velük. 15 Vala van 7 úr és 7 úrnő és egy úr, aki már rég bűnös úton jár születése pillanatától, kinek nevét még a tündék is nehezen ejtik ki. Perzseli a nyelvet, a tudatot. Ő volt az, aki mindent elrontott, mert önző módon magáénak is tudni akart egy részt Ardából, ami felett uralkodhat.

- Ki volt ő?

- Melkor volt hajdan a neve, de mára Morgoth a Fekete ellenség lett. Minden gonoszság ura. Szauron mestere. Szomorú mesék, regék, dalok születtek miatta és miattuk. Artemys egy ideig némán nézett maga elé és Kili már azt hitte a nő nem mesél tovább – nem rég azt mondtam a csillagokról zenéltem. Őket Varda alkotta a tündék őt szeretik a legjobban – mosolygott el a nő – és érthető is. Hiszen alkotása minden élőnek a földön reményt ad a fénye.

- Igen, reményekkel teli – mosolygott Kili.

- De mond tudott ki alkotott benneteket? Kérdezte a nő.

- Mahal a kovács– lelkesült fel Kili – ugye?

- Igen. Ti így hívjátok, de a neve Aule. Ő formált titeket olyanná, hogy Morgoth gonoszságának ellent tudjatok állni, adott nektek nyelvet, mesterséget és tudást, de lelket Illúvatar adott.

- Ezt a mesét sokszor elmesélte a bácsikánk. Mosolygott el a törp – de ő azt mondta Mahal tett minket élővé.

- Nem. Lelket csak is Illúvatar adhat.

- Értem – bólintott Kili. Hosszú percek teltek el és Artemys érezte, hogy a törp kissé idegesen fészkelődik.

- Mond, mit akarsz kérdezni? Hajolt Kilihez Artemys.

- Te sok mesét ismersz és a tündék között éltél. Talán tudnál felelni valamire, ami évek óta kísért.

- Ha tudok, felelek rá.

- Amikor valaki meghal, akkor a várakozás csarnokába kerül ugye? Mandos csarnokaiba.., van neki ura vagy milye?

- Erre nehéz felelni. Az egyik Vala Námo, aki a Végzet ura és a Holtak házát Mandost őrzi. Miért kérdezed?

- Sokszor halottam, hogy aki meghal, a csarnokaiba kerül, de mi törpök nem. Igaz lehet, és ha igen miért csak mi nem mehetünk oda?

- A csarnokokba csak emberek és tündék lelkei léphetnek be. Legalábbis én ezt halottam. De én úgy hiszem nem tennének és nem tenne kivételt Illúvatar sem. Mert itt minden élőlény az ő gyermeke is. És melyik apa tenne kivételt a gyermekei között?

- De mi törpök nem voltunk a terveiben. Mahal alkotott minket és talán ezért nem léphetünk be majd a csarnokokba. Hajtotta le a fejét szomorúan Kili.

- Minden okkal születik én ebben hiszek. Nem lehet véletlen az sem, hogy Mahal megalkotta a töpök népét és az sem, hogy Illúvatar lelket és tudatot adott nekik. Ne gondolj arra, hogy mert törpnek születél már nem érsz semmit a szemükben. Minden élőlény ami középföldén születik és él majd meghal ennek a világnak a részese. Nem különbözzük annyira egymástól. Mind érzünk. Ugyan úgy érezheti a tünde a szerelmet, mint a törp, az ember vagy a hobbit. A gyász ugyan úgy lesújtja, a boldogságot éppúgy élik meg, mint mindenki más. Így tehát miért ne kerülhetne egy hobbit vagy a törp Mandos csarnokaiba – mosolygott Artemys Kilire.

- És te tényleg hiszel benne?

- Igen – bólintott Artemys – nem ok nélkül tetted fel ezt a kérdést nekem ugye? Apád miatt?

- Kicsi voltam mikor meghalt. Nem igazán emlékszem rá. Minden halvány és fakó róla.

- Apád bátor, hűséges, becsületes férfi volt. Fili külsőre nagyon hasonlít rá, de természetét te örökölted. A szeme mindig derűs és vidám volt. Meglátta a jót mindenkiben és hatalmas szíve volt.

- Úgy beszélsz, mint aki ismerte.

- Többször mondtam, hogy a Kék hegységben nőttem fel java részt. Nagyapám ott kovács és atyád egy kétszer tiszteletét tette nálunk. Ő adta nekem az első tőrömet és ő győzte meg a nagyanyámat, hogy nem való nekem az asszony sors – nevetett fel Artemys – láttam Filit és téged csecsemőként, mikor nagy büszkén végig rohant veletek a városon. Nem tudnék róla rosszat mondani Kili és büszke lenne rád. – érintette meg a törp vállát a nő. Kili megfogta a nő kezét és gyengéden megszorította.

- Köszönöm – hunyta le a szemét Kili.

- Nem mondtam semmit, amit köszönöd, kell.

- Köszönöm azt, hogy vigasztalsz. Mind ketten sokakat elveszítettünk, de te még többet és még is engem nyugtatsz, mikor a te lelked üvölt.

- Már nyugodtabb mióta beszélgetünk, mert lassan ráébredek, hogy a sorssal nem nyerhetek háborút – mosolygott Artemys.

- Hiszel az álmodban? Kérdezte a törp és a nő mosolya lassan lehervadt.

- Nem tudom, hogy higgyek vagy ne. De ahogyan Bilbó is mondta ők messze vannak, mit keresnének a Magányos hegynél. Nem?

- Igaza van Bilbónak és ez még is csak reményt adhat.

- Igen, reményt. Állt fel Artemys – de azt hiszem ideje volna aludnunk, mert ha Thorin felébred lesz, ne mulass – nyújtotta a kezét a nő Kilinek. A törp szélesen elmosolygott és elfogadta a segítő kezet.

- Az biztos. Thorin nem olyan engedékeny, mint Frerin bácsikám. Kili gyengéden megszorította Artemys kezét, majd rá pillantott. Egy ideig nem szólalt meg, majd közelebb lépet a nőhöz és az ajkába harapott – megbízom benned, mert tudom már egy ideje, de a mostani beszélgetésünk erősítette meg bennem a gyanakvásomat ki vagy azon kívül, hogy magadat Artemysnek és Kerla-nak hívod. De megértem miért titkolod és nem árulom el. – tekintett a nő szemeibe, ami döbbenten meredt rá. A törp két keze közé fogta a nőjét és ráhajtotta a fejét – a családom adós a tiednek így a titkod titok marad, amíg te másképp nem döntesz... Kojela. Artemys szemeiből kicsordultak a könnyek és megölelte a törpöt.

- Köszönöm.

Remélem tetszett a fejezet nektek :) egyébként Arty múltja részletesebb meséje a Frerin szálban vagy is az örök barátságban van és lesz leírva... már aki kíváncsi rá.