40 fejezet

Bilbó az árnyakat figyelte, amik egyre hosszabban és hosszabban nyúltak a földön. A horizonton látni lehetett az éj sötét vonalát és ettől a kis hobbit még fáradtabbnak érezte magát. Az sem segített rajta, hogy lábai irdatlanul fájtak és fenemód éhes volt, amire korgó gyomra is sokszor emlékeztette.

- Nem pihenünk egy csöppet?- Kérdezte Bilbó, mikor már olyan sötét lett, hogy Thorin gyűrűjének fénye és Artemys világos szeme villant csak meg abban a fényben, amit az égi csillagok és a hold adott nekik.

- Még nem Zsákos úr – ingatta a fejét a mágus – egy kicsit még ki kell bírnotok – hangzott a kegyetlen felelet és a kis társaság fáradtan sóhajtott fel. Mély csend ereszkedett rájuk, olyan nagy, hogy a lélegzetvételük is zajnak tűnt. Tristan volt az, aki ezt megelégelve halkan dúdolni kezdett és valamivel vidámabban mentek tovább. Már a hold is a magasban járt, mikor egy tisztásra értek, ami felettébb barátságtalannak hatott a hold fényében. Ám idejük sem volt ezen gondolkodni, mert farkas üvöltést vertek vissza a távoli sziklák és fák. A csapat megmerevedett rémületében.

Bilbó életében soha nem látott farkast, csak mesében hallott róluk a nagybátyától, aki még utánozni is tudta a rémisztő üvöltést, hogy ráijesszen. De most itt a szabadban még veszedelmesebbnek tűnt és ijedten fogta meg a mellette álló Artemys kezét.

- Rettenet, most mit csinálunk? Mit fogunk most csinálni? Megmenekültünk a koboldoktól, hogy farkasok cincáljanak halálra? - Kérdezte kétségbeesve.

- Fel a fákra! - Kiáltotta Gandalf, mire a törpök azonnal keresni kezdtek olyanokat, amelyekre gyorsan fel tudtak mászni. Fili és Kili egy hatalmas vörös fenyőt választottak ki, amire Lea is felkapaszkodott azután, hogy segített öccsének, hogy ő is Kiliék mellé üljön az egyik magasabb és vastagabb ágra. Dori, Nori, Ori, Oin és Glóin egy kényelmesebbnek tűnő és könnyebben mászható cirbolyafenyőt választottak ki. Bifur, Bofur, Bombur, Thorin és Artemys egy másik fenyőn tartózkodtak.

Dwalin és Balin egy karcsú, magas jegenyefenyőn ültek és azon ügyködtek, hogy a kevés ágait úgy rendezzék, hogy takarásban legyenek.

Gandalf, aki sokkal nagyobb volt, mint a többiek, olyan fenyőt talált, amelyre ők nem tudtak felmászni és ennek zöldje teljesen elrejtette, csak villogó szeme jelezte, hol van.

- Bilbó te meg mit művelsz? - Kiáltotta le Thorin, mikor észrevette a szaladgáló hobbitot. - Dori!

- Miért mindig én? Mi vagyok én, teherhordó? - Füstölgött a törp.

– Dori, segíts neki, mert különben megölik – adta ki a parancsot a törp, mire Dori a bajsza alatt morogva lekászálódott, hogy felsegítse a kétségbeesett hobbitot, aki az ő fájuk alatt téblábolt. Hiába nyújtotta az alsó ágról Bilbónak a kezét, az sehogy sem tudta elkapni Dori kezét így kelletlenül leugrott és hagyta, hogy a hátán felmásszon az ágra. Ám, abban a pillanatban, hogy Bilbó a fára lépett, kitörtek a tisztásra a farkasok üvöltve és acsarogva. Nem is kicsit megijesztve a fán ücsörgőket és a még földön álló Dorit. Épp idejében ugrott fel a fára, mikor az egyik warg a köpenye sarka után kapott, hogy visszarántsa, de a törp úgy mászott fel a fa teteje felé, akár egy fürge mókus.

- Mahal nevére mondom hála, hogy ezek a dögök nem képesek fára mászni – Morgolódott Dwalin, mikor az ő fájuk alá is odagyűltek az ordasok.

- Ha nincsenek százan, egy sincs – kiáltotta Kili – hogy a ménkűbe fogjuk ezt megúszni, Gandalf? - De a mágus nem figyelt a fiatal törpre, hanem a farkasok vonyítására koncentrált. Tisztán értette, miket mondtak és felettébb nem tetszett neki az, amit hallott.

- Nagy bajban vagyunk – motyogta a mágus a bajsza alatt.

- Miért hoznak ágat alánk? - Kérdezte Nori, mikor egy idő után az orkok szorgalmasan rakták halmokba a fák alá a gallyakat.

- Meg fogják gyújtani – suttogta maga elé Glóin.

- Most mihez kezdünk? - Remegett a hangja Orinak és kétségbeesve nézett testvérére, aki csak a fejét ingatta. Ám, ekkor eszeveszett vonyítástól rezzentek össze. Az egyik farkas bundája lángra kapott. Persze nem magától, hanem Gandalf égő fenyőtobozától, amit közéjük gyújtott. Morogtak csattogatták a fogaikat a farkasok miközben a mágus módszeresen dobálta feléjük a kéklánggal égő fenyőtobozokat. Hamarosan füstölgő és lángoló farkasokkal volt tele a tisztás, akik a földön vergődve próbálták eloltani a bundájukat.

Artemys felállt, majd Thorin vállára lépve – amit az nem igazán vett jó néven - tovább mászott a fateteje felé, hogy jobban belássa a területet. A füst csípte a szemét, de még kivette a gyülekező orkok vértjén a jelképet. Már látta valahol.

- Látsz valami érdemlegeset is, vagy csak létrának akartál használni? - Kérdezte Thorin, mikor a nő mellé mászott.

Bifur, Bofur és Bombur meg egy másik ágon helyezkedtek el.

- Ennél már nem tudtunk magasabbra mászni. Sóhajtott fel Bombur.

- A tűzzel csak még jobban feldühítettük őket, sőt, most már a fa alatt is égnek az odahordott gallyak. - Tekintett le Bofur és kezével terelgette a füstöt az arca előtt.

- A farkasok nagy része már elpusztult, más lehetőségünk nincs, mint kitörni. - Tekintett az orkokra Thorin.

- Vagy elevenen sülünk ropogósra - Húzta el a száját Artemys. – fiúk? - Nézett a felette ülő ágon lévő törpökre.

- Nekem már úgyis mindegy – vont vállat Bofur – itt, vagy pár méterrel arrébb halok meg... Mit számit?

- Mást nem tehetünk – dörmögte Bombur. Bofur helyeselően bólogatott.

- Akkor, azt hiszem, ezt megbeszéltük – mosolygott el a nő – nem hittem volna, hogy felavathatom ilyen hamar a troll barlangból szerzett kardomat.

- És, adtál már neki nevet? - Kérdezte Thorin, miközben lefelé másztak a fenyőn, hogy egy jobb helyen ugorjanak a földre.

- Oh, azt még nem. - Ingatta fejét a nő – egy csata kell ehhez, nem tudtad? - Nevetett fel Artemys és elrugaszkodott az ágról a földre. Abban a pillanatban pedig nem is beszélték meg mindenki leugrott a fákról, hogy megküzdjenek az elleneikkel.

- Bukj le! - Üvöltötte Dwalin Tristannak. A fiú engedelmesen elhajolt és érezte, ahogyan a feje fölött elhussan a fejsze egyenesen az egyik orkba. A fiú megperdült és kikapta a fegyvert, majd visszahajította a gazdájának. Lea Balin mellett harcolt és körülötte volt a csapat nagy része is, köztük a remegő lábú Bilbó is, aki annyira rázkódott a félelemtől, hogy a kardja, majdnem kiesett a kezéből.

- Hol van a nővérem? - Kiabálta Tristan.

- Hol van Thorin? - Kiáltotta Kili.

- Te... meg az ostoba ötleteid – Kiabálta Thorin és mindenegyes szavát egy vágással erősített meg, amit az orkra mért.

- Nem az enyém volt, hanem a tied! - Villogott a nő szeme és levágta az egyik ork fejét – a te ostoba terved volt! - Zihálta a nő.

- Te magad vagy a balszerencse tudd meg. Amióta csak ismerlek, bajt hozol rám! - Vetette hátát a nőének.

- Ezt bóknak veszem.

- Nem annak szántam.

- Tudom, de én annak tekintem. Mahal-ra rengetegen vannak. Hol a fenébe tekeregnek a többiek? - Nézelődött Artemys, de a füstöl nem látott semmit.

- Vendégük érkezik! – kiáltotta Thorin.

A nő megfordult és észrevette az orkok vezérérét, ahogyan közelebb ért, egyre nagyobb és félelmetesebb lett. Úgy érezte, nagyobb veszélyben vannak, ha ott maradnak.

- Azt hiszem, őt nem kéne megvárnunk – fogta meg Thorin kezét a nő – tünés!!!

Ám alig tettek meg pár lépést, hatalmas szélroham vette őket körbe. Artemys tátott szájjal nézte, ahogyan a sasok szárnyuk csapásaival elterelik a tűzet, felkapják, majd messzire hajítják az orkokat és a megmaradt farkasokat.

- Ez nem lehet igaz... - dermedt meg a nő és leeresztette a kardját – nem hittem volna, hogy egyet is látok ilyen közelről. - Vigyorgott Artemys. Thorin ellenben morogva elrántotta és elindult arra ahonnét a társaik hangját hallotta.

- Ne bámészkodj, mert még a végén... - a férfi nem tudta befejezni a mondatát, mert az egyik sas feléjük repült és egyszerűen felkapta őket a magasba.

Artemys először szorosan csukta be a szemét és az elhaló sikolyát is kifújta, majd szép lassan kinyitotta a szemét. És, amit látott, arra nem volt elég a szép szó. Fent a magasban szálltak, a méteres fák gyufa nagyságúak voltak a hegyoldal dombnak tűnt a holdfény csillogásában. Felnevetett és Thorin felé fordult, aki tágra nyílt szemmel nézte az alattuk elterülő tájat.

- Gyönyörű, ugye? - Kiabálta a nő a férfinak. Thorin csak felé fordult, erősebben megkapaszkodva a sas lábában.

- Biztos – nyögte a férfi. Thorin nem igazán osztotta a nő örömét, legszívesebben lent lett volna a biztonságos talajon.

- Meseszép. Így még soha nem láttam Vadon-földet – suttogta a nő.

Tristan görcsösen kapaszkodott annak a sasnak a lábába, aki felkapta és imádkozott mindenkihez, akinek hatalma volt, hogy épen ússza meg ezt a kalandot. Nem tettek másképp a társai sem, csak Bofur nevetett és ámulattal nézte az alatta elterülő tájat, amit befestett a lassan felkelő nap. Gandalf mosolyogva figyelte útitársait az egyik sas hátáról.