Frerin összefonta a karjait a mellkasa előtt és próbált a lehető legszigorúbban nézni az ágyon egyenes tartással ülő feleségérem, aki ahogyan felszegett fejjel büszkén ült valóban királynőnek tűnt, ahogyan egyszer a bátyja írta le neki. Ám ott abban a pillanatban megfojtotta volna szeretett feleségét, hogy nem avatta be egy olyan dologba, mint a mennyük állapota.

- Miért nem mondtad el nekem, hogy Zeyme várandós? Kérdezte veszedelmesen Frerin és Artemys végig mérte, majd elhúzta a száját.

- Talán akkor fordultam volna hozzád elsőnek, ha lett volna arra gyanúm, hogy a gyermek tőled van és nem a fiamtól várandós. – Frerin szeme megrebbent és már vörösödni kezdett a feje, sőt már nyitotta a száját, hogy ki eresze a haragját, de Artemys folytatta – de erre te soha nem vetemednél, hiszen lányodként szereted Zeymét és hűséges is vagy hozzám. De! Villant meg az asszony szeme – te is olyan, vagy, mint Túrin mindet túlságos túlgondoltok és a mennyem külön kérése az volt, hogy senkinek se szóljak, mikor a gyanúja beigazolódott. Én tartottam a számat, de a lányaink, akik szintén rá jöttek mi lehet Zeyme rosszul létei mögött nem tartották a lepcses szájukat. Olyanok, mint te.

- Mint én? Lepődött meg a férfi - Mikor valami rosszat tesznek, akkor rám hasonlítanak, ám ha valamit, jól akkor rád.

- Ez csak természetes – húzta fel az orrát, majd a férjére pislantott – persze tőlem is örököltek sok rossz dolgot és tőled is nem kevés jót ám néha túl... túl... túl... - tárta szét a karjait a nő idegesen.

- Mi? Mi túl?

- Túl Durinok – sóhajtott fel fáradtan a nő, majd rá nevetett halkan a férjére – ugyan olyan csökönyösek és fárasztóak, mint te Frerin. Ám ennek ellenére nagyon szeretem őket éppen úgy, ahogyan téged is. Még most is pedig legszívesebben megfojtanálak.

- Ahogyan én is – ingatta a fejét mosolyogva és leült a neje mellé az ágyra kezébe véve a nőjét, majd morzsolni kezdte az apró ujjakat – mond, ezért nem akarsz gyereked, mert jön az unokánk? Nem gondoltad meg magad?

- Frerin szerintem még szükséged lenne, az életed további részében a fogaidra szóval hanyagold ezt a témát vagy a Valákra esküszöm, gyöngysort fűzök a fogaidból – fordult a férje felé a nő.

- Régen fenyegettél meg ezzel. Igazán nosztalgikus – vont vállat a férfi, majd tördelni kezdte a kezeit – mond, talán azért nem akarsz gyereket tőlem, mert már...

- Nem – csattant fel a nő - nem azért nem akarok gyereked, mert nem akarok tőled még, ha nem már túl vagyok azon a koron, hogy gyereket szüljek. Most már annak az ideje jött el, hogy a gyerekeim útját egyengessem a házasság felé, amit maguk választottak. Eled Hagur asszonya lesz úgy ahogyan Kerla is egy nap Tillgeliré. Mert bizony a lányunk inkább soha nem megy férjhez, ha nem adjuk áldásukat rájuk.

- Alig ismerik egymást – nyögött fel a férfi. Artemys gyengéden maga felé fordította Frerin arcát.

- És mi? Pár hónap elég volt, hogy egy olyan kötelék alakuljon ki közöttünk, ami megpecsételte a sorsunkat. Sőt ha jól emlékszem alig pár órája ismertél és már nőül vettél volna. Mond, te nem látod, hogy a Valák is egymásnak teremtették őket? Hát nem akarod boldognak látni a lányunkat?

- Milyen kérdés ez? Persze, hogy annak akarom, de... - húzogatta a száját a férfi – még kislány.

- Csak a te apai szemed látja annak. El kell engedned őket, ezt te is tudod...

- Tudom – ölelte meg a nejét szorosan – ám, ha megbántják, őket én megölöm egytől egyig azokat a mocskokat, akik elragadták tőlem a kislányaimat.

- Ez csak természetes – mosolygott a nő – és én segíteni fogok neked abban... de ásni te fogsz.

- Legyen úgy. Remélem az unokánk fiú lesz – nyögött fel Frerin és Artemys gyöngyöző kacajban tört ki.

Thorin figyelte, ahogyan kisfia eltotyog a széktől az asztalig, majd felveszi a földről az előbb elhajított játékát és boldogan felé mutatja, majd lehuppant a földre, hogy jobban megnézze az építő kockáját.

- Van valami híretek? Fordult Dwalin felé a férfi – sikerült a betegeket elkülöníteni?

- Valamilyen szinten igen, de nem tudjuk nagy eséllyel megakadályozni, hogy ide is bejusson. Dolin ezért a királyi szárnyat le záratta, hogy senki se jusson be ide, aki nem ide való. A herceg miatt legfőbb képen elővigyázatosabbak vagyunk. A jelentések szerint a betegség legjobban a 10 évesnél fiatalabbakat támadja és a várandós asszonyokat. Nagyon kevesen épültek fel a kicsik közül, akik elkapták a kor eddig. Még kevesebben élték túl a szülést az anyák közül és eddig mindenki elvetélt, aki a terhesség korai szakaszában volt – nézet bele a papírjában Dwalin.

- Mit mondanak a tündék?

- Próbálkoznak a gyógymóddal, de tanácstalanok. Igyekeznek enyhíteni a tüneteket elviselhetőbbé tenni az egészet.

- Hányan haltak meg?

- A népünkből 24 gyermek és 6 asszony halt bele a szülésbe a gyermekeikkel együtt és 8 elvetéltek. Az embereknél 39 gyerek, 14 asszony halt meg és 9-en vetéltek el eddig. Ered Luin, a Megye, Gondor és Rohan. A határaikon túlról is kaptunk arról jelentés, hogy a kor ott is felütötte a fejét.

- Nem tudom, mit tegyünk – túrt a hajába Thorin – csupán kivárunk más nincs. Aki beteget ápol, nem mehet olyan közelébe, akin nincs tünet.

- Dolin gondoskodott erről is.

- Az ő lánya?

- Egyike azon kevesek közül, aki felépült. Négyen táncoltak vissza a gyerekek közül a halálból.

- Mennyien betegek most?

- 40 gyerek és jelenleg két szülés előtt álló nő. Sóhajtott fel Dwalin – Balin a könyvekben kutat ahogyan Thranduil többi tündéje is. Ám sok reménnyel nem kecsegtetnek.

- Imádkozzunk a Valákhoz, hogy legyenek velünk kegyesek – mondta halkan Thorin. Dwalin szemöldök ráncolva figyelte a férfit, aki Artemys valamikori ékszerét forgatta – ő is ezt mondaná nem, barátom? Tekintett fel a férfira Thorin.

- Minden bizonnyal – bólintott Dwalin – Az úrnő mindig hit abban, hogy a Valák, mindet okkal tesznek, és ha módjuk van, segítenek rajtunk. Más úgy sem tehetünk Thorin csupán imádkozhatunk a csodáért.

- Igen csak imádkozhatunk – mondta maga elé, majd kis idő után újra megszólalt - Mond, szerinted milyen lenne, ha élnének és nem vesztek volna bele a folyóba?

- Ha nem üldözted volna őket a halálba? Kérdezte nyersen Dwalin és Thorin kezében megremegett az ékszer – a világ boldogabb lenne és a testvérei nem gyűlölnének téged, ahogyan az unokaöcséid sem. Nem beszélve Dáinról, aki minden kapcsolatot megszüntetted veled és csak Filivel tárgyal. Ha élnének, minden jobb lenne.

- Ha hozzám jött volna...

- Már nem élne – nézet le ridegen Dwalin Thorinra – megölted volna és ezt te is tudod. Rabként élt volna itt ahol nem éri a fény. Hiába nyitottál nagy ablakokat és lett kerted ez kevés lett volna egy olyan nőnek, mint Artemys. Ő szabadnak született és ezt megkaphatta volna az öcséd mellett, de te elvetted ezt.

- Gyűlölsz engem ezért, Dwalin?

- Megvetlek csupán, mert csak szívtelen lélek tudd gyűlölni és az úrnőnek régen megfogadtam, hogy soha nem válok, azzá bármi is történjen.

- Te inkább szolgálnád őket, mint engem. Ugye?

- Igen, de te vagy a királyom és hiszek még abban, hogy jó királlyá válhatsz, ahogyan az öcséd hitte, akiből nagyszerű uralkodó lehetett volna, ha alkalmat kap rá, ám soha nem akart az lenni.

- Elhiszed azt, ha azt mondom, hogy én is láttam benne ezeket? A tetteim ellenére szerettem az öcsémet, de mindketten egy nőt szeretünk. Ez állt közénk egy asszony –nevetett fel halkan a férfi – bárcsak ne így alakult volna.

- Igen, bárcsak – mondta csendesen Dwalin és figyelték, ahogyan a kisfiú feléjük tart boldogan magához ölelve a játékát.

A hónapok óta csak kósza hírként terjengő borzalom Edorasba is betört és számtalan gyermeket és anyát magával rántott. Köztük volt maga a királyné is kinek egészsége amúgy is gyenge volt. Nem sokkal az első betegek észlelése után ő volt az első az anyák közül, aki távozott. Azóta majd nem minden nap égtek a halotti máglyák rajtuk anyák a gyermekeikkel. Edoras gyászba borult. A király fájdalmát még nehezítette, hogy az egyetlen fia is ágynak esett és el sem mozdult mellőle. Tillgelir és Milror a maguk szerény tudásával segítettek a gyógyítóknak ahol csak tudtak, ahogyan Artemys és lányai. Pedig nekik nagy volt a fájdalmuk. Zeyme az ötödik hónapjában járt, mikor elvesztette a gyermekét pedig gondosan ügyeltek mindenre még is őt is elérte a betegség. Ahogyan a király a fia mellől úgy Túrin egy pillanatra sem hagyta magára a feleségét, aki a gyászába fordult. Így teltek a napok, hetek és végül a hónapok. Fél évvel Elfhild királyné halála után a betegség csillapodni látszott a herceg lassan felépült, de Zeyme nem volt hajlandó elhagyni a szobáját, csak nézte az ablakából a tájat és egy szót sem szólt. Így talált rá Artemys: Az ablak előtt ülve azt a ruhácskát szorongatva, mit a gyermekének szánt.

- Már mondtam Túrinak, hogy nem vagyok hajlandó kimenni – mondta a nő hátra sem nézve.

- Tisztában vagyok ezzel lányom – sétált be az asszony és oda ment a mennye mellé – ám soha sem érdekel másnak a véleménye vagy a kívánsága, mikor az én érdekeimmel ütközik. Elég időt adtuk Zeyme a gyászhoz. Más is vesztett el gyermeket, sőt van ahol egy egész család ment el.

- Az engem hol érdekel más bánata mikor itt az enyém. Horkant fel a nő.

- A férjed aggódik érted és én a fiamért. Tudom, hogy fájdalmas ez a veszteség...

- Mit tudsz, te mond?! Csattan fel a nő – ide jöttünk a semmibe és rögtön elvesztettem az első gyermekemet! Te meg sem gyászoltad!

- Gyászoltam én is Zeyme mélyen, de nem engedhettem meg magamnak azt a kényelmet, hogy összetörjek, mint te. Ott voltam sok asszony mellett, aki gyermekét siratta legyen az csecsemő vagy nagyobb. Melletted itt volt a férjed, és ha nem is emlékszel rá gyakran jöttem én is, ahogyan a lányok is.

- Nem vigasztal ez. Nem tudod milyen ez.

- Azt hiszed nem? Azt hiszed én nem éltem át – horkant fel az asszony keserűen és a fejét ingatva a nőre nézet. – a lányok születése után viszonylag nem sokkal újra teherbe estem. Négy hónappal később elment nagy fájdalmak közepette, majd nem meg is haltam. Ikrek lettek volna. Évekkel később még Telmerion születése előtt, de Kerla után szültem egy kisfiút. Egy sötét hajú szürke szemű apróságot. Gyönyörű volt - Nyelt egy nagyot a nő és Zeyme még levegőt, sem mert venni – Samirnak neveztük el az apám után. Láttuk benne a dúnadánok dicső erejét. De... 7 hónapos volt, mikor meghalt. Abban az időben valami ok miatt rettentő hideg jött Mordor felől. Gonoszságtól volt szennyes a levegő. Sokan megbetegedtek. Magas lázzal, fájó mellkassal, szapora légzés és erős köhögéssel járt. Tüdőlobnak mondták – nézet a nőre és leült mellé – a gyerekek is elkapták, de a kicsi túl pirinyó volt és pár nap alatt elment. És én nem lehettem ott vele, mert én magam is beteg lettem. Lázasan feküdtem és Frerin nem mondta el, hogy a kisfiúnk meghalt, mert attól félt elveszít pont, úgy ahogyan a gyerekeink is ettől rettegtek. Nem szóltak, hazudtak, hogy védjenek. Őrjöngtem mikor megtudtam az igazságot. Frerin akkor szerezte a nyakánál a sebet – mutatott a saját nyakára a nő – az asztalon hagyott késével hadonásztam árulással vádoltam, hitványnak mondtam és akkor vágtam meg. Milror alig tudod lefogni, mikor betört szobánkba. Elgyászoltam haraggal a szívemben, mert mindenkire dühös voltam, aki hazudott nekem. Sokáig tartott mire egyáltalán rá tudtam nézni úgy a férjemre, a gyerekeimre a szolgálóimra, hogy ne érezzek gyűlöletet. Tudom már ma miért tették, és ha én abba a helyzetbe lettem volna, mint a férjem én sem tettem volna másképp, mint Frerin. Szóval Zeyme elhiheted, én tudom min mész most keresztül.

- Nem tudtam. Nem mondták.

- Mert nem beszélünk róla – folytak le a nőnek a könnyei az arcán – még mindig fáj, de erőt kellett gyűjtenem a többi gyerekem miatt, akik aggódtak értem és a férjemért, akinek kis híján elvágtam a torkát. Neked is erősnek kell lenned Zeyme. Túrin miatt is. Aggódik érted rettenetesen és félek, valami ostobaságot tesz, ha te feladod. Lehet még gyermeketek, ahogyan nekem is lett. Tudom, hogy nehéz, de ez a sorsunk nőként. Fogta meg a nő kezét Artemys, majd Zeyme ajka megremegett és az asszonyra borult úgy rázta a zokogás.

Túrin kifújta a füstöt az éjszakába, majd oda nyújtotta a pipadohányos zacskóját az apjának, mikor az lehuppant mellé.

- Anyád beszél Zeymével – szólalt meg Frerin és megtömte a pipáját - talán észhez tér.

- Észhez? Elvesztette a gyerekét. Elvesztettük a gyerekünket. Nem szent beszédre van szüksége.

- Olyan lelketlenek gondolod anyádat? Szerintem most ő érti meg igazán a nejed érzéseidet. Szívott bele a pipájába Frerin, majd lassan kifújta – a terhesség áldásos dolog, de egyben a legveszedelmes állapot is. Mikor anyád veletek volt viselős nem telt el úgy nap, hogy nem aggódtam volna érte. Féltem arra gondolni mi történik, ha ő meghal a szülés közbe vagy azutáni lázba, ha fellép nála. Egyszer majd nem elvesztettem és annál borzalmasabb érzés nincs is a világon vagy is, de mikor egy gyermeket vesztesz el. Tudom, mit érzel fiam, de mindig kisüt a nap... igen mindig. Mondta csendesen.

- Hogyan dolgoztad fel Samir halálát?

- Ki mondta, hogy ez sikerült? Nevetett fel fájdalmasan Frerin – egy gyermek elvesztését soha nem feleded a fájdalom ott él benned csupán elfogadod a tényt, hogy nincs. Más nincs, Túrin. Élni kell tovább. Hiszem, hogy még sok gyermeketek lesz, ahogyan nekünk is lett – paskolta meg a fia arcát, majd a vállánál fogva magához húzta – soha nem szűnök meg apának lenni még akkor sem, mikor kirepültük. Legyetek akárhány évesek az én kölykeim vagytok, akiket nagyon szeretek. Nem csak a lányaimért aggódok, ha nem a fiaimért is. Köztük most legjobban érted. Erősnek kell lenned a nejed miatt is, anyád miatt és magadért is.

- Most mi lesz velünk, apa? Kérdezte Túrin és az apja vállának dőlt.

- Túlélünk. Fújta ki a füstöt a férfi, majd a fiára sandított – tudja Tillgelir, hogy megdézsmáltad a pipafüvét?

- Még nem, de anya már mondta neki, hogy nagyon szétszórt. Én is mondtam neki mikor kicsentem a dohányából.

- Az én fiam vagy – mosolyodott el Frerin és összeborzolta a fia haját, aki halkan felnevetett. 

- Köszönöm, apa.

- Még is mit? Lepődött meg a férfi. 

- Az hogy vagy.

- Igaza volt anyádnak - nevetett fel halkan a férfi - te is olyan bolond vagy mint én.

Most volt ihlet ezért jött a fejezet ilyen hamar. Remélem a szomorú téma ellenére azért tetszett nektek :) Az előző vidámabb volt az biztos és reménykedem abban sem csalódtatok.

Kiről készítsek képet? Az előző rész vég megrajzoltam Bergon fiát és Théoden kishúgát most ki legyen az áldozat?

Tüdőlob – tüdőgyulladás egy régies elnevezése. Sajnos régen sok gyermeket és idősebbet is elvit ez a borzalmas betegség viszonylag egészen rövid idő alatt. A 20 század elején (1900) leginkább a spanyolnátha tizedelte (milliók haltak meg) az emberiséget, meg persze a Nagy háborúk (I-II Világháború), de azért lényegesen más betegségek is elvitték az embert. Ennek ékes példája volt a tüdőgyulladás is. A szegényebb réteg (paraszt, cseléd) volt, mikor nem tudta megfizeti a doktor szakértelmét és házi praktikákra hagyatkozott így volt, mikor nem sikerült megmenteni a beteget. Ám volt olyan is hiába volt pénz, ha gyorsan lezajlott a betegség vagy éppen még nem rá gyógymód pl. a spanyolnátha.
Ezt vettem alapul ennek a fejezet megírásához illetve személyes okok miatt is. Fél éves volt az egyik nagynéném, aki tüdőgyulladás miatt meghalt pedig a szülei mindent megtettek.