-Ne! Kérem! Ne tegyèk! - két maszkos férfi betett egy rácsféleségbe.
Nagy fájdalmat éreztem a szîvemben, mintha ebben a pillanatban senki nem lenne mellettem, de igazából... egy csoport halott gyerek körében voltam.
Senki nem ült itt bent életben, csak én... azthittem.
Egy sötétkék hajú fiú a rács végénél labait fogva ül és sír.
Öszíntén sajnáltam a fiút, hogy úgyan úgy itt végezett ahol én, de egyidőben valahogy boldoggá tett hogy volt életben van még és nem hallott, mint a tőbbi.
-Hello - mondom nagynehezen a síró fiú felé, aki felemeli sírós arcát felém.
Amit elsőnek ilyenkor észrevettem a világoskék szép szemei. A sárga gyertyák közt kicsit, de megvilágította a ragyogó szemeit. Mint egy gyertya.

-Szi...a - mondja a fiú suttogva, halkan, éreztem hogy gyenge.

-Mi a neved? - kérdeztem a földre nézve.
-Ciel...Phantome...hive
Ciel... Phantomehive?
-Mi a te... neved? - ebben a pillanatban ráfigyeotem csodálkozva.
Azt hittem hogy nem érdeklem őt, hogy csak én akarok vele barát lenni, de... nem.
-Barbara... - az ajkaim valahogy nem akarták a vezetéknevemet kimondani. Túlságosan fájdalmas volt: szülők akik neveltek, de meghaltak, kimondani nevűket.
Erősen megölelem a lábaimat, mint Ciel és az síró arcomat a bokáim közé teszem.
Cielt nem figyeltem többet, a problémám gyötört... jó erősen. Tűz... puska... ahh...
-Huh?! - egyszer csak egy meleg ölelést érzek a hátamon.
Ciel... melletem van.
-Nem kell megijedned Barbara. Minden jóra fordúl, meglátod. -suttogja a fülembe, miközben ki nem enged az ölelésből.
Így aludtuk el az este. Ciel ölelésében feküdtem.

Reggel:

-Jóóó reggelt, szép játék babáim! - kérdezi nevetve az ember aki elfogott minket- ma téged... -rám mutat, majd Cielre néz- Oh! Inkább te leszel ma!
Ciellel összenéztünk álmosan, majd pirulva felkelünk.

A gazember nem is várt hogy elbúcsúzzak tőle.
Az ember vadul megfogta Cielt.
-Ahh! -kiáltotta Ciel.
-Ciel! - szóltam utánna sírva, de addigra késő volt.
-Miután megcsináltuk át tesszük a másik börtönbe? - kérdezi az egyik segéd a kövér maszkos vezérüktől.
-Bizony! És akkor a tervünk Phantomehiveból si-ke-rül! - ugrált gyerekesen a szenvedő Ciel mellett.
Igaz nehéz volt, fájdalmas hogy aki engem megvígasztalt, szívemet ragasztotta, most a szemem előt bántva van.
-Ne! Ciel! - kiabálok sírva.
-Te, ott! Hallgassál el! - szól rám az egyik aki úgylátszik az ajtót vigyázta.

Délután:

-Megszökött a fiú! Mit tegyünk?

-Mi?! Phantomehive megszökött?! De akkor az azt jelenti hogy ez olyan, mintha nullát dolgoztam volna ma! Gyorsan! A másik gyereket! - a segédek hallgattak rá, és druván, mint Cielt vagy meg is lehet hogy durvábban kihúztak.
Rémálom volt.
Inekcióztak össze-vissza, meleg jelet forrasztottak a bőrömbe... Vègül a börtönben, ahol Ciel megszabadult bevittek.
-Anyuuu! Apuuuu!!! Nem érdekel ki! Csak kérem... segítsen! - sírtam.
Ez a börtön féleséget biztos azért szerették ezek, mert itt sikitasz, kiabálsz, sírsz, senki nem hall.
-Bárki! Valaki! - lehajtott fejjel a földre nézek.

Kop-kop-kop-kop

-Huh? - nyitom ki a szemem, de csak lenézek.

Magassarkú cipők*, fekete...
-Nocsak, nocsak, látom bajban vagy - a nagy, fekete hang beszélt - lenne egy ajámlatom...
-A...jánlat?
-Igen. Ezek az emberek mind megfognak halni, bosszút álhatsz rajtuk, szolgád leszek míg a halál el nem választ, de cserébben amikor meghalsz nekem adod a lelked. Na, mit gondolsz?

-Én... elfogadom!

-------------------------------
*= mivel a 19.-dik században játszódik, akkor még divatos volt hogy a férfiak magassarkúba jártak s_s