Ciel szemszöge:

Miutám egész napokat azon gondolkoztam hogy "Ez Barbara? Meglehet? Él még?", végre megkönnyebbültem, nem annyit idegeskedtem ezért.
Barbara volt az első szimpátiám.

*Visszaemlékezés*

Ezek az embereknek nincs szívűk! Mind bántani akarnak... minden gyereket!

Mindenki halott volt köröttem. Egyetlenűl én éltem... vagy mégsem?

-Hello - mondja nagynehezen egy hosszù hajú kislány, aki kedvesnek tűnik.

Amit elsőnek ilyenkor észrevettem a világoskék szép szemei voltak. Barna haja szép hullámosan állt meg a válla mellett, szája meg rózsa pirosan csillogott. Egyszerűen szép.

-Szi...a - köszönök neki nehezen, mert valamiért rosz volt a hangom.

-Mi a neved? - kérdezte a lány barátságosan.
-Ciel...Phantome...hive -mondtam a nevemet gyengén.
-Mi a te... neved? - ebben a pillanatban ráfigyelt csodálkozva.
Érdekes volt a dolog: ő csodálkozik valamin, én meg azon hogy ezen csodálkozik. Ettől az egyszerű kérdéstől.
-Barbara... - mondja halkabban.
Erősen megölelte a lábait, mint én és az síró arcát a bokái közé tette.
Megsajnáltam Barbarát és gondoltam hogy ha megölelem, látom mosolyogni.
-Huh?!
Én megöleltem őt hátulról barátságosan, mégis szeretetnek éreztem.
-Nem kell megijedned Barbara. Minden jóra fordúl, meglátod. -suttogtam a füleibe, miközben megölelve együtt maradtunk.
Így aludtuk el az este. Én és ő.

----------------------------------

-Jóóó reggelt, szép játék babáim! - kérdezi nevetve az ember aki tegnap elfogott minket- ma téged... -rá mutat Barbarára, majd rám néz- Oh! Inkább te leszel ma!
Barbarával összenéztünk álmosan, majd pirulva felkelünk.
Szóval... elaludtunk?

A gazember nem is várt hogy elbúcsúzzunk egymástól, a gyilkolást elkezdte.
Az ember vadul megfogta a jobb lábam ès húzott.
-Ahh!
-Ciel! - szólt utánnam sírva, ami szívemet tördelte.
-Miután megcsináltuk át tesszük a másik börtönbe? - kérdezi az egyik segéd a kövér maszkos vezérüktől.
-Bizony! És akkor a tervünk Phantomehiveból si-ke-rül! - ugrált gyerekesen, a gazember.
Fájdalmas volt! Tüzett sütöttek a bőrömbe, késel szurtak, de... ami a legjobban fájt.... az volt hogy Barbara ezt mind vègig kellett hogy nézze. Sírva.

Miután börtönbe tettek, könyörögtem hogy valaki megmentsen, de... na. Ki mentene meg egy ilyen fiút?

Egy dèmon.

*Kész*

2 èv után Elizabeth sem tudott boldoggá vâltani. Mert van valami okom miatta mosolyogni?

*Visszaemlékezès Barbara előtt*

Lizzy és én játszottuk a fa alatt.
-Gyere Ciel! Van egy jâték ötletem! - hívott Lizzy még én szedtem a virágokat.
-Jövök! - indultam a hang felé - milyen játék?

-Olyan hogy felkell másznod a fára.

-Fel a fára? - kérdezem ijedten.

-Igen! Na gyere! Muttass nekem férfit! - nevetett Lizzy.

Nem volt más válaztásom. Muszáj volt bebizonyítanom.

Felmásztam a fára.

-Így jó? - mondtam félve.

-Nem egèszen az ágaihoz és maradj ott 5 percig!

-Fuhh - sóhajtottam és az ágakra mentem. A fa ágai nem voltak olyan erősek "mint Lizzy gondolta".

-WOOOHHH! - az ágak reccsentek ès èn leestem. Szerencsère egy bokorba, de az jól összecsípett.

-Ciel! - mondta ijetten - Hívom anyukád! - ezzel elfutott.

*Kész*

És aztán meg 2 órát bokorba maradva vártam. Végül észre vett egy jó asszony és odahívta a szüleimet. Lizzy reagálása amit csak én tudtam: csalódott (hogy nem halltam meg)
Mindenki látott: szegén jegyes.
Hamis történet: "Elvesztem, nem találtam haza!"

És ez nem 1 "Véletlen dolog".
Lizzy mindig csabdába csalt. Nem akartam megkérdezni miért, de bántott a dolog.

Sok ilyen dolgot csinált hogy majdnem meghalltam. Nem tudom miért akarta, de megakart ölni.

Még most is, 14 évesen (mert 1 évvel idősebb nálam) sokszor olyan bajokat okoz. Most nem olyan hogy dolgokkal öljön meg: először csinálja a bajokat, és majd amikor lesz a baj, amit nem tudok megoldani, akkor jöhet a gyilkossâg terv, de szerencsére Sebastian melettem van és életem végéig vigyáz rám.