-Lady.... BARBARA?! - mondta.

Ki volt az? Ki volt a szemeim előtt? Akit én hittem is. Ciel... Phantomehive.

-Ciel.... - állok egyhelyben sokban.

Cielt 100%-an felismertem, bár sokat változott:
haj kicsivel hosszabb lett, rúhája mint egy úrnak, magassága is azért nőtt (vagyis így láttam messziről), ès amit legjobban észrevettem az a szemkötője volt. Olyan szemkötő borította szemét, amilyen nekem van(!) és ezt a nagy véletlent onnét vettem észre, hogy a két csillogó kék szempár helyet csak egy csillogott.
Teljes, más ember volt szemeimben.

Ciel lassan lement a lépcsőröl, szemét rám ragasztva, könnyesen.

Ciel előttem állt. Fuhh! Ilyen kis idő alatt... megváltoztunk... nagyon.

-Barbara.... - megölel erősen Ciel, majd én is erősen könnyes szemeimmel megölelem.

1. Aloistól sokkal lágyabban ölelt.
2. Nem érdekelt engem hogy a sminkem összemegy.
3. Csodált hogy mind a ketten egymásnak az az egy nap miatt ennyire jelentősé váltunk.

-Barbara... - elenged Ciel, és mosolyog - amikor hallottam a neved... azt hittem más! De... te jutottál eszembe.

A kèt szolga (Sebastian és Bertalan), csodálkozva néztek ránk.

Meglepett engem is, mert én is vissza mosolyogtam.

-Én is így voltam! Jaj, Ciel! Hogy hiányoztál! - meglepően megint megölelem Cielt.

Ciel egy ideig sokkolva ált (biztos fura volt neki hogy 2-szer öleltem meg), de vissza ölelt végig símított a hosszú barna hajamon, mig az èn fülemben lágy, halk nevetést hallottam.

Nem, nem akartam elengedni Cielt. Sokat jelentett.