Ahogy lassan, lefelé mentem a lépcsön úgy Alois képe egyre nagyobodott. Méghogyha az eljegyzőm volt, akkor sem mosolyogtam, de kedves mindig voltam, bár a hideg szívemmel, s lelkemmel, nagy színésznő voltam.

-Barbara! - mondja Alois ahogy a ruhámra néz.

-Szia Alois. - mondom kedvesen amikor már előtte áltam.

-BARBARAAAA! - egy pillanatban rámpattan, naaaagy ölelést ad.

-Ah! Alois! Megfulladok! - mondom szarkaztikusan miközben erősen ölel.

-Jaaj! Bocsánat! - a kezeiből kienged és mosolyogva néz rám - Nagyon hiányoztál!

-Nekem is nagyom...! -...SOHA! - Gyere, üljél le!

Alois és én a nappaliba leülünk egymással szembe.

- Hogy áll London? Szép maradt? - természetesen a kék szemeibe néztem amik a naplementétől világította.

-Haha! Perszehogy! Az élet....él. Hahaha! - nevet mintha viccnek szántam...de nem az volt.

Az ajtóra figyelt az arcom ahogy Bertalan a teánkat hozta.

Alois megfogja a csészéjét és belekortyol, de amint az szája belemerült a teába. Rögtön vissza köpte a csészébe.

-FUJ! Milyen tea ez? - kérdezi mérgeses-undorodós tekintettel Alois ahogy leteszi a csészét.

-Earl Gray. Nem tetszik? - kérdezem ahogy Aloisra csodálkozva odanézek.

-NEM! Kérek másikat! - mondja illemetlenül, kiabálva.

Egy nagyot sóhajtok, majd Bertalan szemébe nézek, aki megértette.

-Azonnal. - meghajol és kimegy.

....

....

....

Egyedül.

....

...
...

....

Semmiről se beszélünk, csak hallgatjuk a barna óra kattogását, amit még 1884-ban, azaz amikor 8 éves voltan, kaptam a szüleimtől. Akármikor ránéztem volna, mindig szüleim kedves, mosolygós arca jelent meg előttem, de szívem mindig repett részén sírt akkor.

-Hol van Hannah? - veszem észre hogy az egyik szolgája nincs itt.

-Hannah othon maratt - néz mosoly nélkül, felidegesedve a kérdésemre.

-Mit csináltál szegénnyel, már megint? Ledobtad a füldre, húztad a haját?

Ismertem Aloist: kivűl aranyos, "kawaii', de belülről én kívűlem mindenkit utál. Múltkor amikor jött, itt volt Hannah és erősen hasba rugta. Remélem azért jólvan.

Alois erre nem mérges, hanem a szája egy kis gonosz mosolyt formált, ami ijesztő volt.

-...vagy rosszabbat.

Ennyit mondott, mert a teája, Victorian Color felé ment.

Victorian Colort Alois szerette, de azért szolgáltunk neki ki Earlt, mert múltkor sokat kèrt és azon az egy heten ahogy itt volt, mind a 13 teát ő itta meg. Én akkor èppen a teaivással szüneteltem.

-Mmmm....sokkal jobb! - a gonosz mosoly, mint egy fekete felhő ahogy a fehérhez bújt, normálisan mosolygott.

Az agyamban sokat járt ez a Guard dog. Egy pillanatba annyira elmerültem, hogy Alois hangját apszolut nem hallottam.

-Barbara! - egyszerre kiválok az én kis képzeleti világomtól és azon ébredek ki belőlle hogy Alois a kemény kezével az arcomat lágyan megsímogatja. Erre ijettemre felugrok, de amint látom hogy az csak Alois, a kék szemeibe nézek csodálkozva hogy miért csinálta ezt.

-Drága, mi a baj? - ül le mellém, az én kaucs részem mellé, megfogva a kezeim.

Arcomat érzem ahogy lángol a pirosságtól így ijettembe balra fordítom fejem és a hosszú hajam jobbra esik, így olyan mint egy fal.

-Semmi... - mondom idegesen.

Érzem ahogy Alois tekintete rámsüt, de azt is érzem ahogy a kezeimet kicsit megszorityja.

-Barbara, ismerlek. Mi a baj? A férjed leszek egy nap, ezért van jogom tudni rólad. - a szavai nagyon elcsodálkoztattak,de nagynehezen újra a szemeibe néztem.

-Alois, jól vagyok. Semmi bajom. - mondom hallkabban.

-Barbara, miért nem mosolyogsz?

Miután szüleim meghalltak, engemet majdnem a halál vonalára dobtak volna... ezek után van ok amiért megint mosolygós arcomat mutassam? Nem, nincs. Minden csak annyira rossz, mégmindig, hogy egyaltalán nincs kedvem mosolyogni.

Bertalan, rögtön tegyél valamit a vendéggel.

Üzentem a gondolataimban a becsületes szolgámnak.

Rögtön - mondja vissza Bertalan

Erre a pillanatra kopogtagnak.

-Tessék! - nézek rá az ajtóra, ami kinyilt és Bertalant mutatta.

Bertalan amint meglátta hogy egymás felé fordultunk, meglepő arccal nézett, majd aztán a normálisra.

-Lady Barbara és Mr. Alois, a vocsora tálalva .

Elsőnek én fel kelek, majd vissza nézek Aloisra, aki zavarodtan ül. Kinyújtom a kezem felé.
-Na, Mister Trancy? Lenne kedve enni? - néztem vissza rá.

Alois, zavarodottan bólintott, majd megfogta a kezem.

A házamban soha nem fogtunk kezet, mindig az emberek előtt fogtuk a kezünket, biztos azért ilyen zavarodtott.

Lementünk, kezünket fogva az ebédlőhöz és szembe egymással ültünk, köztünk egy hosszú sor.

Bertalan felszolgált nekünk làzányát, ami finom volt. Alois is mosolygott a vacsorára. Az egész vacsorán fura csörd volt, mind a ketten hallgattunk, néha idegesen szembe néztünk egymással, de az csak legalább 4 sekundum volt.

-Lady Barbara, Mr. Trancy, lassan itt az ideje aludni. - mondja Bertalan a vacsora után.

-Ahh, - sóhajtok - szerintem igazad van, itt az idő aludni - felkelltem az asztaltól.