Reggel, amikor kinyitották a szemüket a keserű érzés egyikükben sem hagyott alább. Nem volt más dolguk, nem tudták más tenni, mint elfogadni azt a tényt, hogy az örökbefogadás esélye számukra szinte nulla. Pedig már fejben majdnem mindent összeszedtek, megvettek, már csak néhány anyai tanácsra volt szükségük de ez kicsúszott a kezükből.

A reggeli közben, a hazafelé vezető úton csöndben voltak egymás mellett. Mind a kettejük egy lehetséges kiskaput szeretett volna találni, még úgy is, hogy tudták, nincs eféle kibúvó.

-Ma már nem megyünk be dolgozni. - nyomott egy puszit Taehyung hajába, aki időközben elterült a kanapén, takaróba burkolózva.

-Hogyhogy? Még csak reggel van, simán odaérünk. - nézett fel Jungkookra értetlenül.

-Felhívtam Namjoont és elmondtam neki, hogy a hangulatunk a padlót súrolja, szóval egy szabad napot kaptunk. - feküdt Taehyung mellé és a nyakába furta arcát.

-Közös depizés lesz? - kérdezte Taehyung, mire Jungkook csak bólintott. - Tiszta romantika.

Jungkook felkuncogott Taehyung beszólásán. Azért őrült neki, hogy férje próbál jól hozzáállni az egész szituációhoz. Felemelte a fejét Taehyung válláról, majd az egyik tincsét kezdte el piszkálni.

-Tae, mondanom kell valamit.

Miután Taehyung félreértette Jungkook szándékait, elhatározta, hogy ezentúl mindig elmondja neki, ha valahova el kell mennie, mert, ha most megint hazudik egy újabb rossz döntést hozná és újra a kapcsolatát kockázatatná.

-Micsodát? - ráncolta a homlokát Taehyung.

-Holnap el kell mennem a kórházba.

-Eunjival? - vonta fel a szemöldökét és a hangja is egy kis ellenszenvedt sugallt.

-Vele. - biccentett kissé félve.

-Rendben. - mondta Taehyung, mire Jungkook meglepődve nézett rá. - Most miért nézel így? - nevetett. - Ezt a kört már lefutottuk.. Nem az zavart, hogy segítettél neki, hanem, hogy nem szóltál róla. - nyomott egy puszit a homlokára. - Most szóltál, szóval nem zavar. Gyere, menjünk Jiminékhez. - kelt volna fel fe Jungkook visszahúzta. - Miért nem engedsz el?

Jungkook nem is válaszolt neki, csak Taehyung ajkaira hajolt és egy hosszabb csókban részesítette.

-Miért kaptam ezt? - értetlenkedett Taehyung.

-Csak, mert szeretlek. - simogatta az arcát. - Figyelj, nem fogjuk feladni. Végülis nem azt mondták, hogy ezer százalék, hogy nem lehet, hanem csak..

-Hanem csak azt, hogy a mi esetünkben nem lehetséges most.. Ha most nem lehetséges, mi a biztosíték arra, hogy máskor igen? Ráadásul úgy mondtak nemet, hogy a gyerek anyja is minket akart. - rázta a fejét. - Ne beszéljünk erről. - kelt fel a kanapéról. - Menjünk és igyunk egy jó kávét.

Taehyung addig tudta tartani azt a látszatott, hogy nem viselte meg annyira a történtek, amíg be nem ért a kávézóba és Jimin meg nem kérdezte, hogy mi a baj. Mert hiába mutatta erősnek magát Taehyung, egy legjobb barát mindig meglátja, ha a másiknak valami nyomja a szívét. Mikor elkezdte mesélni, a könnyei is lassan utat törtek maguknak.

-Most tényleg az a bajuk, hogy mind a kettőnek farka van? - akadt ki Yoongi az ő stílusában.

-Mondhatni. - bólogattak egyszerre.

-És, ha kiderül, hogy valami baj van a másikakkal?

-Akkor még a miénk lehet. De két hónap múlva megszületik a baba.. Mennyi annak az esélye, hogy valami miatt ők nem tudják örökbefogadni. - sóhajtotta Jungkook.

Ezután még Jimin és Yoongi próbálták őket felvidítani és annyit el is értek, hogy egy halvány reményben még kapaszkodni tudjanak és reméljék azt, hogy még lehet gyerekük.