Szomorúság, értetlenség, keserűség... Ezen érzelmek súlytottak le mindkettejükre. Taehyungban az a cseppnyi nyugalom is, amit Jungkook nehezen ért el, tovaszállt és újra az aggodalom költözött szívébe. A gombóc, ami torkában keletkezett, szinte fújtogatta és a fátyolos tekintetétől alig látott valamit. Folyamatosan pislogta ki a kövér könnycseppeket, mik arcán lustán folytak le, azt mutatva, hogy valami nincs rendben. Folyton csak az lebegett a szeme előtt, amit a telefonáló személy mondott: Nem lehet gyerekük.

-Sajnálom. - mondta a nő együttérző hangon. - Hiába tudnak biztosítani számára mindent, nem lehetséges az örökbefogadás az Önök esetében. Pedig még az édesanya is Önöket választotta volna. - Taehyung egyre halkabban hallotta a nő hangját a fülébe zubogó vér miatt.

Ugyan mind a ketten próbálták visszatartani az érzelmi viharukat de képtelenek voltak rá. Túl gyorsan tört darabokra előttük az a meghitt és nyugodt világ, amit az évek során állítottak fel maguk előtt. És most egy telefon elég volt ahhoz, hogy mindez darabjaira hulljon és talán soha többé ne is tudják összerakni. Ha egyszer majd újra tudják rakni a törékeny darabjait ennek az álomképnek egy apró szilánk mindig is hiányzni fog, hogy gúnyolodjon rajtuk és azt mondja nekik: nem sikerült, nem fog soha. Már soha nem lesz olyan tökéletes, mint előtte.

Taehyung Jungkook nyakába furva arcát próbált menekülni a negatív és a szomorú érzelemek, gondolatok elől. De most ez a mindig biztonságot nyújtó hely kevésnek bizonyult és beférkőzött rajta a rossz érzés. A csöndes szobábam visszahangzott Taehyung kétségbeesett zokogásának hangja. Jungkook próbált minél erősebb maradni és megnyugtatni szerelmét de nehéz volt neki. A sok gondolat, ami csapongtak benne, a tudat, hogy egy olyan dolog nem lehetséges, amit már elég régóta vágyik és Taehyung sírása nem hagyta nyugodni. Krokodilkönnyel áztazott arccal ölelte át férje rázkódó vállait és hátát simogatta nyugtatás képpen. Amikor Taehyung könnyei elapadtak, üressé vált tekintettel nézett fel Jungkook könnyes arcára.

-Ezt mondtam, hogy ettől félek. - mondta rekedtes hangon a sok sírás miatt.

-Akkor sem fogjuk feladni, mert... - kezdte Jungkook.

-Jungkook. - szólt közbe halkan Taehyung. - Megmondta a nő, hogy a mi esetünkben ez nem lehetséges. Hiába próbálsz valaki másnál, ugyan ezt fogják mondani. Amíg egy anya és egy apa szeretne egy babát, addig mi ne is reménykedjünk. - törölte le Jungkook könnyeit.

Jungkook fájt így látni Taehyungot. Az a cseppnyi reménynek a lángja, amit eddig látott szemeiben tükröződni, most elaludt és csak sötétséget és bánatot hordoztak magukkal. Eddig bírta tovább Jungkook, a szomorúság átszakította a gátat és a könnyei is eleredtek, miközben magához húzta Taehyungot.

-Sajnálom. - suttogta Jungkook. - Azt mondtam neked, hogy minden jó lesz és sikerülni fog de most minden a lehető legrosszabbra fordult.

-Jungkook, ez nem a te hibád. Te erről nem tehetsz, én is ezt mondtam volna magamnak. Te is reménykedtél benne, hogy jó lesz, ahogy én is. - tűrte el az egyik tincsét Jungkooknak. - Ez egyikünk hibája sem. - csókolta meg Jungkookot.

A sötétté vált szobában próbáltak minél előbb elaludni, hogy maguk mögött hagyják ezt az éjszakát, ami ilyen híreket hordozott magával. Várták a reggelt, annak reményében, hogy addigra valamilyen csodálatos módon a keserűséget el tudják űzni és valamivel jobb kedvel indítani egy új napot. Még úgy is várták,hogy tudták, nem lesz jobb.