Jesse a telefonhívást követően teljesen lefehéredett. El sem tudom képzelni mi történhetett, ami így hatott rá.

- Jesse! Mi történt?

Nem reagált semmit csak nézett maga elé. A telefon lassan csúszott ki a kezéből és hangos koppanással ért földet. Most már biztos, hogy valami nagy baj történt.

- Jesse, mondj már valamit! Ki hívott?

- Steph...

- Hívott? Nem jön haza, vagy mi?

- Stephanie... Kórházba kellett vinni.

Éreztem, hogy én is sápadni kezdek. A lábaimon is alig bírtam már tartani magam.

- De ugye semmi komoly? Jól van és hozhatjuk haza?

- Súlyos a sérülése és azonnal be kell mennem.

Mintha most tért volna magához, felkapta a kocsikulcsot az asztalról és már el is tűnt. Az elkövetkezendő pár percet én is azzal töltöttem, hogy próbáltam felfogni mi is történt.

Leültem a konyhában egy székre és imádkoztam, hogy Stephnek ne legyen semmi baja. Hiszen annyi minden áll még előtte. Néhány hónap múlva megszerzi a diplomáját. Nagy karriert fut majd be, és egy boldog családban fog élni a számára legtökéletesebb sráccal, aki nemsokára meg is kéri a kezét. Nem veszítheti el mindezt ilyen fiatalon.

Miután magamhoz tértem egy kicsit, és elég pozitív gondolatot gyűjtöttem a továbbiakhoz, felhívtam Christ is.

- Szia. Na miaz, máris kiraktak? - nevetett a telefonba. Az ő kedve még jó, hiszen nem tudja mi történt.

- Steph kórházban van, azonnal be kell mennünk.

Csak ennyit tudtam kinyögni. Chris azonnal indult is, és 20 percen belül mi is a kórházban voltunk. A recepcióstól megtudtuk, hogy merre van Stephanie és azonnal arra indultunk. Ahogy a kórteremhez értünk, az ajtó előtt már láttuk is Jesset. Teljesen összetörve. Hirtelen a legrosszabb dolog jutott az eszembe.