Itt ülünk az asztalnál. Én, a szerelmem, aki még nem tudja, hogy hogyan érzek, és egy ideig még nem is fogja tudni, főleg, hogy nem tudni mi lesz még itt... Velem szemben ül az anyja, mellette az apám, aki az ő apja is, valamilyen szinten... Ah, bonyolult ez az egész. És akarom én ezt egyáltalán? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy nem lesz kellemes este.

- Jesse, mesélj a családodról - kért meg Jennifer.

Nem is tudtam mit kéne mondanom. Hisz "családom" 50%-a itt van, a másik 50 meg halott. Nem tudom apám tudja-e hogy ki vagyok, de az arckifejezésből ítélve tudja.

- Hát apámat sosem ismertem. Anyám pedig néhány éve halt meg.

- Sajnálom - magyarázkodott egyből.

- Nem gond, nem tudhatta.

- És kivel élsz most?

Na és akkor erre mit mondjak? Hogy az itt jelenlévő férfi szart a fejemre, így mehettem intézetbe?! Inkább nem megyek bele ebbe...

- Nem akarok neveletlennek tűnni, de erről nem beszélek - próbáltam nyugodt maradni, nem akarok jelenetet rendezni.

Steph az asztal alatt megfogta a kezem, ami valamilyen szinten megnyugtatott.

- Nagyon sajnálom, hogy felhoztam neked ezeket.

- Nem probléma. Meséljenek maguk egy kicsit. Steph nem sok mindent mondott a gyerekkoráról. Biztos akad egy-két kínos kiskori sztori.

- Drágám, tegezz nyugodtan. Ha már úgy is a családhoz fogsz tartozni - kacsintott.

Szóval már tudják, hogy mivan. De akkor miért nem kezel apám is úgy, mint a fiát? Tim félrenyelt. Tehát még nem mondta el csak Jennifer rájött? Vagy lehet arra gondolt, hogy Steph barátjaként fogom a családhoz tartozni?

Már csak arra eszméltem fel, hogy a lányok megint a "szerelmünkről" beszélgetnek. Majd Tim is megszólalt.

- Mondnam kell valamit.

Szuper, tehát most akarja közölni. Ennél rosszabb alkalmat nem is választhatott volna. Épp, hogy elkezdett alakulni valami Stephel és máris vége. Nem hiszem el. Végre érzek valamit egy lány iránt, azzal meg nem kehezek együtt. A körülöttem lévő párbeszédre nem is figyeltem, azon agyaltam hogyan szabadulhatnék ki ebből a helyzetből. Semmi ötletem nincs, így inkább figyelni kezdek.

- Igen. Szóval már ott tartottam, hogy megkérem a kezét, amikor elköltözött. Nem mondta az okát, próbáltam valahogy beszélni vele. Naponta többször is hívtam, de vagy nem vette fel, vagy valami hülye indokkal lerázott. 18 évvel később tudtam csak meg hirtelen költözésének okát. Szerettem volna kicsit felkészültebben elmondani a dolgot. De most hogy te, Jesse megjelentél, már nincs mit tovább halogatni - szóval tényleg most közli ezt a remek hírt.

- Mondd, hogy nem oda fogsz kilyukadni, amire gondolok - álltam fel.

Nem akarom hallani! Nem akarom tudomásul venni!

- A barátnője csak most mondta, hogy terhes volt és nem merte nekem elmondani. Hidd el, fiam, nem tudtam róla.

- Ki ne merdd mondani mégegyszer, hogy fiam!

Otthagytam őket. Képtelen voltam ottmaradni. Nem lehet, hogy máris elveszítem Stephaniet. Hogyan legyünk együtt, ha "testvérek" vagyunk? Eddig sem akart semmit tőlem, hát még most...

- Állj meg kérlek! - rohant utánam.

- Ne kérd, hogy menjek vissza! - képtelen lennék rá.

- Eszem ágában sincs. Én is kiakdtam - vajon azért, mert tisztában vam vele, hogy nem így nem lehet semmi köztünk?

- Ne monddm hogy megértesz. Mert szerintem nem érted mi játszódik le bennem.

- Nem is azt mondom. Csak azt, hogy én sem számítottam erre. Gyakorlatilag ő nevelt fel, és most kiderült, hogy van egy másik gyereke is.

- Nehogy már, még a végén téged kelljen sajnálni, amiért osztoznod kell apucin - nem is értem miért mondom ezeket. Egyszerűen ki vagyok akadva.

- Befejeznéd?! Elhiszem, hogy szar lehet ezt megtudmi, de nem én tehetek róla.

- Fogadjunk arra akarsz kérni, hogy adjak neki egy esélyt.

- Igen, pont erre akarlak kérni - elröhögtem magam. Biztosan nem!

- Milyen sablonos az egész sztori. 17 év után meglelem apám, aki eddig semmit sem tudott a létezésemről. Aztán nagy öröm van, egymásra találunk, befogad a családjába. Mindannyian egy nagy, boldog család leszünk. De tudod mit?! Én nem kérek ebből a szuper kis családból. Megvoltam eddig is nélküle. Nem 17 évesen akarok beszerezni egyet - főleg ha ez azt jelenti, hogy nem szerethetem Őt úgy.

- Kérlek, fejezd ezt be! - a szemeiben könnyek jelentek meg.

Ezt én okoztam volna? Nem akarom, hogy ilyen állapotban legyen. Főleg nem miattam.

- Ne kérd, hogy nézzem el, amiért eddig nem foglalkozott velem.

- Hiszen nem is tudott rólad - mostmár ő is felemelte a hangját és egy könnycsepp folyt végig az arcán.

Nem, én ezt nem akarom. Nem akarok veszekedni. Nem akarom így látni. Majdhogynem még én is könnyezni kezdtem. Ezt a puhányságot...

- Ha annyira akart volna, akkor megtalált volna. Akkor mégis miért nem keresett?

- Gyere vissza és kérdezd meg tőle.

- Nem. Ne is kényszeríts rá!

- Egyedül akarsz lenni? - veled akarok lenni!

Végül csak bólintottam, aztán elindultam. Néhány lépést tehettem, amikor utánam szólt.

- Mondtam, ne akard, hogy visszamenjek.

- Nem ezt kérem. Megértem, hogy át kell gondolnod most sok dolgot. De ne csinálj semmi hülyeséget, oké? Kérlek szépen vigyázz magadta!

Aggódik értem. Tehát szeret? Ahj, nem bírom már ezt bizonytalanságot. Az egyetlen hülyeséget amit tehetek, azt meg is teszem. Közelebb léptem és megcsókoltam. Azt akartam, hogy érezze, hogy szeretem. Hogy szükségem van rá. Csak rá.

Visszacsókolt, tehát ő is szeret. Ennél több nem is kell nekem. Ez az egyetlen dolog elég nekem.

- Ígérem - megsimítottam az arcát és elmentem.

Akármennyire is vele akarok lenni, egyelőre van néhány átgondolandó dolog. Hogy lesz akkor köztünk? Őt nem zavarná a dolog? Egyáltalán apám befogadna? Egyelőre ezeket nem tudom, de egy biztos : Stephaniet sosem fogom elengedni!