Egyből leesett neki, hogy anya az. Nem tudott ő se mondani semmit. Végülis nem akartuk elmondani neki, hogy eljöttem Ádámmal Németországba. Inkább kinyomtam és kikapcsoltam a telefonom.

-Basszus ez közel volt!-feküdtem vissza az előző helyzetembe.

-De legalább nem tudta meg.-nyugtatott Ádám.

Kicsit még beszélgettünk aztán elnyomott az álom.

Reggel mikor felkeltem Ádám már nem volt mellettem. Ami nálam nem megszokott ezért lementem a konyhába és ott megtaláltam. 

-Jó reggelt!-nyomott egy puszit a homlokomra.

-Neked is!-motyogtam.

Hozzá bújtam és nem akartam el engedni.

-Mi az kicsim?-nevetett.

-Semmi!-engedtem el.

Reggeliztünk utána pedig megcsináltuk a reggeli rutinjainkat. Utána Ádám elrángatott magával edzésre. Nagyon nem akartam mert nagyon nem beszélem a németet. Mikor oda értünk nem igen voltak ott a csapattársai. De az edző már ott volt.

-Guten Morgen!-köszöntem illedelmesen.

Ő csak biccentett egyet. Nem volt szimpi már most. Inkább leültem a kispadra és onnan néztem őket. Talán úgy már nem zavarom. Maximum a jelenlétem zavarhatja de más nem hiszem. Vissza kapcsoltam a telóm és azzal elvoltam addig amíg vége nem lett az edzéseknek. 

-Mi a baj?-kérdezte Ádám haza felé menet.

-Semmi nincs!-mondtam egyszerűen.

-Ismerlek már na mondd!-tette a kezét a combomra.

-Csak nem szimpi az edződ na!-motyogtam.

-De legalább én ott voltam!-mosolygott Ádám.

-Az igaz!-mosolyodtam el én is.

Mikor haza értünk Ádám elterült a kanapén én pedig csináltam ebédet.