Grace Miller

A napok csak úgy teltek és múltak, míg szilveszter napjához nem érkeztünk. Délután öt óra van és fél óra múlva el kéne induljak, hogy odaérjek a munkahelyi szilveszteri buliba. Igazából már mindennel készen voltam, csak az érzelmeimet kellett kicsit még rendbe szednem. A sok hülyeséget, ami a fejembe zakatolt. Pár óra múlva új év és tiszta lappal szeretném kezdeni.

A laptopomat felnyitva hívást indítottam a húgommal, aki egyből fogadta is. Szőkés-barna haja hullámos fürtökben lógott a vállára és arca is egy kis sminkben pompázott. Háttérben megpillantottam Josht, aki föl-lejárkált egyfolytában és a nyakkendőjét próbálta megcsinálni.

- Sziasztok! - köszöntem mosolyogva, mire Josh is rám kapta a tekintetét és egy mosolyt küldött felém.

- Szia! Mi újság? - kérdezi Annie kíváncsian, mire csak megvontam a vállamat.

- Semmi különös. Veletek? - vonom fel a szemöldökömet, mire a húgom megforgatja a szemét.

- Mint mindig, megint te vagy anyáéknál a téma. Eléggé kikészítetted jó anyádat - nevet fel jóízűen, mire felsóhajtok.

- Nem tehetek róla, hogy saját utamat akarom járni és nem az ő  számomra eltervezett életet - húzom gúnyos félmosolyra a számat.

- Amúgy - kezdi el a húgom aztán a szájába harap.

- Mi amúgy? - kérdeztem, mire egy nagy levegőt vett.

- Tényleg jártok Alexanderrel? A főnököddel? - kérdezi és nem ad időt a válaszolásra, hanem folytatja. - Mert nagyon örülnék neki! Végre lenne valaki normális is melletted és meg is érdemled az a féreg után. Főleg, hogy látnod is kellett karácsonykor és úgy sajnálom, hogy anya hülyeségét el kellett viselned már megint, de most még túlzásokba is esett. Szóval tényleg nagyon örülnék, ha Alex lenne melletted, de a főnököd és az nem jön ki úgy rosszul? - kérdezi fáradtan a beszédtől és félve néz rám. Lesokkolódva ülök ott pár másodpercig, mire hirtelen megrázom a fejem.

- Nem vagyunk együtt - nyögöm ki a legrövidebb, egyértelmű választ. A tesóm lassan bólint és az ajkába harap.

- Pedig tökre elhittem, hogy ti most tényleg jártok - mondja egy kis gondolkodás után, mire elmosolyodom. - Meg a medencébe is olyan furák voltatok - motyogja, mire nekem az arcomra két piros karika szökött és a háttérben álló Joshra néztem, aki jól szórakozott rajtunk.

- Nem történt köztünk semmi! - vágom rá túl hamar, mire Josh visszafojtott röhögéssel néz a kamerába, mire Annie csak összehúzza a szemöldökét.

- Hát jó - nyögi ki végül a húgom, mire halványan elmosolyodom.

- Érezzétek jól magatokat! - kezdek el búcsúzkodni, mire mindketten bólintottak. - Üdvözlöm a nagyiékat és a szüleimet is. Mond meg anyának, hogy sajnálom, megint - húzom el a szám, aztán pedig sóhajtok egy nagyot. - Jövőre kezdjünk új lappal! Boldog új évet! Sziasztok! - köszöntem el, mire mindketten egy sziát elmormoltak és a húgom kinyomta a hívást. Fáradtan dőltem hátra a kanapén és a laptopot magam mellé téve felálltam. Ideje indulnom.

Az ajtó mellett lévő falon a tükörben még utoljára végig mértem magamat. Bordó egybe ruhát viseltem, aminek a pántja váll alatt volt. Felül tapadós volt, míg lent fodrokba húzódott. Hátul pedig kicsit hosszabb volt, mint elől a szoknyája. Kezemen egy egyszerű aranykarkötő, míg nyakamban aranynyakláncom lógott, amin volt egy aranypillangó. Fülemet is egy aranypillangó díszítette, míg a lábfejemen egy bordó magassarkú csizma virított. Fekete kabátomat magamra húztam és a nyakamba egy fekete sálat is tettem. Vállamra dobtam a fekete táskámat, amibe a cuccaimat dobáltam még pár perce. Arcomon csak szempillaspirál díszelgett, egy mosollyal együtt sminkként.

Egy nagy levegőt véve, egy sóhaj hagyta el a számat és a lámpát lekapcsolva léptem ki a hideg utcára. Bezártam az ajtót és kezdetét vette a fél órás sétám a munka helyem felé, ahol meg lesz tartva a buli. Az étterem nagy részlegében leszünk, ahol tegnap munka után még bent maradtunk és berendeztük a termet, míg akik főzni szokták az ételt, elkészítették a mai menüt.

Séta közben átgondoltam kicsit a dolgokat, amik ebben a pár napban történtek velem, de lényegében minden Alexander Leeről szólt, a főnökömről. Huszonötödike este után másnap reggeli várt rám, de ő eltűnt. Aznap délután találkoztam Jessicával, Conorral és Lizzievel, hogy az ajándékokat át adjuk egymásnak. Huszonhetedikén pedig megkezdődött újból a munka. Emlékszem, hogy gyomorgörccsel mentem be dolgozni az emlékek hatására. Persze, Liam egész nap figyelte a munkámat és utána lévő napokban pedig maga Alex mustrálta minden lépésemet. Mindenbe belekötött és a legkisebb problémától is felforrt az agyvize. Szó szerint.

Emlékszem még, ahogy rám mordult a kis ujjam rossz tartása miatt, mikor vittem ki egy vendégnek a kapucsínóját.

Szerencsére csak egy órában egyszer tett valami megjegyzést a munkámra, de egész nap a jelenlétével találtam szembe magamat. Szóval iszonyatos nagy energiát használtam fel a napokban, hogy megfeleljek neki. Fáradt voltam és semmi kedvem nem volt az egészhez, de csak nem maradhattam ki az év utolsó bulijából.

Átfagyva megérkeztem az étterem részleg elé. Egy nagy levegőt vettem és kinyitottam az ajtót. A látvány csodálatos volt. A terem feldíszítve, égősorok mindenhol, új évi dekorációval kiegészítve. Pont annyira volt giccses, mint amennyire kellett lennie egy szilveszteri bulihoz. Asztalok elrendezve a vacsorához és a svédasztalon ott díszelegtek a finomabbnál, finomabb ételek. Utána pedig a kis színpad, ahol a zongorista szokott muzsikálni a vendégeknek. Most ott állt a hangszer mellett egy kis asztal is, meg egy mikrofon. Oldalt pedig ott volt egy zenekar felszerelései is.

- Grace! - üdvözölt boldogan Ashley, mire egy mosolyt küldtem felé és végül megöleltük egymást. - Hogy vagy? - kérdezi kedvesen, mire bólintok.

- Köszi, jól. Csak kicsit fáradt vagyok - nevetek fel, mire ő is elkezd.

- Nem csodálom! Alexander nagyon szigorú volt veled a napokban - ért velem egyet, mire megvonom a vállamat.

- Mi újság veled? - kérdezem egy kedves mosollyal, mire csak megforgatja a szemét.

- Nincs köztünk semmi - mondja és még mutogatott is hozzá. Felnevettem, mire csak kinyújtotta rám a nyelvét. - Liam kedves srác, de nem hiszem, hogy az érzései kölcsönösek lennének - motyogja, mire megölelem újból.

- A végén úgy is nyer mindig a szerelem - vonogatom fel a szemöldökömet játékosan, mire felnevet.

- Gyere, ülj hozzánk - kezd el húzni az asztalukhoz, mire én közvetlen mögötte sétálok és hagyom, had irányítson.

***

Az óra pontosan hat órát ütött, amikor Alexander Lee öltönyben megjelent a színpadon. Haja be volt állítva és egy mosolyt küldött mindenkinek, amitől megállt egy pillanatra a szívverésem. Túl jól nézett ki ahhoz, hogy elkapjam a tekintetem róla. Bármennyire is akartam, nem ment. Az igéző barna szempár, ami csak úgy csillogott, megbolondított.

- Egy kis figyelmet szeretnék - szólalt meg érdes hangján, melytől borsózni kezd a hátam. Egy mosoly jelent meg a számon. Az egész terem elhallgatott és folytatta. - Köszönöm! - biccent egyet és egy nagy levegőt vett. - Első sorban köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttetek és hogy együtt lépünk bele az új évbe! - mire hangos tapsvihar hangzott el. - Másodsorban pedig szeretném az évet értékelni - mondja komolyabb hangerővel, mikor a terem elcsendesült. - Rengeteget fejlődtünk a tavalyi év óta, de nem eleget! Egyre jobban működik a két helység és egyre feljebb vagyunk a ranglistán - húzza büszke félmosolyra a száját. - De mint mondtam, van mit fejlődjünk még! Jövőre sokkal szigorúbb leszek és semmit se fogok elnézni - mondja keményen, mire a gyomrom görcsbe rándul. - Nem szeretnék egy hibát is észrevenni bárkinél! - pasztázza végig a jelenlévőket, akik megfagyva ültek a helyükön. - De persze a kemény munkának az adóssága is meglesz. Új szabályok fognak felállni, amiket nagyon komolyan fogok venni! Január harmadikán nyitunk, pontban hét órakor! Kérek mindenkit, hogy időben jelenjen meg, mert aznap reggel kapjátok meg az új szabályokról szóló lapot - áll meg, hogy mindenki felfogja és amikor ez megtörténik, akkor oldalra néz. A színpad mellett ott állt Liam mosolyogva. - Megkérném Liam Wilsont a helyettesemet és elsősorban a legjobb barátomat, hogy fáradjon fel a színpadra a díj átadására - alig mondja ki az utolsó szót, de a jelenlévők hangos üdvrivalgásba kezdenek. Liam mosolyogva Alexander mellé lépett és a mikrofonhoz hajolt.

- A díjak átadására - javította ki a főnökömet, mire a körülöttem lévők csillogó szemekkel kezdtek még nagyobb hangazavart csapni.

- Így van - bólint Alex mosolyogva. - Ebben az évben három díjat fogunk átadni. Egyet az étterem egyik legjobb dolgozójának, a másikat pedig a kávézóban lévő legjobb munkaerőnek. A harmadikat pedig az év dolgozója kapja, mint tavaly és tavaly előtt is.

- Kezdjük! - ordítja bele a mikrofonba Liam, mire hangos nevetés tölti be termet. Alexander csak megrázza a fejét és ő is felnevet végül.

- Az első díjat egy olyan személy kapja, aki a világ legjobb ételeiről híres! Már ezer éve nem tudtam beleszólni a munkájába hiába akartam volna - vonja meg a vállát Alexander, mire mindenki nevetni kezdett. - Nagyon örülök, hogy ilyen erős munkaerőt szerezhettem magam mellé. Zac, kérlek fáradj fel a színpadra! - mondja ki a srác nevét, aki büszke mosollyal sétál ki, míg mi éljenezzük. A két srác közé lép és aztán kezet fog velük. Végül magasba emeli a díjat, merre még nagyobb tapsvihar hallattszódik.

- Zac White! - üvölti a mikrofonba Liam, mire Ashleyre esik a pillantásom, aki nevetve fogja a fejét. Szereti Liamet, ez látszik a szemébe, akkor is, ha titkolni próbálja.

Tegnap munka után bevallotta nekem, hogy talán többet érez a fiú iránt, mint kellene. Azt mondta, hogy tartsam titokban. Nem mondta el még senki másnak és bennem valamiért megbízik, ezért osztotta meg velem. Annyira jól estek a szavai és az emlék hatására egy vigyor kúszott az arcomra.

- Aki pedig az év legjobb dolgozója díjat elnyerte... - mondta hangosabban Alexander, amire feleszméltem. Az arca ragyogott és érezni lehetett, hogy kezében van az irányítás. A terem lázba jött és kíváncsiak voltak ki is lehet az. - Ashley Anderson! - üvölti a mikrofonba, mire hangos üdvrivalgás hangzott fel. A lány meglepetten ült egy helyben és a kezét az arcába temette. Nem bírta elhinni.

Nevetve megböktem a lábammal a sípcsontját, mire rám kapta a szép kék szemeit, amikben örömkönnyek bújtak meg. A fejemmel a színpad felé böktem, mire feleszmélt és nevetve kisétált a színpadhoz. Felsétált és a két férfi közé lépett, akik mosolyogva átkarolták. Ashley csak vigyorgott, mint egy tejbe tök. Aztán Alexanderre nézett és valamit mondott neki, mire a személy csak bólintott. Utána Liamhez fordult, akitől átvette a kupáját és a magasba emelte nevetve.

***

A vacsora után a táncparkett megtelt emberekkel és mindenki táncra perdült. Egy ülő hely sem maradt megtelve. Élveztük az év utolsó estéjét. Temérdeknyi alkohol fogyott el pár óra alatt és mindenki mulatozott. Nevettek és pörögtek az emberek megállás nélkül. Kiengedték az év terhét és jól szórakoztak így utoljára.

Fáradtan kászálódtam ki az embertömegből, hogy valami innivalót igyak. A bárpulthoz sétáltam, ahol sorban sorakoztak az italok egymás után és egy kólát kivettem a sok közül. Épp sétáltam volna el, amikor mellettem megpillantottam egy kis fiút kerekesszékben, hogy próbál levenni egy barackos Cappyt. Az üveghez nyúltam és a fiú kezébe nyomtam.

- Tessék! - mondtam mosolyogva, mire hálásan rám nézett.

- Köszi - mondja és egy könnyed mozdulattal felnyitja a sörnyitóval az üveget. Visszateszi a pult szélére és belekortyol az italába. Majd rám néz és egy apró mosolyt ejt felém. - Nincs társaságod? - kérdezi, mire félmosolyra húzom a számat.

- Mint ahogy látod mindenki táncol - mutatok a tömeg felé szem forgatva, mire keserűen felnevet.

- Bárcsak én is ott lehetnék és táncolhatnék - motyogja az orra alatt egy sóhaj kíséretében és a hiányzó lába helyére néz. A szívem összeszorul és megrázom a fejem.

- Ki mondta, hogy nem táncolhatsz? - guggolok le, hogy egy vonalba legyünk.

- Nézz rám - mutat a kis csonka maradványra, ami a lába lehetett egykoron. - Egy roncs vagyok! Már soha többé nem táncolhatok és senki nem fog így szeretni - húzza keserű mosolyra a száját.

- Vigyázz a szádra kis haver! - emelem fel a mutató ujjam, mire kérdőn rám néz. - Nem vagy roncs! Hogy lehet ilyen hülyeséget mondani?! - nézek rá mérgesen. - Olyan csodásan fest rajtad ez az ing és nadrág, hogyha egy idősek lennénk biztos te lennél a kiszemeltem - mosolygok rá. - Aztán nézz az arcodra! A fiatal sármod biztos sok lányt meghódít az iskolában! - kacsintok rá, mire felsóhajt.

- Nem járok iskolába - motyogja, mire kérdőn csípőre teszem a kezem.

- Mi az, hogy nem jársz iskolába? Milyen gyerek vagy? - csapok játékosan a combomra, mire az ajkaiba harap. - Mázlista! - mondom vigyorogva, mire rám emeli a tekintetét.

- De... - kezdi el, de beleszólok.

- Mázlista vagy! Tudod engem mennyit cikiztek a suliba? - kérdeztem, de persze nem tudhatta a választ. - Rengeteget - mutatok a kezemmel. - Fogszabályzóm volt két copffal a fejemen! - mondom elszörnyedve, mire egy apró mosoly kúszik az arcára. - Sőt! Még pattanásos is voltam! Aztán tesi órán mindig elestem a saját lábamba mikor futni kellett. Néha még ma is megesik, mikor sétálok - súgom oda neki, mire felkuncog. - De ezek ellenére jó a suli. Szereztem barátokat. Van egy fiú barátom, aki kiskorom óta velem együtt nőt fel. Elviselt akkor is, ha éppenséggel megjött, pedig akkor régen nagyon elviselhetetlen voltam! Na jó, talán még mindig - forgatom meg a szemem és ide-oda billegetem a fejem. - De még mindig itt van nekem és amikor kiderült, hogy meleg, akkor én ott voltam mellette és támogattam! Nem volt könnyű utunk, de végig sétáltunk, odáig, hogy neki barátja lett! Engem meg dobott egy féreg, akit három év után már végre tudok utálni - mondom lelkesen, mire felnevet. - Remélem értetted a mondandóm lényegét - sóhajtottam fel, mire bólintott.

- Nem szabad soha melegnek lennem fogszabályzóval? - vonja fel a szemöldökét játékosan, mire felnevetek.

- Soha ne add fel, semmi se lehetetlen - mosolygok rá biztatóan, mire elvigyorodik.

- Tudod, én a helyedben pszichológusnak mentem volna. Annyira lelkesedéssel mesélsz meg minden, hogy már az emberbe tudod nyomasztani a jó irányt - nevet fel, mire elmosolyodom.

- Pszichológus végzettségem van - ejtek egy félmosolyt, mire megböki a vállam, amire felnevetek. - Felkérhetlek egy táncra? - vonom fel a szemöldököm egy vigyor kíséretében, mire hirtelen rábólintott.

- Amúgy nem a fiúnak kellene a lányt megkérnie? - kérdezi kacagva, mire helyes kis fiús arcára nézek. Olyan jól áll neki a nevetés és a mosoly, bárcsak tudná.

- Attól függ - vonom meg a vállam. - Van amikor a fiú beszari - ejtek egy félmosolyt, mire durcásan rám néz.

- Nem is vagyok beszari! - fonja össze a két karját a mellkasa előtt, mire leguggolok vele szembe.

- Bizonyítsd be! - nyújtom rá a nyelvemet, mire kihúzza magát a kerekesszékben és a kezem után nyúl.

- Megtisztelnél...ő...

- Grace. Grace Miller - segítem ki, mire bólint.

- Megtisztelnél azzal Grace Miller, ha ma este ön lenne az első táncpartnerem?! - néz rám, mire én a kezemet az övébe helyezem.

- Nekem lenne megtiszteltetés uram, hogy ebbe az örömbe részesít - hajlok meg egy kicsit guggolva, mire elnevetjük magunkat. - Na menjünk - biccentek a tömeg felé, mire megtekeri a kerekesszéke kerekét és megy. Én pedig követem őt.

Amikor a tömeghez értünk, akkor váltotta fel a lassú számot, egy gyorsra. Szembe fordultam a kerekesszékes fiúval és elkezdtem a két kezemmel tekerni, mire elnevette magát és utánozni kezdett. Aztán ablaktörlőztünk, a szemes hülyeséget is csináltunk és minden bénábbnál bénább táncokat. A fiú arca derült és élvezte a helyzetet, ahogy én is. Szeretek embereket boldogan látni, akkor pedig jobban, ha gyerek. Ő neki pedig van egy nagyon nagy terhe a szívén, ami a külsejére is kihat, de ettől még gyönyörűbb a szemembe.

Az emberek körénk álltak és tapsoltak, míg mi uraltuk a táncparkettet. Rengeteget nevettünk, ahogy a körülöttünk lévők is velünk. Boldog voltam, akár mindenki más is. A fú pörgött a kerekesszékével együtt, aztán vissza fordult felém és játszva az eszét elkezdett furábbnál, furább mozdulatokat csinálni. Aztán hirtelen olyan történt, amire nem számítottam. A srác a tánc hevében az egyetlen lábára állt. Gyorsan mellé siettem, hogy elkapjam, ha esik, de nem történt meg. Mosolyogva nézett le rám, puszit nyomott a fejem búbjára. Elnevettem magam és szorosan magamhoz öleltem.

Hihetetlen ez a fiú, hogy mikre képes. Elkezdett ugrálni egy lábon, mire elnevettem magam. Fogtam az egyik kezemmel az ő kezét, a biztonság kedvéért. Ahogy végig néztem a körülöttünk csodálkozó embereken, egy hatalmas vigyor kúszott az arcomra. Hihetetlen, hogy az embereknek elég csak egy kis biztatás, ahhoz, hogy megcsinálják a számukra lehetetlent.

- Gyere te is táncolj egy lábon velem! - suttogja a fülembe, mire ragyogó arcára nézek.

- Biztos elesnék, főleg magas sarkúban - mutatok le a lábamra, mire megvonja a vállát.

- Semmi sem lehetetlen - mondja vigyorogva, mire a földet nézve hitetlenül elmosolyodom és hirtelen leveszem magamról a magas sarkút. A hideg kővel találkozik a talpam, de érte bármit.

Felnézek rá és egy elégedett vigyort pillantok meg és elkezdtünk egy lábon ugrálni, nevetve a zenevégéig. Amikor vége lett, akkor kifáradva néztem rá. Egy büszke mosoly volt az arcán. Amit pár pillanattal ezelőtt leművelt, azok után nem csodálom. Én nem, hogy büszke lennék magamra, hanem már az egóm az űrben végezte volna.

Visszaült a kerekesszékébe, én pedig visszahúztam a magassarkúm. Mosolyogva sétáltunk ki a tömegből és aztán egymásra néztünk. A kezét nyújtotta, mire elfogadtam.

- Egy élmény volt! - mondom megrázva a kezét, mire bólint.

- Úgy szint! Noah vagyok - mondja mosolyogva.

- Örültem Noah, hogy ilyen jó partnerem lehetett ezen az estén! Szerintem senki sem tudja lekörözni - mondom, mire még szélesebb vigyor terül el az arcán. Aztán pedig elengedjük egymás kezét és az asztalához megy, mire én is a sajátunk felé vezetem az utamat. Amikor a helyemhez értem, a kabátomat felkapva sietek ki a friss levegőre.

- Szia Caleb! - köszönök bele a telefonba, amikor harmadik csörgésre felveszi az illető.

- Grace! Boldog új évet! - mondja lelkesen, mire egy halovány görbület jelenik meg a szám sarkában.

- Nektek is! - mondom, aztán pedig felsóhajtottam. - Na, csak ennyit akartam, majd beszélünk! Szia!

- Szia Grace! Vigyázz magadra! - mondja és kinyomja a hívást. Az ég felé emelem a tekintetemet és egy pillanatra becsukom a szemem.

- Nem tudom, hogy csináltad, de gratulálok - szólal meg mögülem egy hang, mire megugrok. Megfordulok és két gesztenyebarna szemmel találom szembe magamat. Csak megvonom a vállamat és rámosolygok.

- Nem tettem semmi különöset - rázom meg a fejem. - Noah volt az, aki bátor volt és megmerte tenni ezt a lépést! Igazán aranyos és ügyes gyerek. Büszkék lehetnek rá a szülei - nézek a szemeibe, amikből soha, semmit nem tudtam még kiolvasni.

- Igen, azok - mondja, mire bólintok. - Köszönjük - mondja egy halvány mosollyal, mire összeugrik a szemöldököm.

- Apa lennél? - esik ki az ajkaimon az első szavak, amik az agyamba lepörögtek.

- Dehogy - néz rám megrémülve, mire felvonom az egyik szemöldökömet. - Az öcsém - adja meg a magyarázatot, mire lassan bólintok. Szóval Alexander Leenek van egy fiú testvére is, Noah Lee. Így már érthető, hogy mért hasonlított annyira, valakire Noah. A felismerés arcon csap, ahogy felelevenítem a kis fiú arcát. Az a mosoly, amibe a gödröcskék megbújnak, azok a csillogó gesztenyebarna szemek. A hajuk színe különbözik, de tényleg testvérek lehetnek. Mintha Alexandert láttam volna, csak kisebb változatban és fekete dús hajkoronával.

- Grace! - szólít meg Alex, ahogy meglengette előttem a kezét. A bambulásomból hirtelen rákaptam a tekintetemet, ami nem éppenséggel volt feldobott.

- Igen? - kérdezem bambán, mire hitetlenül megrázza a fejét, én pedig az alsó ajkamba harapok.

- Nem folytathatjuk így tovább - rázza a fejét, mire felvonom a szemöldökömet. Mire gondolhat? - Nem akarlak tovább ellenőrizni, hogy mindent jól csinálj és ne kelljen kirúgnom téged. Nem bánhatok veled másképpen, mint a többiekkel - szavai fájtak és éreztem a súlyukat. Nem vagyok jó munkaerő ezek szerint.

- Értem - motyogom az orrom alatt és egy mély levegőt veszek, amit ez után ki is fújok.

- Nem akarlak kirúgni - találja ki, hogy mire is gondoltam. - Csak jó lenne, ha ami karácsonykor előfordult az többet nem fordulna elő - mondja, mire a szemeibe nézek. - Nem tegezhetsz, alkalmazott vagy - rázza meg a fejét, hogy mondandóját erősítse. - Nem bánhatok veled másképpen. Pár perc múlva átlépünk az új évbe - néz rá az órájára, aztán vissza rám. - Szeretném, ha jövőre csak annyi kapcsolatunk lenne, mint főnök és dolgozója. Magázol, mint mindenki más és végzed a munkádat. A legismertebb hellyé szeretném tenni a vállalatomat és ahhoz nem érek rá törött szívű lányokat ápolgatni - ejti könnyedén a szavakat, amik a szívembe kést döfnek.

- Jövőre minden olyan lesz, mint régen - bólintok és elnézek oldalra, ahol a kihalt utat pasztázom, ami máskor dugig meg van töltve autókkal. Még dugó is szokott lenni néha napján. - Tiszta lappal kezdünk. Igyekszek semmit se elrontani - erőltetek magamra egy mosolyt és gesztenyebarna szemeibe nézek, amikben elégedettséget veszek észre.

- Köszönöm - mondja bólintva és az órájára néz. - Mennem kell, új évi köszöntőt kell mondanom pár perc múlva - mire csak bólintok.

- Menj, várnak - mosolygok rá, mire távozni készült. - Figyelj jobban Noahra a következő évben! Megérdemli - mondom, mire megtorpan és visszafordul felém. Tekintetem újból összeakad az övével, miközben a sírás határán állok.

- Meglesz - húzza félmosolyra a száját. - Vigyázz magadra Grace Miller! - mosolyodik el végül és megfordulva belép a jó meleg étterembe, engem egyedül hagyva.

Az égre emelem a tekintetemet és megpillantom az első tűzijátékot az égen. Ezzel egy időben a szemem tele lesz sós vízzel és lehunyom a szemhéjam, mire kövér könnycsepp szélsebesen gördül le az arcomon. Hitetlenül felnevetek és egyre több vízcsepp kezdi égetni a bőrömet. Éles fájdalmat kezdek érezni a szívemben és a tüdőm is összeszorult. A szavai fájtak. Nagyon is.

"Nem érek rá törött szívű lányokat ápolgatni" - hangzik a fejembe egymás után ez a mondat részleg, mely akkora lyukat ütött belém. Törött szívű... Igen, az vagyok. Összetörtek már évekkel ezelőtt, de ezt hozzá sem lehetett hasonlítani. Akkor is megbíztam valakibe és átvert. De most már tudtam, hogy mi vár rám. Tudtam, hogy nem szabad megbíznom senkiben és kimutatnom az igazi énemet. De én hülye nem bírtam magammal és megsebeztek újra. Úgy, hogy már tudtam, mire számítsak. Ilyen szánalmas embert még nem láttam, mint én...

Az telefonom képernyőjét bekapcsolva megpillantottam az időt. 2019. január. 1. 00:05-öt jelzett ki a telefonom nagy betűkkel és számokkal. Nagy levegőt vettem és letöröltem a maradék könnycseppjeimet. A szívem összeszorult, ahogy az SMS-eket néztem. Írt Lizzie, Jessica, a húgom, a szüleim és nagyszüleim. Aztán hirtelen bejött egy új üzenet is. A szám ismerős volt, de hogyha nem tudtam volna kitől van, akkor is a szöveg végéből rájöttem volna.

Boldog új évet Grace! David - olvasom el a rövid SMS-t. Fáradtan visszateszem a zsebembe a telefont nem válaszolva senkinek. Nem volt hozzá elég élet erőm, sem kedvem. Csak haza akartam menni és egy kiadósat aludni, hátha elfelejtek mindent és soha meg nem történté tehetem a múltamat.

Ahogy a lábaim elkezdtek mozogni a hazafelé vezető út irányába, úgy tört rám a felismerés, hogy az új évet egy nagy kövér könnycseppem kezdtem el. Nem ez volt a tervem, sőt pont az ellenkezője. De mint megszokhattam nekem soha semmi sem jöhet össze. Semmi se történhet úgy, ahogy elképzelem. Mindig kell lennie valaminek, vagy valakinek, aki az egész rendszeremet felborítja...

A kihalt utcákon sétálok egyedül, ahol senki nem közlekedik rajtam kívül. Hangos zene hallatszik ki néha egy-egy házból, meg az égen lévő petárdák és tűzijátékok hangja. Legalább mások boldogan koccintanak és tervezik az újévi fogadalmaikat, míg én csak arra tudok összpontosítani, hogy már megint mennyi mindennek kell megfeleljek ebben az évben is. A fogadalmaimat pedig dobhatom a kukába, ahogy végig futnak rajtam az érzelmek.

Sziasztok! Meghoztam az újabb részt! :)

Hogy tetszett nektek? Mit gondoltok Noahról? Alexander viselkedéséről? 

Jövőhéten jelentkezek egy újabb résszel! 

2019.01.12.