Grace Miller

Fáradtan nyomtam a fejemet a párnámba karácsony reggel, mikor csöngettek. Egy halk morgás hagyta el a számat és úgy ahogy voltam kibattyogtam az előszobába, amit csak én nevezek így, mert alig van fél négyzetméteres. Az ajtót kinyitottam, nem törődve azzal, hogy nézek ki és hogy milyen hideg lehet kint. De, ahogy szembe találtam magam a főnökömmel teljesen lefagytam és becsuktam előtte az ajtót azzal a lendülettel, amivel ki is nyitottam. A túl oldalt egy nevetés hagyta el a száját Alexandernek, mire én megsemmisülve csuktam be a szemeimet. Nem elég, hogy tegnap beégettem magam nála, de még ma is. Meg már régebben is eltanyáltam a kávézója bejárata előtt, amit végig nézett...

Egy nagy levegőt véve újból kinyitottam az ajtót és nem törődve a hűvös levegővel, rámosolyogtam. Ő is egy mosolyt küldött felém, amitől itt helyben eltudtam volna olvadni. Piszok jól áll neki a mosoly, szerencse, hogy csak ritkán teszi, amúgy nekem már annyi lenne. Sőt, már így is annyi nekem.

- Mit keresel itt? - kérdezem, mire még szélesebb vigyorra húzza a száját.

- Semmi szia, vagy boldog karácsonyt? - kérdezi féloldalas mosollyal, mire felvonom a szemöldökömet és elneveti magát. - Igaz, hagyjuk ezeket - bólint. - Megígértem, hazaviszlek - mondja, mire megráztam a fejemet.

- Kösz, de nem kell - kezdtem egyből mentegetőzni, mire megrázta a fejét.

- Megígértem és az ígértemet mindig betartom - mondja, mire az ajkamba harapok. Baszki. - Kapsz tíz percet, addig készülj el - mondja, mire sokkosan bólintok.

- Hát, akkor, gyere be - nyitom ki jobban az ajtót, hogy beférjen. Bejött és előre nézett. Gondolom nem egy ilyen kis lakáshoz van szokva. - Nem nagy lakás, tudom, de nekem pont megfelel. Közben pedig csak az én pénzem van benne az albérletbe - mondom kicsit büszkén, mert hát hiába kicsi, de modern volt. Meg csak az én pénzemből van, anyáéknak nem engedtem, hogy adjanak bele.

- Szép - mondja, mire bólintok, amit ő nem lát, mert a háta mögött állok.

- Akkor...én elmegyek és lefürdök - motyogtam, mire bólintott.

Bementem a hálószobába és a gardróbomból kivettem egy fekete nadrágot és egy bézs, kötött pulóvert. Hozzájuk pedig fogtam alsóneműt is és így siettem be a fürdőszobába egy gyors tusolásra. Amikor végeztem a víz fogyasztásával, akkor felrángattam gyorsan magamra a ruhadarabokat. A fürdőszobámban lévő tükörbe belenéztem és a hajamon megállapodott a tekintetem. Iszonyatosan kócos, így fogtam egy fésűt és egy laza kontyba kötöttem. Fülembe beletettem a hópelyhes fülbevalómat, aztán gyorsan fogat mostam. Gyors mozdulatokkal szempillaspirált kentem a szempilláimra és késznek nyilvánítottam magamat.

Kilépve a fürdőből a konyhába mentem, és kiválasztottam anyáék, a négy nagyszülőm és a húgom ajándékát, amik az asztalon hevertek a sok másikok között. Felkapva őket a mellettem pár lépésre fekvő Alexre néztem, aki otthonosan elhelyezkedett a nappalinak nevezett helységben, a kanapén.

- Kész vagyok - mondtam, mire rám nézett és sóhajtva felállt a kanapéról. Mellém sétált és elmosolyodott.

- Menjünk - mondta és az ajándékokat kivette a kezeim közül, majd a fogashoz érve leakasztotta az ő kabátját és az enyémet is. Kezében fogva kilépett az utcára és a kocsijához sétált, aminek felnyitotta a hátulját, hogy bedobja a kezében lévő cuccokat. Én még gyorsan felkaptam magamra a magas sarkú bokacsizmámat és bezártam az ajtót, csak utána követtem. A nagy fehér mercedes autójába beszálltam az anyósülésre, mire ő mellém, a kormány mögé pattant be.

- Mehetünk? - kérdezte felvont szemöldökkel, mire nekem a gyomrom görcsbe rándult. Most még meggondolhatom magam, nem kell hazamennem, nem kell találkoznom a családommal és akkor nem kell elviselnem megint a veszekedéseket. Nem leszek a vita tárgya és nem fogom magam rosszul érezni. Igen, itthon kéne maradnom.

- Nem, inkább maradjunk - nyögtem ki, mire beindította a motort és édesen elnevette magát, mire rémülten néztem rá.

- Csak költői kérdés volt Grace - mondja, mire bennem megáll a ütő. Ahogy a nevemet kiejtette a száján, anélkül, hogy mérges lett volna rám, vagy rosszat csináltam volna, így annyira jól hangzott tőle. Úgy mondta ki azt az öt betűs szót, hogy ha nem tudtam volna, hogy az én nevem, akkor királynőnek hittem volna a személyt, már csak a neve hallatán, az ő szájából.

- Mért vagy ilyen kedves velem, miközben a másik oldalon a végzetem felé viszel - motyogom, mire elmosolyodik.

- Nem tudom, ilyen vagyok - vonja meg a vállát, miközben az utat pasztázza.

- Kösz - mondom mosolyogva, mire egy pillanatra rám néz és elmosolyodik.

- Vedd karácsonyi ajándéknak. Megérdemled, jól dolgozol - mondja és nem szóltunk tovább egymáshoz az út során. Felhangosította a zenét és így nem állt be a kínos csend közöttünk.

Nem kérdeztem meg tőle, hogy honnan tudja hol lakom vagy a szüleim. Főnököm volt, bármit meg tudott szerezni rólam az adataimból, ha akarta.

Az utat kémleltem és próbáltam nem arra gondolni, hogy anya megint porig fog alázni mindenki előtt. Megint megpróbálja az évek alatt elrontott dolgaimat az orrom alá dörgölni, amit máskor nem tehet meg, mert egy képernyő nem alkalmas rá, máskor pedig nem megyek haza. Másrészt pedig nem tudná kinek elújságolni és megmutatni, hogy milyen nevetlen nő lett a lányából. De az igazság az, hogy csak magát járatja le, végül is ő nevelt fel. Ő rontotta el, ha rossz nevelés módot kaptam...

***

- Megérkeztünk - törte meg a csöndet Alex. Pontosan tudtam, hogy már itt vagyunk, megismertem az utcát és már távolról láttam a házunkat, amikor pedig a felhajtóra hajtott, akkor már gyomrom még kisebbre zsugorodott az eddigieknél.

- Tudom - sóhajtottam fel. - Végül is én jöttem haza - mondom egy halvány mosollyal, mire hirtelen a jég hideg kezemen megéreztem az ő meleg tenyerét. Lenéztem rájuk, mire kicsit megszorította a kezemet. Elmosolyodtam.

- Minden rendben lesz - mondja biztatóan a szemeimbe és még én is elhiszem egy pillanatra, hogy tényleg így lesz. - Nem tudom mennyit számít - kezdi el kínosan és még a tarkóját is megvakarja a másik kezével - de itt vagyok! Rám számíthatsz! - csak mosolyogni tudtam rá, mert a félelmemből, izgatottság lett. - Gyere, menjünk - mondja és elengedte a kezemet, ami megint fázni kezdett.

Kiszállt a kocsiból és én is egy nagy sóhajtás után így tettem. Amikor egymás mellé értünk, akkor felnéztünk a nagy házra, ami régen az otthonomat és a biztonságot keltette számomra. Ma már csak a félelmet és a megaláztatást.

A nagy vaskapuhoz lépve beírtam a pin kódot és kinyílt előttünk a kapu. A nagy kertünkre nyertünk rálátást, ahol régen a tesómmal játszottam, még el nem mentem egyetemre. A máskor kővel fedett járdát most hó borította, ahogy minden mást is. A házunkon láttam a sok díszt, amik most nem világítottak a nappali fény miatt. Az órámra néztem, ami tizenegy óra negyvenkilenc percet jelzett. Elég lassan jöttünk, meg rengeteg helyen meg is álltunk kávét vagy éppen reggelit venni, amúgy már fél órája itt lennénk. Örülök a sok megállónak, több időt adott a felkészülésre. Tudom, hogy nem véletlen álltunk meg ilyen sokszor, direkt csinálta Alexander. Hálás vagyok neki, mint minden másért is. Nem tudom milyen lehet igazából, de ha ilyen, amilyennek most mutatja magát, akkor nagyon szeretni való ember lehet. Örülök, hogy megismerhettem ezt az oldalát is, akkor is, ha csak egy kis időre.

Az ajtóhoz értünk és egy mosoly kíséretében bekopogtam. Alig telt egy pár pillanat már apa állt velünk szembe és amint megpillantott elérzékenyült.

- Grace! - mondja és hálás pillantást küld felém, mire mosolyogva átölelem.

- Szia apa - súgom a fülébe és aztán eltolom magamtól. Alexre nézek, hátha az ő kezében vannak a csomagok, de nincsenek, ahogy az én kezembe sincsenek. Basszus, a kocsiban hagytuk őket! A kabátokkal együtt.

- A kocsiban hagytunk mindent - nézek a fiúra, aki hirtelen rám kapja a fejét és elneveti magát. De jó neki, hogy ilyen jól tud szórakozni. - Nem vicces - nézek rá morcoson, mire elmosolyodik.

- Örülj inkább, hogy nem otthon - forgatja meg a szemét és elindul a vaskapu felé.

- Hova mész? - kérdezem felvont szemöldökkel, mire a hajába túr.

- Az ajándékokért, meg a kabátokért - mondja, mire megrázom a fejem.

- Inkább gyere be velem, majd amikor megyünk odaadjuk őket - nézek rá, veszi a lapot szerencsére és visszasétál hozzánk.

- Jó napot! - köszön apának és a kezét nyújtja felé. - Alexander Lee - mosolyodik apura Alex.

- Thomas Miller - fogadja el a kezét és megrázzák. Mindketten rám néznek, mire én csak elmosolyodom.

- Menjünk be, mert mindjárt megfagyok - mondom és ahogy a szavak elhagyják a számat, már be is léptünk az előszobánkba, ahol már sokkal melegebb volt.

- Húgod nagyon fog örülni - mondja apa mosolyogva, mire megforgatom a szemeimet.

- Mikor nem örül nekem? - mutattam végig magamon viccesen, mire felnevetett.

- Igaz - mondja bólintva. - Itt van a barátja is - vakarja meg a fej búbját, mire félmosolyra húzom a szám. - Szerinted megfélemlíthetem, hogy tudja hol a helye? - kérdezte, mire elmosolyodtam.

- Szabad utat adok - mondta mögöttem Alex, mire mindketten odakaptuk a fejünket. - Hé - teszi a magasba a kezét. - Az én húgomnak, ha lesz barátja baltát fogunk neki mutatni - emeli magasba a kezét, mire összefutott a tekintetem.

- Baltát? Normálisak vagytok? - kérdezem megrökönyödve, mire felnevet.

- Csak gondolja át a fiú kétszer is mit, hogyan tesz - vonja meg a vállát, mire hihetetlenül elmosolyodom. Ez kész.

- Na, menjünk, mert anyád már kész idegileg - forgatja meg a szemeit, mire nekem a gyomrom görcsbe rándul.

- Sziasztok! - léptünk be az étkezőbe mind a hárman, ahol már anya, a testvérem és barátja, meg a nagyszülők foglaltak helyet. Egy nagy levegőt vettem és elmosolyodtam. Mindenki megdöbbenve nézett minket és a húgom, Annie kapcsolt először.

- Grace! - ugrott a nyakamba, mikor elém ért, mire nevetve magamhoz szorítottam. - Már tényleg elhittem, hogy nem jössz -nevetett fel kínosan és a hajába túrt. Csak rámosolyogtam, nem szabad tudnia, hogy igazából mondtam akkor. - Ki ez a becses fiatal ember? - kérdezte a húgom nevetve, mire Alexanderre néztem, aki Anniere mosolygott.

- Alexander Lee - húzta félmosolyra a száját és a tesómat nézte.

- Annie Miller - és mosolyogva a nyakába ugrott, mire meghökkenve néztem őket, de Alex is megijedt hirtelen, aztán...aztán pedig visszaölelte a húgomat.

- Na, szállj csak le róla - szóltam rá Anniere, aki kuncogva elengedte Alex nyakát. - Ha már annyira vártad, hogy bemutathass minket - néztem az egyik széken ülő fiúra, aki valószínűleg Annie barátja. - Meg is tehetnéd - böktem oldalba a lányt, aki odarohant a fiúhoz és felhúzva a székről mellénk léptek.

- Alexander Lee - nyújtotta a fiú felé a kezét Alex, amit elfogadva, megrázott.

- Josh Blake - mosolyodott el a fekete hajú, kék szemű fiú. Jól nézett ki, elismerésem a húgomnak. - Szia! Már rengeteget hallottam rólad - mondja felém mosolyogva és illedelmesen puszit nyomott az arcomra. Elmosolyodtam.

- Örülök, hogy megismerhettelek - biccentek a fiú felé, mire félmosolyra húzta a száját.

- Úgy szint - vigyorodik el, aztán Anniere néz és átkarolva közelebb húzza magához a lányt, hogy egy puszit nyomjon az arcára. Illedelmes gyerek, jó pontot szerzett nálam.

Alexanderre néztem, aki mosolyogva lenézett rám és a fülemhez hajolt. Már a közelségétől kirázott a hideg és a szám még szélesebb mosolyra húzódott, de próbáltam ezekről nem tudomást venni.

- Nem tudom mi bajod a családoddal, tök aranyosak - suttogja a fülembe, mire jó eső melegség fut végig a belső szervezeteimben.

- Várd ki a végét - motyogom, mire felnevet és szemem találkozik anya ugyan olyan zöld íriszeivel. Arcán egy mosoly ült, tartotta magát. Én is elvigyorodtam és odaléptem hozzá.

- Anya - mondtam és magamhoz öleltem, mire visszaölelt.

- Örülök - motyogja, mire magamban megforgattam a szemeimet. Persze, hogy örül, lesz kit basztatni...

- Én is - vigyorodok el és újabb vendégek jönnek, akiket már nem ismerek, de nagyon nem is érdekelnek. Csak éljem túl a napot.

- Nem a lányom főnöke vagy? - néz Alexre felhúzott szemöldökkel anya, mire a fiú először rám, majd anyára nézett.

- De, az vagyok - mondja egy mosoly kíséretében, mire a vállamat átkarolva közel húz magához. - De nagyon jóba lettünk, amióta nálam dolgozik - nézett le rám, mire rá vigyorogtam. Milyen jól tud hazudni. Istenem, ez tényleg hosszú nap lesz.

***

Már nagyba fogyasztottuk a másodikat, mikor anya rám nézett és elmosolyodott. Na ne, csak ezt a vigyort ne! Minden mást jobban látnék most, mint őt eszelősen somolyogni rám. Már készültem a megaláztatásra, amikor hirtelen a mellettem eszegető Alexre nézett. Na jó, lehet annál rosszabb, hogy nem engem faggat.

- Alexander, ugye? - néz a fiúra, mire a fiú felnéz és anyára vezeti a tekintetét.

- Igen? - kérdezi és a szeme elé hull egy hajtincs, amitől mosolyognom kell.

- Milyen munkaerő a lányom? - kérdezi kedvesen, de én mögé látok. Elkezdi a minden éves műsorát. Mindenki abbahagyta az evést és kíváncsian nézett a fiúra, aki rám kapta a tekintetét értetlenül, mire jeleztem neki, hogy nyugodtan mondja. Nekem már úgy is végem.

- Igazából éttermet és kávézót vezetek, így pincér - mondja egy mosoly kíséretében.

- Nem így értettem - nevet fel anya erőltetetten. - Jól végzi a munkáját, vagy ugyan olyan kétbalkezes, mint az előző munkahelyén, ahonnan kirúgták - az éppen lenyelt falat a torkomon maradt és öklendezni kezdtem, mire Alex ijedten nézett rám.

- Jól vagy? - kérdezi tőlem és a tekintetemet fürkészi, de nem tudok ránézni, csak bólintok. - Igazából az egyik legjobb. Sokat fejlődött, amióta nálam dolgozik - mondja és belekóstol az elébe tett borba. - Ha, pedig én valakit jónak tartok, az becsülje meg magát, mert nem sokszor ejtek ki ilyet a számon - mondja keményen, mire lágyan elmosolyodtam. Tudom, hogy csak hazudik, hogy anya ne piszkáljon, de nagyon jól esik. Már olyan komolysággal mondja, amit már majdnem én is bevetem.

- Annak nagyon örülök - mondja anya bólintva, mire rám néz. - Csak azt sajnálom, hogy feleslegesen végezte el az egyetemet, ha ilyen hülyeségre pazarolja az idejét - és itt csattant el az ostor. Anya elindította a harcot, ami csak úgy ér véget, ha valaki veszít és persze, mint mindig én szoktam az lenni.

- Nem hülyeség - rázom meg a fejem. - Rengeteg emberrel találkozom és a tapasztalataimat tanulmányozhatom rajtuk. Egy munka lehet sokszínű - mondom mélyen a szemébe, mire a világ teljesen megszűnt körülöttünk.

- Persze, persze - mondja anya és legyint is egyet. - Igazából kiskorod óta pszichológus akartál lenni - mondja a szemeimbe mire bólintottam.

- Így van, el is végeztem - húzom mosolyra a számat.

- Csak nem lett belőled az - vágja a képembe, mire felsóhajtok és ökölbe szorul a kezem.

- Nem a te dolgod, hogy mit csinálok. Már felnőtt vagyok - szűröm ki a fogaim között, mire jóízűen felnevet.

- Hogy mennyiszer hallottam ezt a dumát - mondja széles vigyorral. - A kislányom felnőtt lett és egy semmilyen pincérnőként végezte - mondja a vendégeknek, akik legjobban anya pártját fogták. - Nem erre tanítottalak! - mondja nagyobb hangon rám nézve, mire egy nagyot nyeltem. Minden erőmet összeszedve rámosolyogtam.

- Ugyan, mire tanítottál? - kérdeztem gúnyosan, mire felszaladt a szemöldöke. - Soha nem voltál itthon, de ha haza merted tolni a pofádat, akkor is csak leordítottál, hogy ezt, meg azt milyen rosszul csinálom!

- Pont ez az! Nem tanultál belőlük! - áll fel és asztalra teszi a tenyerét. Dráma királynő...

- Hogyan tanuljak belőlük, ha csak a rosszat mondtad mindig és a jót sose?! - keltem már én is ki magamból.

- Hogy mersz, így beszélni velem?! Az anyád vagyok! - mondja mérgesen, mire egy nyertes mosolyra húzom a számat.

- Igen, lehet, hogy az vagy - értek vele egyet. - De a viselkedésed alapján nem érdemled, meg, hogy annak nevezzelek. Aki nem örül a saját lánya boldogságának, az nem igazi anya - mondom és felálltam az asztaltól. Nem bírom tovább. El kell mennem egy kicsit, hogy le tudjak nyugodni.

- Ugyan Grace - nevet fel az anyám, mire megtorpanok. - Nem neked kellene pszichológusnak lenned, ha nem neked kéne egy - mondja és érzem, ahogy a szívembe döf egy láthatatlan kést. - Régen nem voltál ilyen - csóválja a fejét. - Amíg David Parker nem hagyott el, addig nem voltál ilyen. Ezért is lettél a jegyese - mondja, mire velem megfordul a világ és minden dolgot, ami a fejembe megfordult lenyeltem. Ez megőrült.

- Hogy mi? - és az egész étkező csöndbe borult. - Apa, te tudtál erről? - kérdezem és próbálom a könnyeimet visszanyelni. Ez tuti csak egy vicc, nem lehet igaz. Csak egy nagyon nagy kamu, anya csak tönkre akar tenni. Vesztesnek akar látni, ő akar nyerni, mint mindig.

De ahogy apára néztem és kerülte a tekintetemet, a szívem összeszorult. Szóval igaz. Anya eladta a lelkemet és az életemet, egy olyan embernek, akit szívből gyűlölök. Aki miatt egész álló nap csak mű mosolyt színlelek és próbálom magam erősnek mutatni. Aki megmutatta, hogy mindig van jobb, bárki is legyél. Aki rávilágított, hogy nem lehet szivárvány burokban élni, mert az emberiség színtiszta szürke felhőt borítanak rád, hogy olyan legyél, mint ők. Nem tűnhetsz ki, mert vagy a gonoszságuk visszahúz vagy az irigységük, amit minden nap csúfolással mutatnak ki, míg végül egy senki nem leszel a sok közül.

David Parker nem csak ezt mutatta meg nekem, hanem azt is, hogy a szerelem hülyeség. Nincs értelme harcolni egy jó kapcsolatért. Nincs értelme szerelmesnek lenni, mert a végén úgy is csak a kevesebbet húzod. A szerelem szép filmekben, könyvekben, fejekben, de a valóvilágban a szerelem szó kihalt. Akik igazán szerelmesek, azok idióták. Valamit rosszul csinálhatnak. Lehet tényleg egy kis időre megtapasztalhatod, de örökre nem. Egyszer a tűzből csak parázs lesz, ami egy nagy hideg zuhany segítségével örökre kitud aludni és a szín tiszta korom, hamu marad a helyén, vagyis a gyűlölet, bánat, szomorúság.

Velem ezt tette első szerelmem, David Parker. Szerelmet adott, aztán pedig gyűlöletet. De egy valamire jó volt, hogy soha többé ne legyek szerelmes, mert csak a problémák vannak belőle.

- Nem megyek hozzá - rázom meg a fejem hevesen, mire anya felmordul.

- Dehogy nem! Ötkor amúgy is átjönnek - mondja, mire bennem megáll az ütő. Ezt nem, én nem... Három éve nem láttam, aztán csak így bejelenti, hogy össze kell vele házasodnom és ma délután át is jönnek. Valószínűleg számítottak rám és meghívták őket, hogy kérje meg a kezem, hogy tényleg jegyesek legyünk.

Végig néztem az asztaloknál ülőkön, akik leszegett fejjel ültek a helyükön. Frankó, mindenki végig nézheti, ahogy az életem porig lesz alázva. Mondjuk, már így is, de mit számít már még egy kicsi, nem de?

Tesómra nézek aki, a szájába harapva szorítja Josh kezét, aki csak édesen megpuszilta és biztatóan rámosolygott. Legalább valakinek jó élete lehet a családban, ha az enyém már kukában végezte.

Aztán tovább vándorolt a tekintetem és Alexanderre néztem. Ő is engem nézett és próbált kiigazodni rajtam, mire megrázom a fejem. Baszódjon meg ő is, ha reggel nem jön és nem akarja betartani az ígéretét, akkor nem állnék itt. Nem keveredtem volna ilyen helyzetbe és otthon szépen eszegethetném a csokijaimat karácsony alkalmából, amiket a boltba vettem. Igaz, úgyis szar karácsonyom lenne, de így még annál is rosszabb.

De ahogy végig gondoltam csak magamat tudtam hibáztatni. Nem erőszakoskodtam jobban, hogy maradjunk otthon. Nem is kellett volna elmondanom neki, kamuzhattam volna. Sokkal jobban jártunk volna. Ő nem keveredett volna bele a családi problémáimba, én pedig nem lennék itt.

Ahogy ez megfogalmazódott a fejembe csengettek. Az órámra néztem, ami három óra negyvennyolc percet mutatott. Hamarabb jöttek, mást úgyse várna anya ekkora mosollyal az arcán és rohanna az ajtóhoz.

A helyzetet kihasználva megfogtam magam és elrohantam a tett helyszínéről. Nem akartam egy házban tartózkodni Parker családdal. Így az udvarra szaladtam és medence pereméhez érve leültem a jó hideg kőre. A medencéből pedig áradt a meleg pára, így a vízbe érintettem a két tenyeremet és akkor lefolyt az első könnycseppem, amit követett több száz. A fejembe zakatoltak az előbb történt emlékképek. Nem bírom elhinni, hogy anya ilyen messzire eltudott menni. Beleegyezésem nélkül házasságba vitt a világ legutálatosabb személyével. Utálom, gyűlölöm őket!

Az arcomról ezer könnycsepp pergett le, mikor lépéseket hallottam magam mögül és gyorsan a szememhez nyúltam, hogy letöröljem őket. Aztán két fekete cipőt pillantottam meg egy fekete farmerral társulva mellettem. Leguggolt mellém és előre nézve a vizet pasztázta.

- Jól vagy? - kérdezi halkan, mire erőltetetten felnevetek.

- Hogy lennék jól?! - kérdezem hisztérikusan, mire gondterheltre változik az arca és rám néz. - Az előbb jelentette ki az anyám, hogy eldöntötte kivel éljem le az életem! Én senkivel se akarom leélni, de ő meg nemhogy választott nekem egyet, hanem még a legeslegutálatosabb embert az életembe! ÉS te még az kérdezed, hogy jól vagyok e? - nézek rá, mire gesztenyebarna szempárját az enyémekbe vezette.

- Kelj fel, vagy meg fogsz fázni - mondja, mire kínosan felnevetek.

- Baszódj meg te is a felfázásommal együtt! - mondom ingerülten, mire megfagy köztünk a levegő. A főnökömet leordítottam, és már nem vonhatom vissza. Elvesztettem az állásomat is ezzel a viselkedéssel.

Aztán már nem érdekelt, hogy itt van, vagy nincs, de a könnyeim patakokként kezdtek el lefolyni az arcomon. Belül mardosott a bűntudat, hogy rosszat kívántam neki, pedig csak segíteni akart. De most ez volt a legkisebb problémám. Az anyám megőrült és azt hiszem soha többé nem szeretném viszont látni az otthonomat. Bármennyire is mondanám azt, hogy nem házasodok össze David Parkerrel, anyám úgy is elérné azt, hogy igen. Az életem már megint egy nagy gödörbe került, és érzem bárhogy kiszeretnék onnan mászni nem megy. Összeestem.

A szívem fájt, a tüdőm szúrt. A gyomrom forgott és a arcom égett a meleg könnycseppjeimtől. A szemeim már most fájtak és érzem, hogy befognak dagadni. A hideg levegőtől pedig kis gombócra összehúzódtam és úgy próbáltam védekezni ellene.

Azt hiszem kijelenthetem, hogy hiába próbáltam mindent a helyére tenni, nem sikerült. Újra találkoztam a padlóval, jó barátok megint egymásra találtak.

Sziasztok! Meghoztam az utolsó részt ebben az évben, jeee!
Nagyon köszönöm, hogy újra láthatom azokat a neveket, mint régen vote-oknál. (De az új neveknek is ugyan úgy örülök, sőt!)
Igen, a rész kicsit szomorúra, dühösre sikeredett, de lezárás jelképe ként. Hagyjunk minden rosszat 2018-ba és boldogan, új tervekkel kezdjük a 2019-et!
Gondoljátok át min szeretnétek változtatni és valósítsátok meg! Egyszer éltek és tényleg érdemes már csak megpróbálni is! Én is így fogok tenni ;)
Nagyon boldog új évet kívánok! Érezzétek jól magatokat és 2019-ben jelentkezem.
Puszi: LittyLoly
2018.12.30.