Grace Miller

Egy hamiskás mosollyal nyitottam fel a laptopomat és indítottam videóhívást a húgommal. Szombat reggel révén nem vártam, hogy felveszi, de kivételesen szerencsém volt. Amint fogadta a hívásomat, vigyorgó fejével találtam szembe magamat, ahogy integet nekem. Lágy mosollyal néztem vissza rá.

- Szia Annie! Hogy vagy? - teszem fel a sablonos kérdést, mire vigyorogva megvonja a vállát.

- Jól. Ma Josh-sal vidámparkba megyünk. Már alig várom! - ujjongott a tizenöt éves húgom nekem. - Veled mi újság mostanság? - kérdezte hirtelen, mire elnevettem magamat.

- Semmi különös. Ma randizni fogok - szólaltam meg a lehető leghalkabban, de a húgom még így is meghallotta. Visongásba tört ki.

- Úristen Grace! Ez nagyszerű hír! - mondta igazi lelkesedéssel, mire nekem is egy őszinte apró mosoly terült el az arcomon. - És hova mentek? Vagy mikor? Egyáltalán mit veszel fel? - áraszt el a kérdéseivel, mire halkan felnevetek.

- Lassabban Annie, azért még vehetsz levegőt - mondom vigyorogva, mire megforgatja a szemeit bazsalyogva.

- De annyira örülök Grace! Végre újból nyitsz a fúk felé! Nem tudom, hogy milyen hálás legyek ezért Alexandernek! - mondja izgatottan, mire teljesen ledermedek. Mintha a vérem is megfagyott volna abban a pillanatban.

Annie olyannyira boldog volt, hogy újra képes vagyok randizni, hogy el is felejtette megkérdezni, ki a szerencsés. Így jött neki Alexander, a volt főnököm, akivel együtt látott karácsonykor, akit hazavittem. Eszébe se jutott, hogy más lehet, akivel ma randizni fogok. Hiába Alexander az, aki újból szeretet tudott gyújtani bennem, de nem ő lett a szerencsés kiválasztott. Ő csak a volt főnököm volt, ha akartam volna, se ápolhattam volna vele kapcsolatot. Még barátit se. Megtiltotta.

Így amikor a húgom észrevette, hogy teljesen ledermedtem, akkor tudtam, hogy mindent el kell meséljek neki. Elejétől a végéig. Töviről- hegyiig. Ideje megtudnia mi történt az elmúlt pár napba és talán, ha ennek a beszélgetésnek vége, akkor örökre lezárhatom ezt a témát.

- Nem Alexander hívott el randizni és nem is vele megyek - erőltettem magamra egy hamiskás mosolyt, mire meglepődötten nézett vissza rám. Mintha átsuhant volna az arcán még egy csalódás áradat is, de lehet csak képzelődőm.

- Akkor ki? - ejti ki nehezen a szavakat, amit teljesen megértek. Még nekem is új és gyors minden, nemhogy neki. Rengeteg mindenről maradt le szilveszter este óta. Azóta nem beszéltünk igazából.

- Sid-del. A szomszédban lakó nagyszülők unokája - pontosítok, bár hiába mondom neki, úgyse tudja ki ő.

- Mi történt? - kérdezte a húgom, mire fancsalian elhúztam a számat, ő pedig aggódóan mért végig. Ezt a kérdést vártam és egyben ettől is rettegtem.

- Sok minden - nevetek fel. - Túl sok minden - sóhajtok fel és fáradtan a hajamba túrok. 

- Van még időm - mondja egy halvány mosollyal, mire elhúztam a számat. 

- Felmondtam - ejtem ki lassan, mire Annie szeme kidülledt, ahogy kamerán keresztül bámult rám. 

- Hogy mit csináltál? - kérdezte vinnyogó hangon. - Normális vagy? Most azonnal menj vissza és kérj bocsánatot! - szólt dühösen, mire durcásan összevontam magam előtt a karjaimat, majd oldalra fordítottam a fejemet. 

- Biztos, hogy nem! - vágtam rá sértődötten és hogy hatásosabb legyen még a fejemet is fejeb emeltem. 

- Mi történt? - kérdezte a húgom újból, mire dühösen a képernyőre bámultam. 

- Nem engedett el a legjobb barátnőm esküvőjére! - csaptam az asztalra,  mire összerezzent a túloldalon. - Bocsi - suttogtam lesütött szemmel, ahogy megláttam rémült arcát. 

- Felmondtál, de az esküvőn nem voltál ott. Nem áll össze a kép - hagyja figyelmen kívül a bocsánat kérésemet. - Nem lehetne, hogy az elejéről mesélnéd el? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire megforgattam a szemeimet és nagyot sóhajtottam. Majd belekezdtem a mesélésbe. 

Szilveszter estétől kezdve minden apró részletet elmondtam Annienek, aki figyelmesen hallgatott végig. Egyszer se szólt közbe, ami megnyugtató volt. Mindent, tényleg mindent kiadtam magamból, ami már másfél hónapja nyomja a lelkemet. Onnan kezdtem, hogy tökre boldog voltam és annyira örültem, hogy jóba lettem Alexanderrel. Azt hittem végre barátok lehetünk és befejezi az állandó ellenőrzési mániáját. Az második teljesült is, de az első nem. Egyszerűen kijelentette, hogy nincs ideje velem foglalkozni, mert sok fejfájást okozom neki. Majd azzal folytattam, hogy kerültem, ahogy csak lehetett. Aztán, amikor kijelentettem, hogy az esküvőre elszeretnék menni és gondolkodás nélkül nemet mondott. Még Jessicát is felhívta, hogy ne tudjak hülyeséget csinálni. Végül pedig eljött az esküvő napja, ahol reggel igazán jól éreztem magam vele. Azt hittem, hogy újból kedves lesz velem, de nem. Helyette este, amikor újra találkoztunk feldúlt és ingerült volt velem. Majd ez követően felpofoztam és pár nap után felmondtam. Majd utána eljött hozzám és fogalmam sincs miért is. Teljesen össze vagyok zavarodva és hogy még Calebbal is összevesztem. Lehet, hogy már soha, de soha nem bocsájt meg nekem. Aztán legutolsó sorban megemlítettem neki Sidet és a tegnapi közös délutánunkat. 

Amire elmeséltem az egészet töviről-hegyire, addigra vagy másfél óra eltelt és ő egyszer se szólalt meg. Már teljesen elzsibbadt a szám, amire befejeztem a beszédet. 

- Akkor is menj vissza oda dolgozni - mondja a monológom utána, mire összevonom a két szemöldökömet. - Ne kérdőjelezz meg! - szól figyelmeztetőleg, mire felemelem a két kezemet a magasba. 

- Hülye lennék! Már így is hülyének néznek ott... - suttogtam fáradtan, majd a hajamba túrtam. 

- Szard le! Neked kell az a munkahely! - rivall rám dühösen, amit meglepődve nézek végig. Még sosem volt ilyen feldúlt és erőszakos velem. 

- Miért? - kérdezem halkan és a képernyőn keresztül a szemeibe bámulok. 

- Mert évek óta nem láttalak őszintén mosolyogni és hiányzott. Ahogy beszélsz az egész munkahelyről, emberekről onnan, olyan boldogsággal teszed, ami már engem is boldoggá tesz! Tudom, hogy ez most furán fog hangzani, de utoljára akkor láttalak őszintén boldognak, mikor még nem jártál Daviddel. Utána minden rosszabb lett, kezdtél kifordulni magadból és amikor szakítottatok, azután már rád sem lehetett ismerni. Csak azért mosolyogtál minden áldott nap, mert azt hitted elvárja tőled mindenki, hogy boldog legyél, pedig nem. Egy hosszú kapcsolatból léptél ki, persze, hogy lehettél volna szomorú. Az is voltál, csak egy hülye mosoly mögött, ami egyszerűen az évek alatt irritálni kezdett. De aztán, amikor hazajöttél karácsonykor láttam az arcodon azt a régi, őszinte vigyorodat, annak ellenére is, hogy milyen sok rossz dolog történt veled aznap. Amikor a medencében megpillantottalak titeket Alexanderrel, amikor ott úgy vigyorogtál, mint egy öt éves kislány, az volt életem legjobb pillanata. Akkor azt éreztem visszanyertem az én nővéremet, aki évek óta eltűnt - hadarta és be nem állt a szája az utolsó szóig, majd hirtelen csönd költözött közénk. 

Ahogy tudatosult mit is mondott, egy keserű mosoly rajzolódott ki az arcomon. Minden szó igaz volt, mely egy hatalmas késként döfött belém. Fájt az igazság, talán túlságosan is. Nehéz beismerni még magamnak is, hogy egyáltalán nem okolhatok senkit, csak saját magamat. Saját magam alatt vágtam a fát. Elfelejtettem ki is vagyok és a legszörnyűbb az egészben. hogy a tizenöt éves húgomnak kellett erről felvilágosítania, aki csak most kezdi el megtapasztalni milyen is a való élet. 

- Köszi - suttogom, majd lágyan elmosolyodom. - Kellett egy kis észhez térítés - ismertem be, mire lány vigyora húzta a száját. 

- Semmiség - legyintett egyet a levegőben. - Na de mit húzol fel a randira? - kérdezi hirtelen. Meglepődve nézek rá, mert teljesen kiment a fejemből az egész. 

- Azt hittem ellenzed - néztem rá megilletődve, mire mosolyogva megrázza a fejét. 

- Menj, úgysem hallgatsz rám, még a saját bőrödön nem tapasztalod - mondja inkább magának szerintem, mintsem nekem. Bár azért mosolyogva megrázom a fejemet én is. 

- Kedves srác - kelek Sid védelmébe, mert tényleg nagyon megkedveltem tegnap. 

- Lehet, de ha igazán belezúgtál volna, akkor nem mennél el a randira. Ahhoz túl befosi vagy, hogy szembe nézz az érzelmeiddel - mondja vigyorogva, mire egy gyilkos pillantással jutalmaztam meg. - Amúgy meg majd beszélek Calebbal, ha fontos még neked a barátságotok - mondja egy kis idő múlva, mire bólintok. 

- Nagyon fontos! Úristen, hogy lehettem ekkora hülye! - mondom megsemmisülve és a hajamba túrok. 

- Itt az ideje, hogy mindent szép sorjában helyrehozz és rendezz. Készen állsz rá? - kérdezi felvont szemöldökkel, mire bólintok. 

- Igen - mondom, majd felnevetek. - De előtte ki kéne választanom, hogy mit húzok fel - húzom el a szám, mire Annie felnevet. 

- Szerintem egy egyszerű farmer és pulcsi kombó megteszi. Ha nem tetszik neki, akkor meg nem is érdemel meg - vonja meg a vállát, mire megforgatom a szemeimet. 

- Te miben mész? - kérdezem kíváncsian, mire feltart egy fekete csőnadrágot, aminek mindkét térdénél ki van szaggatva a nadrág, majd hozzá egy rózsaszín kötött pulcsit. 

- Josh mondta, hogy ezeket húzzam - forgatja meg a szemeit. - Gondolkoztam azon, hogy mást húzzak direkt, de nem szeretnék bunkó lenni vele. Túlságosan szeretem - nevet fel, mire elmosolyodtam. 

- Igen, nagyon rendes srác. Jól választottál! Örülök, hogy ő a barátod és remélem vele is fogsz megöregedni - vigyorgok, mint egy tejbe tök, mire elpirul az arca. 

- Én is - suttogja. - Na de megyek, mert egy óra múlva jön és én még sehogy sem állok - nevet fel és integetve kinyomja a hívást. 

Lecsukom a laptopom tetejét és fáradtan felsóhajtok. Ideje nekem is készülődnöm a randimra. 

***

A tükör előtt még utoljára végig mérem magam, mielőtt még kilépnék a hűvös utcára. Nem hallgatva a húgomra egy fekete egyszerű pólós egybe ruhát vettem fel, ami épp térd fölé ért. Egy bőrszínű harisnya tapadt a lábamhoz és a lábfejeimen a jól megszokott fekete magassarkú csizmám virított. Hajam egyenesen omlott a vállaimra és húzódott egészen a hátam közepéig. Az arcomon csak szempillaspirál díszelgett. Míg a nyakamba egy fekete sál és a ruhák tetején a fekete szövet kabátom védett a hideg levegőtől. 

Napok óta most néztem ki a legelfogadottabban, ami egy mosolyt varázsolt az arcomon. - Ideje jól éreznem magamat a bőrömben - mondtam magamnak, majd kiléptem az ajtón és bezártam magam mögött. Lesétáltam azon a pár lépcső fokon, ami az ajtóm előtt volt és előre pillantottam. Sid ott állt két lépés távolságra tőlem és vigyorogva mért végig. Én is így tettem. 

Egy egyszerű farmer nadrágot vett fel és fölül fekete szövet kabát volt rajta is. A haja gondosan be volt állítva és az arcán egy levakarhatatlan mosoly ült. Egy lépéssel közelebb jött és nyújtott a kezét, hogy beletudjak karolni. Nevetve elfogadtam, így már egymás mellett voltunk és elkezdtünk sétálni. 

- Nagyon szép vagy! - suttogja a fülembe, mire felkuncogok. 

- Te sem vagy rossz - nyújtom rá a nyelvem, mire elneveti magát. 

- Úgy látom ma nem bal lábbal keltél fel - utal a tegnapra, mire én egy nagyot bólintok. 

- Két lábbal - mondtam vigyorogva, mire felnevet. - Hova megyünk? - kérdezem kíváncsian. 

- Egy étterembe. Tíz perc séta - mondja, majd csend honol közénk és nem is szólalunk meg az út további részében. 

***

- Köszönöm az estét, nagyon jól éreztem magamat! - mondtam, mikor visszaérkeztünk a házam elé. 

- Én is - vallja be, mire elvigyorodom. - Remélem egy második randira is szakítasz majd időt - mondja jókedvűen, mire bólintok. 

- Mindenképpen. Szia! - mondom és egy puszit nyomok az arcára és az eddig összekulcsolt kezeinket elengedem, majd az ajtó felé indulok. Kizárom, majd belépek a jól ismert otthonomba. Vigyorogva veszem le a bakancsomat és a kabátomat a sálammal együtt. A helyükre teszem, majd csípőre tett kézzel körbe nézek. Ideje elkezdeni rendet rakni. 

Bekapcsoltam a laptopomon egy lejátszási listát és neki kezdtem a pakolásnak. Igaz már éjfél múlt két perce, de nem igazán érdekelt. Tele voltam adrenalinnal és újra pörögtek a fejemben az események, amik a Siddel való randit illeti. Rengeteget beszélgettünk és nevettünk. Nagyon megkedveltem. Nagyon jó humora van és igazán jó lelkű. Nehéz benne kifogást találni, amiért nem lehetne szeretni. Nyíltan beszélt nekem a családjáról, hogy milyen volt még régebben, amikor nem csak a nagyszüleire számíthatott. Hogy mennyi helyre elutaztak és hogy milyen sokat látott már a világból. Egyetlen egy helyen nem járt még és az Kína és, hogy ezen a nyáron oda akar eljutni, akkor is, ha a szülei nem mehetnek vele fizikailag. Tudja, hogy lelkileg ott vannak vele és örül annak, hogy megismerhetett. Azt mondta, hogy a szülei biztos kedvelnének, amin elpirultam megint. 

Ahogy a konyhapulton pakoltam egy papírt találtam a kenyér pirító mögé ejtve. Összevont szemöldökkel vettem ki, mert nem emlékeztem, hogy a napokban írtam volna bevásárló listát magamnak, sőt az elmúlt egy hónapban joghurtokon kívül mást nem is vettem.

Kezembe véve szétnyitottam és egy ismerős írással találtam szembe magamat. Amikor Alexander irodájában jártam, akkor rengeteg kézzel írott papírt láttam és ezek ugyan azzal a kéz írással voltak írva, mint az ottaniak. Elkezdtem olvasni a rövid, két soros szöveget. 

Kedves Grace! 

Szeretném, ha visszajönnél hozzám dolgozni! Fontos vagy nekem és a csapatnak is! Jelentkezésedet holnap után reggel fél ötig várom! Utána semmi szín alatt ne akarj velem semmilyen kapcsolatba lépni! 

Elolvastam, majd újból és újból. Hihetetlennek tartottam, hogy kaphatok egy új esélyt. Majd a dátumra néztem, amit a levél aljára biggyesztett. Két napja, amikor itt járt írhatta. Gyorsan az órára néztem és rémülten vettem tudomásul, hogy hajnali fél három van. 

Gondolkozás nélkül kaptam az asztalon lévő telefonom után és indítottam el a hívást. Nem vette fel, így újból próbálkoztam. Megint nem vette fel, majd még kétszer próbálkoztam, de mind a kettőnél újból kisípolt a hívás. Idegesen kerestem ki az utána szóba jöhető számot és kezdtem el tárcsázni. 

- Igen? - hallom álomittas hangját meg Liamnek, mire megkönnyebbülve felsóhajtok. 

-  Szia Grace vagyok! - hadarom. - Nem tudod véletlen, hogy tudnám elérni Alexandert? - kérdezem az adrenalintól felpörögve. 

- A reptéren van, ötkor száll fel a gépe - motyogja. - Visszajössz? - kérdezi és érzem, ahogy elmosolyodik a mondat közben. 

- Ha időben odaérek - mondom és már szaladok a kis előterembe, hogy felkapjam magamra a fekete sportcipőmet. Magamra kapok egy fekete farmer dzsekit és már megyek is ki az utcára. Bezárom magam után az ajtót és egy pillanatra megállok. 

- Kérlek, ne hagyd, hogy elutazzon! - szólal meg a másik oldalon Liam hirtelen. 

- Mért hova megy? - kérdezem zavarodottan, mire felsóhajt. 

- Apja piszkos életét akarja tisztázni. Nem akarom, hogy többé belefolyjon ebbe - mondja fáradtan, mire egy nagyot nyelek. 

- Nem ígérek semmit, de megpróbálom - mondtam, majd az égre bámultam. - Reménykedj, hogy időbe odaérjek! - suttogtam, majd kinyomtam a hívást. 

Kezembe fogva a telefont elkezdtem rohanni a reptér felé. Nem érdekelt, hogy egybe ruha volt rajtam. Az sem igazán érdekelt, hogy melegebb ruhákat kellett volna magamra rángatnom, mert majd szét vagyok a hűvös, szeles éjszakában. Bár amilyen sebességgel futottam szembe a széllel, eléggé melegem lett. Éreztem, ahogy az arcomat egyre jobban csípi a hideg levegő. Az utakon körbe se nézve szaladtam végig és nem igazán érdekelt semmi azon kívül, hogy időben odaérjek. Fél órára van az albérletemtől a reptér biciklivel, így sietnem kellett. Féltem, hogy nem érek oda időben és ezáltal már nem is próbálkozhatok visszaszerezni a munkámat. 

Mert igenis, akartam azt a hülye munkát a kávézóban. Ott akartam dolgozni Ashley mellett és bohóckodni. Ott akartam lenni, hogy rengeteg új emberrel ismerkedhessek és tanulmányozhassam őket. Szerettem volna az emberek napját feldobni egy jó meleg kapucsínóval és egy hatalmas mosollyal, amit csak nekik szánok. Szerettem volna újra boldog lenni és nem csak a levegőbe lengni, hogy lesz majd valahogy. És legutolsó sorban szerettem volna Alexander mellett lenni, hogy lássam minden nap, hogy milyen morcosan jön be, majd egyre kedvesebbé változik, végül megint goromba lesz a nap végére. Én is mellette akartam dolgozni, ahogy ő mellettem, akkor is, ha csak főnök és dolgozó kapcsolatunk marad és sosem leszünk barátok. Ott akartam dolgozni a Lee Étterem és Kávézóban, hogy tudjam van értelme nap, mint nap felkelni és boldognak lenni, mert az a hely varázslatos. 

A reptérre érve a térdemre támaszkodtam és próbáltam rendezni a pulzusomat, ami az egekbe szökött. Mikor már rendeződött a levegő vételem az órámra pillantottam. Három óra húsz perc. Felkapva a fejemet körbe-körbe néztem, hátha megpillantom Alexander Lee alakját valahol. Beljebb sétáltam a tömegbe, hogy a távolabb álló embereket is megnézzem magamnak. De semelyik nem Alexander volt. Kétségbe esetten pillantottam újra körbe, majd hirtelen megakadt a tekintetem egy emberen, aki a becsekkolásra vár. 

A hosszú sor végére pont most állt be. Egy fekete elegáns alkalmi cipőt viselt, egy fekete farmerral és egy fehér inggel. Az egyik kezében a bőröndje karfáját szorongatta, míg a másikba a fekete kabátja volt. Széles háta szépen kirajzolódott az ingén keresztül. A sötét barna haja pedig már kunkorodott a feje tetejét apró fürtökben. 

Megkönnyebbülve kezdtem el szaladni felé és a mosoly, ami az arcomra költözött levakarhatatlanná vált. Mikor már csak húsz méter volt közöttünk elkiabáltam magamat. 

- Alexander! - üvöltöm, amire többen is felém fordulnak. Ő is. Meglepődötten figyeli, ahogy szaladok felé, majd egy édes mosolyra húzza a száját. Egy hajtincs a szemébe lóg, melytől még jobban kisfiússá válik. 

Egyenesen a nyakába ugrok és jó szorosan magamhoz ölelem. Nem érdekelt ebben a pillanatban semmi, csak ő is én. Nem akartam elengedni soha többé és itt akartam tartani. Újra akartam kezdeni vele és megmutatni neki, hogy nem kell az én szívemet ápolgatni. A legjobb dolgozója leszek és nem fog bennem csalódni. Igen, ezt akartam. 

- Szóval visszajössz dolgozni - suttogta a fülembe, mire a gerincemen végigfutott a hideg, a jó értelemben. Csak hevesen bólintottam vállába fúrt fejemmel. Elnevette magát és szorosan vont ő is maga köré. 

- Ne menj el - mondtam a mellkasába dünnyögve, mire ledermedt. - Liam se, meg én sem akarom - néztem fel rá, mire az arca komollyá változott. 

- Muszáj - mondta keserű mosollyal, mire hevesen rázni kezdtem a fejemet. 

- Semmit sem muszáj, csak ha te úgy akarod! - mondtam a két karja között, ahogy felnéztem rá. 

- Ez nem olyan egyszerű - és éreztem ahogy derekamon megfeszül két keze. 

- Tudod mit? Visszamegyek dolgozni, ha ez lesz az utolsó - mondom és ellépek tőle, hogy kezet tudjunk fogni. Jó ízűen felnevet. 

- Szerintem nem állsz olyan helyzetben, hogy alkudozz - húzza félmosolyra a száját. 

- Csak ígérd meg, hogy egyben visszatérsz és ha lehet minél hamarabb kiszállsz ebből! Bármi is legyen az - mondtam hadonászva, mire lefogta mindkét kezem, én pedig a két gesztenyebarna szemeibe néztem. Olyan gyönyörűek voltak, még nem találkoztam hasonlóval. 

- Ígérem - mondta mosolyogva, mire megkönnyebbülve én is elsomolyogtam. - Amint visszajöttem kezded a munkát, rendben? - kérdezi, mire bólintottam. - Megegyeztünk - mondta, majd a napszemüvegét a fejem tetejére tette. - Mikor visszajöttem vissza kell adnod - mondta, mire szélesen vigyorogva újból biccentettem. 

- Kérdezhetek valamit? - néztem rá kérdőn, mire megrázta a fejét. 

- Majd ha visszajöttem. Azt hiszem lesz miről beszélnünk - mondta, mire elhúztam a számat. Tudtam mire gondol és egyet értettem vele. 

- Rendben - mondtam majd esetlenül álltam egy helyben. Felnevetett és jó szorosan magához húzott, mire én beszippantottam a menta illatát. 

- Megpofoztál, ennek még ára lesz - suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott a homlokomra és elengedett. Ő következett a becsekkolással, így feltette a bőröndjét, ő pedig átsétált a kapu féleségen. Addig álltam ott, míg el nem tűnt az alakja a tömegben, majd kifele vettem az irányt. 

Újra van munkám!

Sziasztok!

Tudom nagyon régen volt már rész, de cserébe egy hosszú fejezetet hoztam nektek! 

Remélem azért tetszett nektek! 

Boldog Húsvétot minden kedves olvasómnak! Élvezzétek ki a szünetet, mert nemsokára vége lesz :( 

A következő részig is legyetek jók! 

Nagy ölelés: LittyLloly 

2019.04.21.