Az út további felében Nick néha felmotyog, hogy ő ezt nem így akarta, és hogy Chelsea félreértette őt. Nem tudom mi történhetett köztük, de az biztos, hogy nagyon megviseli szegény srácot. Szerintem Nick azok fiúk közé tartozik, akik megbecsülik a barátnőjüket. És ez nagyon ritka, épp ezért lepődök meg ennyire.

Bekanyarodok az utcánkba, majd leparkolom a kocsit a társasház előtt, ahol Rhiával vettünk ki egy lakást, mikor egyetemre jelentkeztünk.

- Nos, megérkeztünk – mondom és épp amikor szállnék ki,  Nick megragadja a kezemet, és rám szegezi a tekintetét.

- Hogy fogod betartani az ígereted, ha a számod se tudod? – kérdezi.

Mióta megitta azt a vízet, illetve kihányta azt ami miatt ennyire kiütötte magát, már egy fokkal érthetőbben beszél, de még így sem tudom, hogy ezt mire érti.

- Tessék?

- Számod sem tudom... – javítja ki magát összezavarodva.

- Megadom majd, csak menjünk be!

- Nem.

- Mi?

- Most add meg, mert nem fogod betartani az ígéreted – kíváncsi vagyok, hogy józanon milyen tud lenni, ha részegen ilyen gyerekes.

- Oké – adom meg magam.

- Írd fel a kezemre! – mondja ki hirtelen. Jézusom ez nem normális.

Előkeresek a táskámból egy tollat, majd Nick alkarjára ráfirkantom a telefonszámomat, amit fejből tudok.

- Mostmár mehetünk? – kérdem, miközben Nick azt vizslatja, hogy tényleg felírtam a számomat a kezére.

- Igen – elkezdi tapogatni a kocsi oldalát, majd mikor megtalálta a kilincs részét, kinyitja az ajtót.

- Hékás! Ki ne szállj! Segítek – kiáltok fel, és gyorsan cselekedve ugrok ki az autómból, majd a fiú oldalára sietek.

Nagy nehezen de kiszedem Nicket a kocsiból, majd ahogy lenyomom a kis gombot, lezárodik az összes ajtó. El kezdem befelé tessékelni a fiút a bejárati ajtónkhoz, fellépkedve a kisebb lépcsőkön. Elveszem a kezemet Nick válláról és kikeresem a lakás kulcsomat a táskámból. Amint meg van, bele is dugom a zárba, majd a srác kezét megragadva behúzom a házba. Ő azonnal a nappaliban lévő kanapéra veti magát, én pedig nézem ahogy félig a földön hever a teste. Megforgatom a szemeimet, majd lepakolom a cuccaimat, és a hálószobám felé veszem az irányt.

Első dolgom, hogy leveszem magamról a ruhámat, meg a melltartómat, és valami kényelmesebb göncöt keresek magamnak. Egy bugyiban, és egy bő pólóban battyogok ki a fürdőszobába, hogy lemossam a sminkemet. Amint ez megtörtént, keresek egy plédet és visszamegyek a nappaliba. Feljebb tolom Nicket, hogy ne lógjon le a kanapéról, majd betakargatom a magammal hozott fekete pléddel.  Kirohanok a konyhába, előveszek egy fejfájas csillapító gyógyszert, meg egy pohárba töltök vízet. Ezeket kiviszem a fiúhoz, és lerakom a mellette lévő asztalkára. Remélem nem veri le a poharat az éjszaka alatt. Még utoljára rápillantok az alvó Nickre, majd én is elmegyek lefeküdni.

Másnap reggel nagy csörömpölésre kelek fel, emiatt rögtön kipattannak a szemeim, és azonnal fel is ülök az ágyban. Átfut az agyamon az egész tegnap este, emiatt gyorsan szállok ki az ágyból, és mint akit puskából lőttek ki, rohanok a nappaliba. Elsőnek a borzos hajú fiút látom meg, aki már ülő pozicióban mered a maga előtt összetört pohárra. Na még is megtörtént. Valamiért számítottam rá. Viszont egy csepp víz nincs a padlón, szóval valószínűnek tartom, hogy amikor kiitta a pohárban lévő tartalmat, akkor nem látta, hogy nem az asztalra rakja vissza az üveget.

- Bevetted a gyógyszert? – szólalok fel, majd lassan odasétálok Nick elé. Szemei karikásak, és az arca meggyötörtnek tűnik. Másnapos. De még mennyire másnapos!

- Ki vagy? – hangja rekedt, és hallatszik rajta, hogy nincs jól.

- Az a lány vagyok akinek tegnap megesett rajtad a szíve, és segített neked – mondom gúnyosan. – Semmire sem emlékszel?

- Mire kéne? – mostmár ő is átváltott flegmába, pedig neki pont hogy nem lenne joga ehhez.

- Hmm, hadd gondolkodjak... – eljátszom, hogy egy pillanatra elgondolkozok, majd folytatom. — Például arra, hogy teljesen kiütötted magad, mindenki ki akart rakni téged a házból, aztán arra is talán, hogy amikor megkérdeztem, hogy hol laksz, mert ugye haza akartalak vinni, akkor azt mondtad, hogy egy nagy házban amit kerítés vesz körül. Ja és azt se felejtsük el, hogy telehánytad a kocsimat.

- Oh bassza meg! — káromkodja el magát, és megdörzsöli az arcát. – Ne haragudj kérlek, csak a buli előtti pár óra nem volt annyira szórakoztató számomra.

- Ja, tudom. Annyit motyogtál valami Chelsea nevezetű lányról, hogy nagyjából összeraktam a lerészegedésed okát. Sajnálom – biggyesztem oda a mondatom végére a 'sajnálom' szót, hisz valamennyire mégis csak megesett a szívem ezen a fiún.

- Mindegy. Kitisztítatom a kocsidat, de előtte még haza szaladok ha nem baj. Megadod a számod? – kérdi, miközben végig futtatja rajtam a tekintetét. Ekkor tudatosul bennem, hogy az egész combom fedetlen. Na szuper.

- Nézd meg a kezedet! – mondom, ő pedig odanéz az alkarjára fírkantott számra. — Tegnap kérted meg, hogy írjam fel a számomat oda.

- Akarom tudni, hogy miért? – mosolyodik el. Végre egy kis apró vidámság az arcán.

- Hát, igazából nem nagy dolog. Azzal vettelek rá, hogy elindulj velem haza, hogy felajánlottam, hogy segítek a Chelseas ügyeden. Hogy újra szóba álljon veled, meg ilyesmi. Aztán pedig azt mondtad, hogy írjam fel a számomat a kezedre, hogy majd fel tudj hívni az ígéretem miatt – ahogy kiejtem a lány nevét, Nick arca láthatóan megrándul, és a kis mosoly azonnal eltűnik az arcáról.

- Értem. Öhm, szerintem akkor én megyek is, és akkor majd hívlak még a mai nap folyamán... – gondolkozik el.

- Lyn – segítem ki a nevemmel.

- Lyn – fejezi be a mondatát. – Egy egyetemre járunk, ugye?

- Igen – helyeslek, majd mikor felállt a kanapéról, kikísérem az ajtóig.

- Hát akkor még találkozunk – közli és kilép a szabad levegőre. Intek egy aprót, de amikor zárnám be a bejáratit, még a nevemet hallom. – Lyn!

- Hmm? – ráncolom a homlokomat. Vasárnap dél van, és nem örülnék ha a szomszédok megutálnának mert itt ordibálnak nekem.

- Talán azzal a lehetőséggel még élnék is, ha nincs ellenedre! – mondja, majd biccentve egy aprót eltűnik a szemeim elől.