Másnap reggel unott arccal lépkedek be az egyetem kapuin, hisz semmi kedvem nincsen Nickkel találkozni, Chelsearol meg ne is beszéljünk akkor. Azon reménykedek, hogy a nagy szerelemben nem fognak észrevenni, bár ahogy Nicket ismerem, direkt csak azért is leáll velem beszélgetni. Az egyetlen ember akihez most van hangulatom az Rhia, bár néha ő is rámegy az agyamra.

A reggeli órám csak festészettel, festéssel fog eltelni, és több előadásom már nem is lesz a mai nap folyamán. Ahogy fellépkedek a lépcsőkön hirtelen el fog a hányinger, de próbálok tudomást sem venni róla hisz nem reggeliztem, szóval nincs mit kihánynom. Amint felszenvedtem magam az adott emeletre, szerencsétlenségemre a folyosón megpillantom a szerelmes turbékoló gerlepárt, pont a terem mellett állva, ott ahol nekem kéne majd lennem. Semmire sem vágynék jobban, csak hogy leülhessek és kifújjam magam hisz egyre jobban rámtör a rosszullét. Elhatározom magam, hogy gyorsan beszaladok mellettük a terembe, ami félig-meddig meg is valósul de meghallom a hátam mögött Nick férfias hangját ahogy a nevemet kiáltja. Már válaszolni sincs időm, hisz ahogy megfordulok, a szemeim előtt már nem Nicket látom. Sötétség nyeli el a látásomat, és érzem ahogy a földre zuhanok.

- Lyn! – szólongat valaki lágy hangon, de a hangja egyáltalán nem ismerős. – Lyn!

- Hmmm – motyogok és lassan megpróbálom kinyitni a szemeimet, de amint ez megtörténik, vissza is csukom.

- Fáj valamid, Lyn?

- Ki maga? – morgom és a halántékomhoz emelem a kezemet, hogy megmasszírozzam az említett testrészem.

- Doktor Brown vagyok, az egyetemi orvosotok – megpróbálom felidézni az orvosunknak az arcát de szerintem még egyszer sem láttam.

- Ja, igen – mondom, bár még mindig nem tudom, hogy találkoztam-e már vele.

- Megpróbálsz felülni? – fogja meg lágyan a kezemet és segít ülő pozícióba helyezni engem. – Mikor ettél utoljára, Lyn?

- Azt hiszem, tegnap reggel... de lehet, hogy tegnap előtt este – végre sikerül felnyitni a szemhéjaimat ezért körbepásztázom az orvosi szobát. Egyáltalán van ilyen nekünk az egyetemen?

- Akkor valószínüleg leesett a vércukrod. Jó lenne ha figyelnél a napi három étkezésre, ha nem akarod, hogy ez máskor is megtörténjen – oktat ki a harmincas év körüli hölgy. – Mi az utolsó emléked mielőtt elájultál?

- Az, hogy valaki a nevemet kiáltja, én pedig odafordulok – válaszolok őszintén. – Tényleg kihozott be ide?

- A kis barátod... Nick, azt hiszem.

- Oh – fújom ki az eddig benntartott levegőt.

- Most pedig menj és reggelizz meg valahol, addig is itt van egy kis szőlőcukor – vesz elő pár szemet, aztán pedig a kezembe nyomja. – Ettől jobban leszel.

- Köszönöm! – bekapok egy darabot majd a talajra helyezem a lábaimat.

Elköszönve az orvostól kibattyogok a szobából és figyelmen kívül hagyva az ott álldogáló Nicket, sietve elindulok a folyosón. Nick hallom ahogy utánam iramodik, majd amint beért, a vállamra simítja a kezét.

- Lyn...

- Hagyj kérlek! – veszem könyörgőre a hangomat és visszatartom a könnyeimet.

- Miért vagy ilyen ellenséges velem? – kérdi meg, mire belőlem egyszerre tör ki minden. – Semmit sem tettem ellened, sőt nem is beszéltünk a buli óta!

- Mert te olyan tökéletes vagy! Tökéletes életed van, meg van mindened, mindent helyre tudsz hozni újra anélkül, hogy annak következménye lenne! Minden, ismétlem, minden sikerül neked ebben a nyomorult világban míg én azzal szenvedek, hogy legalább valaki elismerje a tehetségem! Elismerjék azt, hogy valamiben jó vagyok. Legalább egy dologban, ha már minden másban csődöt valottam. De hát mit is várhat az ember egy olyasvalakitől aki nem a nagy szuper mindent tudó Nick Robinson – nevetek fel a mondatom végén gúnyosan, viszont Nick arcából semmit sem tudok kivenni.

- Oké, valami nagy baj lehet veled ha azt gondolod, hogy én olyan tökéletes vagyok... Az meg a szerencse műve, hogy Chelsea megbocsájtott és következmények nélkül újra együtt lehetek vele – mondja. – Hidd el a nagy Nick Robinsonnak sem olyan tökéletes az élete, de persze te semmit sem tudsz, csak a saját magad kínjával törődsz.

- Szerencse műve? Érdekes, mert szerintem én voltam az aki segített és nem a kibaszott szerencse!

- Lényeget fogtad meg – forgatja meg a szemeit.

- Igen, a lényeget mert én a szívemet-lelkemet kiadtam nektek és annyit kaptam a buli éjszakáján, hogy kössz... – hunyom le a szemeimet majd újra Nickre vezetem a tekintetem. – Miközben egy buszmegállóban sírtam azon az estén. És te szartál rám!

- Látod! Már megint magadra tereled a témát, holott én mindig tudni akartam, hogy mi bántja a lelked! Az egyik legjobb barátaim közé tartozol Lyn, és eltolsz magadtól!

- Mert csak veszekedésből áll ki a mi barátságunk!

- És vajon miért? Te generálod mindig a veszekedést, te nem mondod el, hogy mi a baj, aztán pedig én vagyok a fasz, hogy nem törődök veled. Sajnálom Lyn, hogy hamis állításokkal hitegeted magad velem kapcsolatban. Ha helyre raktad magadban a dolgokat, akkor én nyitott karokkal várlak – ezzel a mondatával befejezve, biccentve egyet arrébb sétál mire én csak nézem ahogy egyre jobban távolodik tőlem.

Nem cseszhetem el a barátságunkat a hülyeségem miatt, azért mert én többet érzek Nick iránt. Meg kell tanulnom elnyomni az érzést, és akkor talán később elmúlik.

- Nick! – kiáltok utána és azonnal utána futok, hogy szorosan magamhoz ölelhessem.

Ez az egy amire most vágyok, így szó nélkül megölelem Nicket aki elsőnek furcsálva méregeti a tettemet, de pár pillanat múlva ő is körém fonja a karjait és felsóhajt. Ő is belefáradt ebbe az egészbe, nem csak én.

- Menjünk el kajálni inkább, Lyn... nem véletlenül ájultál el – lép egyet hátrébb és a szemeimbe vési a tekintetét, miközben én a fiú hosszú barna fürtjeit vizslatom. – Hé, tényleg ennyire ocsmány a hajam? – na szuper, észrevette.

- Jó menjünk – adok választ az előző kijelentésére majd folytatom. – És igen, ideje lenne már egy hajvágás, Robinson – nevetek fel miközben elindulunk kifele az egyetemről.

- Chelseanak jobban tetszik így, de lehet megfontolom a tanácsod – mondja, én pedig magamban csak a szemeimet forgatom, hogy már megint Chelsea a téma. De ha már így adódott, akkor rákérdezek... kicsit kínzom magam, mert miért ne.

- Na és vele mizujs van?

- Minden a legnagyobb rendben van, remélem ez így is marad de már két nap és vége a májusnak szóval nem sok időnk maradt hátra.

- Két és fél hónap – mondom ki sóhajtva.

- Igen, aztán nem tudom mi lesz, majd eldől – von vállat.

Idő közben elsétáltunk egy reggelizőhöz ami az egyetemhez nagyon közel van. Nick előre enged, én pedig belépve a helyiségbe, elfoglalok egy tetszőleges asztalt, miközben Robinson velem szembe foglal helyet. Hirtelen dejavu érzés fog el, de ez érthető hisz a második találkozásunk egy étteremben történt meg. Miközben választunk valami reggelihez passzoló finomságot meg kávét, végigbeszélgetjük az egész időt, amit valljunk be, hogy már hiányoltam. Mikor az évvégi vizsgák témához érünk és elkezdek mesélni arról, hogy három óra keretében milyen festményt kell majd megalkotnom az egyik vizsgám teljesítéséhez, Nick elmosolyodik és miután kiitta az utolsó kortyokat a bögréjéből, rám néz és így szól:

- Van amúgy egy meglepetésem számodra...

- Meglepetés? Nekem? Ugye tudod, hogy csak sokkal később lesz a szülinapom? – nevetek fel miközben a kanállal felkavarom a kávémon lévő tejszínhabot.

- Tudom, de ezt vedd úgy, hogy "köszönöm, hogy a barátom vagy" meglepetés.

- Uhh, az igen – ennyit bírok kinyögni, hisz fogalmam sincs, hogy Nick mire készül.

- Na, mehetünk? A meglepetést nem szabad megvárakoztatni – áll fel egy kacsintás kíséretében, és elmegy kifizetni a számlát miközben én gyorsan megiszom az utolsó korty koffein adagomat.

Nickkel visszaballagunk a kocsijához, majd kezdetét veszi egy fél órás kocsikázás a belvárosba, egészen addig amíg meg nem állunk egy nagyon újonnan épült épület előtt, amire kacifántos betűkkel van az kiírva, hogy "art gallery".

- Ez most nyílt?

- Nem régen... – parkol le a nagy ház előtt Nick. – Nagyon sok híres festményt hoztak át ide, és mostanában elégge megnőtt a látogatók száma. Mostmár nem csak azok jönnek ide, akik szeretik a művészetet – meséli miközben belépkedünk a szép, letisztult falakkal ellátott galériába.

Nick biccent az egyik ott dolgozó embernek, aki egy fej bólintással tovább enged minket, én pedig ahogy egyre beljebb haladunk, elveszek a festmények között. Vannak közöttük olyanok, amiket ismerek, de vannak olyanok is amik kezdő tehetségeké, és egyre híresebb művészeké. Végig sétálgatok a képek között egészen addig, amíg meg nem torpanok egy nagyon ismerős mű előtt. Nick megáll mögöttem, én meg jobban szemügyre veszem a festményt... ami alatt az én nevem virít.

Gwendolyn Jones, 2017 - Beverly Hills

Még közelebb lépek, aztán hirtelen tudatosul bennem minden. Ez az a festményem amit beadtam annak a galériának akik visszautasítottak. Erre most örökre itt lesz kitéve az a művem, ami az egyik kedvencem. Hátrafordulok, miközben könnyek telnek meg a szememben az örömtől.

- Ezt hogy?

- Most az egyszer talán igaz, hogy a nagy Nick Robinsonnak sikerült valami – nevet fel, én pedig azonnal ráugrok és szorosan magamhoz vonom a boldogságom okozóját.

boldog karácsonyt mindenkinek! remélem jól telnek a családi látogatások, és mindenki telezabálja magát minden jóval🥰
barbi