Ahhoz képest, hogy az első pár napon mennyire magam alatt voltam, és csak a fejemben összekuszálódott miértekre kerestem a választ, az idő múlásával egyre jobban lettem. Már nem agyaltam azon, hogy Nick mit miért tett. Nem gondolkoztam a nap minden percében azon, hogy most épp mit csinálhat. Kevésbe szorult össze a szívem ha arra gondoltam, hogy mit csinálnak most Chelseaval. Pedig a szerelmem iránta ugyanúgy lobogott a szívem mélyén.

Csak elnyomtam.

Elnyomtam mert így éreztem jónak és így láttam jónak, úgy ahogy Rhia is. Mindennap beszéltünk, illetve múlt héten még meg is látogatott és itt töltött pár napot. Amikor elment elgondolkodtam azon, hogy én is vele tartok. De mindig mikor elhatároztam magam, hogy na ma tényleg haza megyek, mindig valami visszafogott. Éreztem, hogy nem állok arra készen, hogy én visszamenjek Beverlybe. Nem tudtam okokat keresni, de őszintén szólva, nem is akartam.

Mivel ezt még most is így gondolom, ezért felkapom a fürdőruhámat és összeszedem a dolgaimat, hogy elindulhassak a partra. Egész délelőtt festegettem ezért úgy gondoltam, hogy ideje lenne egy kicsit kimozdulni, és hát egy kis napozásra, illetve úszásra esett a választásom. Elköszönök a nagyitól és belebújva a papucsomba, elindulunk a part felé ami öt percnyi sétára van innen. Mikor odaérek lepakolom a dolgaimat, és szinte gondolkodás nélkül futok bele a vízbe.

Jó egyedül lenni a gondolataimmal. Semmi és senki nem zavar. Nem kell azon aggódnom, hogy Nick mikor kerül a szemem elé. Egyszerűen csak vagyok és nem kell hülyeségeken elmélkednem.

Körül belül három teljes órát töltök lent a parton. Fürdök, napozok aztán megint fürdök. Beállok egy röpi csapatba a parton lévő emberekkel játszani. Ott megismerkedek egy fekete hajú sráccal aki elhív palacsintázni egy kis bódéhoz. Jó fej, aranyos, vicces de bármikor ránézek, mindig Robinson jut eszembe. Emiatt is köszönök el tőle és eldöntöm, hogy visszaindulok nagyi házához.

Felveszem a rövid gatyámat, és a bikini felsőmre egy lenge pólót. A hajamat kiengedem, hogy míg haza érek addig hadd száradjon meg. Összekapkodom a cuccaimat, és így indulok vissza. Út közben számolgatom a lépéseimet, hogy mennyi odaérni a nagyihoz.

Egy... kettő... tíz...

Már kétszáznál járok amikor megpillantom a házat.

Kétszázegy, kétszázkettő... Nick.

Nick?

Megtorpanok.

Hirtelen a szívem is kihagy egy-két ütemet. Nem, nem, ez nem lehetséges. Ránézek. Ő rám néz. Nick Robinson ott áll a verendán. Igen, ez kétségtelen. Bár lehet, hogy megbolondultam. Közelebb megyek de minnél közelebb érek, annál jobban belém jön a félelem. Mit keres ez itt?

Fellépkedek az apró lépcsőkön, leejtem a kezemből a táskámat és szembe állok azzal az emberrel aki darabkáira törte a szívem. Nagyon más lett. Levágatta a haját. Pedig mindenki azt mondta neki, hogy ne tegye. Chelsea is. Még helyesebb lett, én nekem pedig még jobban fáj ez az egész. Barna szemeivel az én arcomat fürkészi. Tartom a tekintetem, miközben a fejemben össze-vissza kavarognak a mondatok amiket most úgy kimondanék. De nem megy. Nem tudok normálisan gondolkodni és ez teljesen összezavar.

- Miért? – ennyit bírok kinyögni. Ennyire futotta. Egy 'miért'-re.

- Csak... bocsánatot szeretnék kérni tőled – mély, férfias hangjától kiráz a hideg. Istenem de rég hallottam őt beszélni. Már hiányzott.

- Három hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy bocsánatot kérj? – érzem, ahogy az összes idegszálam megfeszül. Ideges lettem miatta, és ezt az érzést nem szeretem.

- Gwen, én... – nyúl felém.

- Ne hívj így! És ne érj hozzám! – húzodok el. – Tudod milyen szar volt nekem?

- Lyn, kérlek. Én tényleg sajnálom, annak az estének nem szabadott volna megtörténnie. És annak sem, hogy utána olyan csúnyán beszéljek veled – mondja.

Az ajkait figyelem, ahogy beszél. Lehunyom a szemeimet, majd miután összeszedtem magam, ránézek.

- Ittál azon az estén?

Nem válaszol. Elfordul és az immár rövid tincsei közé túr. Látom rajta, hogy ő sem tudja, hogy mit válaszoljon.

- Nick! – szólok rá.

- Nem – válaszol végül.

- Nem ittál?

- Nem ittam! – fordul vissza és ekkor látom a barna íriszeiben a megcsillanó idegességet.

- Akkor miért hazudtad azt nekem, hogy ittál?

- Mert kedvellek, Lyn! Kedvellek, talán jobban mint kellene. Nem vagy közömbös számomra, de Chelseat meg nem hagyhatom ott. Nem tehetem. Egyszerűen nem megy – sóhajtja.

Belém ragad a szó, de nagy nehezen ráveszem magam, hogy megszólaljak.

- Szereted őt?

- Már nem úgy mint rég, de már csak egy nagyon pici időnk van hátra, és nem szakíthatok vele emiatt.

- Emiatt? – mutatok közénk. – Nick, hallod mit beszélsz?

- Lyn, kérlek értsd meg. Nem akarlak elveszíteni. Csak gondold bele magad a helyzetembe.

- Gondoljam bele magam? Neked teljesen elment az eszed – nevetek fel gúnyosan. – Idejössz, elmondod, hogy nem vagyok közömbös számodra, majd benyögöd, hogy amúgy már nem szereted a mostani barátnődet de azért nem akarsz engem sem elveszíteni. Addig meg akarsz tartani míg Chelsea elmegy, hogy utána boldogan futhass a karjaimba?

- Nem, erről szó sincs. Csak akartam, hogy tudd...

- Akartad, hogy tudjam azt, hogy amúgy nem kedvelsz engem annyira, hogy megmondd a barátnődnek, hogy vége? És inkább azt akarod, hogy ezzel a tudattal szenvedjek tovább! Nick! Már annyira jól éreztem magam! Túl tettem magam rajtad és egy pillanat alatt visszamásztál az életembe!

- Lyn...

- Ne Lynezz nekem! Szeretlek, fogd már fel! Miért akarod, hogy rossz legyen nekem? – veszem magasabbra a hangomat. Könnyek gyűlnek a szemeimbe, de visszatartom őket. Nem törhetek meg előtte, nem tehetem.

- Sosem akartam, hogy rossz legyen neked – nyúl az arcomhoz, hogy végigsimítson rajta, de elkapom a csuklóját és erősen szorítva eltolom magamtól a kezét.

- Hagyj.

- Lyn!

- Nem! Kérlek, hagyj! – mondom, majd szó nélkül indulok el az ajtóhoz, amit pár pillanat múlva erősen csapok be, Nick Robinson orra előtt.