Egy jégkockát nyomkodok a számhoz, hogy csökkenjen a duzzanat. Rhia már alszik, már nem bírt tovább fent lenni velem. Ugyanis én, mióta haza jöttünk, fel-alá járkálok és gondolkozok. Most kivételes eset, hogy fél órája leültem az ágyam szélére, de továbbra is kattog az agyam. A gondalataim Nick Robinson körül forognak hisz konkrétan szó nélkül léptünk le a helyről Rhiával. Nem tudom, hogy mennyire fájnak neki a sebek amiket Bryan okozott neki. Nem tudom, hogy most mit csinál, és ez az őrületbe kerget. Milliónyi üzenetet írtam neki de egyikre sem bírt válaszolni. Ideges vagyok. Nagyon ideges vagyok, mert megőrjít a tudat, hogy bármi nagyobb baja is lehet.

Hirtelen felpattanok az ágyamról, felkapom a kulcsomat és a telefonomat a zsebembe csúsztatva halkan kiosonok a szobámból. Már hajnali fél kettő van. A bejárati ajtóhoz settenkedem és amilyen halkan csak tudok, kilépek a szabad levegőre. Nagyokat szippantok a friss, hűvös levegőből. Bezárom kulcsra az ajtót és beszállok a felhajtón álló kocsimba. Elindítom a motort és kihajtok az útra. A belvárosba érve tudatosul bennem, hogy ilyenkor tényleg alig jár egy-két autó az utakon. Elfordulok balra, majd megállok a piros lámpánál. Az ujjaimmal a kormányon dobolok a rádióból szóló halk zene ütemére. Amint zöldre vált a lámpa, gázt adok és folytatom az utam. Felkanyarodok a nagy fehér ház előtti parkoló helyiségre és kipattanok a kocsimból. Lezárom az autót majd odalépkedve az ajtóhoz, hangosan ütögetni kezdem azt. Az adrenalin forr az ereimben, amit persze megspékez a haragom, az idegességem na meg az aggodalmam. Nem nyit senki ajtót, ami miatt még jobban elönt a félelem. Még erősebben verem az ajtót, már zsibbad a kezem.

- Mi van már? – jön egy morgás szerű hang az ajtó másik oldaláról, majd kinyílik előttem az említett tárgy és a szemeim elé kerül Nick lila foltokkal ellátott arca. Azonnal a szám elé kapom a kezeimet és szinte pár másodperc múlva már Nicket magamhoz ölelve szorítom magamhoz.

- Többet ne csinálj ilyet – motyogom és lehunyom a szemeimet.

Átkarolom Nick nyakát és lassacskán megnyugszok a kezeiben. Robinson kezei a derekamra simulnak. Beleremegek az érintésébe majd elengedem a fiú nyakát és eltávolodva tőle, felnézek a szemeibe.

- Hogy kerülsz ide? – suttogja közel hajolva hozzám.

- Eszméletlenül mérges vagyok rád, Nick Robinson! – mondom neki indulattal a hangomban. – Idejöttem mert nem válaszoltál az üzeneteimre, én meg nem tudtam, hogy mi van veled!

- Oh, aggódtál Gwen? – mosolyodik el.

Még szerencse, hogy azok a dús ajkak nem sérültek a verekedésben.

- Igen, képzeld!

- Gyere be inkább – invitál be, én pedig teljesítve a kérését, belépkedek Nick házába. A konyha pulton milliónyi zöldborsós zacskó sorakozik, ami mellett három liter víz csöpög.

- Miért nem rakod vissza a mélyhűtőbe őket? – fordulok meg.

- Lusta voltam – von vállat és lehuppan a kanapéra.

Megpaskolja a bal tenyerével a mellette lévő helyet, hogy üljek le mellé. Így is teszek, leülök mellé. Közvetlen mellé. A szívem heves dobogásba kezd.

- Hogy vagy?

- Hogy vagy? – szinte egyszerre hangzik el mindkettőnkből ugyanaz a kérdés. Elnevetem magam, és válaszolok.

- Jól, egy picit fáj, de nem vészes. Viszont a tied annál inkább vészesebbnek tűnik – simítok végig a homlokán végighúzódó duzzanaton. Felszisszen, majd elkapja a csuklóm és összefűzi az ujjainkat.

- Egyszer tuti, hogy megszenved ezért – simít végig az alsó ajkamon a másik kezével. Szaggatottan szívom be a levegőt, hisz érzelmileg teljesen kikészülök az érintéseitől.

- Nick... már megszenvedett.

- De nem eléggé – mondja.

Én pedig nem bírom tovább. Az érzelmeim felülkerekednek rajtam, elködösítik a gondolkodásomat és semmi másra nem tudok koncentrálni, csak Nickre. Átvetem a lábamat a fiún és az ölébe ülve átkarolom a nyakát. Szétnyílt ajkakkal figyeli minden mozzanatomat. Mindketten szaporán vesszük a levegőt. Nick egyik keze elkalandozik a hajam között míg a másik a derekamat markolássza. Közelebb hajol hozzám és az ajkait az enyémekre tapasztja. A hirtelen ért fájdalomtól ami az ajkamon lévő aprócska seb miatt van, felszisszenek ami miatt Nick azonnal elhúzódik. A tarkóján lévő apró tincseket piszkálgatom, majd megrázom a fejemet, tudatva azt, hogy nincsen semmi gond, ennyi fájdalmat én is kibírok, majd megcsókolom. Ajkaink heves táncba kezdenek, miközben Nick közelebb von magához. Konkrétan minden egyes porcikáját érzem magamon, ami teljesen elvakítja az agyam. A nyelveink összetalálkoznak ami egy kellemes nyögést vált ki mindkettőnkből. Óvatosan meghúzom az alsó ajkát a fogaimmal, mielőtt véglegesen elválnék tőle. A homlokomat az övének döntöm és úgy próbálom rendezni a levegővételeimet.

- Tényleg elárverezteted a Moonlightot? – suttogja közvetlen az ajkaimra.

- Valószínüleg – motyogom. – Rád emlékeztet, de állítólag sokat keresnék vele.

- Tudom... – szorítja össze a száját majd óvatosan eltol magától. – Nem kéne ilyen érzéseket táplálnod irántam, Gwen.

Hirtelen az összes levegő bennem marad. Kikerekedett szemekkel nézek rá Nickre. Ezzel mégis mit akar mondani?

- Tessék?

- Már rég nem vagyok az a srác aki boldogságot tudna neked okozni – szinte azonnal leszállok a fiúról és összetörve nézek le rá.

- Hisz az előbb is boldogságot okoztál nekem, egészen addig amíg el nem basztad ezzel!

- Hidd el, te is boldogságot okoztál, illetve okozol nekem. Gwen, a kurva életbe! Az egész létezéseddel boldogságot okozol nekem mióta ismerlek! – áll fel Nick is.

- Akkor miért vagy velem ilyen? – gyűlnek könnyek a szemeimbe.

- Mert te nálam sokkal, de sokkal jobbat érdemelsz! Nem szeretném, hogy azt hidd, hogy most nincs Chelsea, máris újra kell egy csaj – magyarázza. Hisztérikusan elnevetem magam.

- Szóval én csak egy csaj lennék? – nevetek tovább. – Tudod mit Robinson? Tényleg az lesz a legjobb ha az a kép elkerül minnél messzebbre tőlem! Nem szeretnék emlékezni arra a pillanatra amikor beléd szerettem – suttogóra veszem a hangomat, majd szó nélkül az ajtóhoz rohanok.

- Ne haragudj, Gwen – siet utánam Nick. – Nem így szerettem volna közölni.

- Azt hogy nem kellek? Hidd el, megértettem így is – nyitom ki az ajtót.

- Te is tudod, hogy kellesz nekem. De nem szeretnélek megbántani többször. Nem szeretnélek olyan helyzetbe hozni többször, mint a mai eset.

- Ezzel törsz darabokra, Robinson – közlöm vele nemes egyszerűséggel. – Miután kikerül a kép a kezeim közül, ne számíts többet rám – ezzel együtt pedig elviharzok Nick lakásából.

Ahogy a Moonlight már nem az én tulajdonomba fog tartozni, minden akaraterőmmel azon leszek, hogy a Nick Robinsonért táplált érzéseim is a festménnyel együtt távozzanak az életemből.

ma egy éve, hogy tavaly május elsején publikáltam a legelső részt a Moonlightban. illetve már csak kettő rész maradt hátra, amiből az egyik az epilógus lesz.
barbi