Elsőnek a földszintet kutatom át, azt remélve, hogy valahol valamelyik sarokban megtalálom a részeg Rhiát. De elég hamar belátom, hogy itt bizony mégsem lesz. A következő utam a lépcsőhöz vezet, és elhatározom, hogy felmegyek az emeletre. Bár biztos vagyok benne, hogy minden második pillantásomat egy smároló pár fogja keresztezni. Gyorsan veszem a fokokat, majd szobánként kutatom át a helyiséget. Első szobában mindenhol ég a villany és az ágy teljesen össze van túrva. Nem akarom tudni, hogy mi történt itt, szóval inkább nem is nézegetek tovább, hanem megyek a következő szobához, ami zárva van. Francba! Végig kutatom az összeset, benézek mindenhova, de sehol sem találom azt a szerencsétlent. Ezt nem hiszem el!

A korlátot fogva megyek le a lépcsőn, és fentről még utoljára végig pásztázom a táncoló tömeget. Hirtelen kiszúrom az ugráló barátnőmet, aki a társaság kellős közepén illegeti magát. Istenem! Én meg itt halálra aggódtam magam.

Gimis koromtól kezdve én voltam az, aki vigyázott mindenkire a házi bulikban, nehogy valami szörnyen nagy marhaságot csináljon. Bár volt így is amikor nem tudtam megállítani az egyik akkori osztálytársamat, hogy ne másszon rá a két évvel idősebb kiszemeltjére. Hát megtörtént aminek meg kellett történnie, és utána egy hónapig csak arról a lányról beszéltek. Ilyen az, ha annyit iszol, hogy a létezésedről sem tudsz.

Átfurakodok az embereken, még valaki le is tapiz hátulról, de figyelemre sem méltatom, hanem tovább nyomulok. Hirtelen megszorítja valaki a kezem.

- Csajsziii! - nyávogja a fülembe Rhia. Jézusom, mennyit ihatott?

- Kérlek mondd, hogy semmi hülyeséget nem csináltál! - mondom neki reménykedve.

- Úgy ismersz te engem?

- Sajnos igen - nevetek egy aprót, akármennyire nem vicces.

- Ah, nyugi semmi olyat nem csináltam. De most gyere és táncoljunk! - fogja meg a másik kezemet és elkezdi ringatni a csípőjét. Felveszem a ritmust és én is elkezdek a zenére táncolni.

Körül belül egy óra után unjuk meg a táncikálást, és együtt indulunk el valami folyadékot keresni. Persze Rhiának feltétlenül vodka kell, mert hát mi más. Én meg valami üdítő után kezdek el kutakodni amikor beérünk a konyhába.

- Meddig akarsz még maradni? - érdeklődöm, miközben neki dőlök a pultnak és a fantámat kezdem el kortyolgatni.

- Sokáig! Nagyooooon sokáig! - húzza el a mondatát, és az arcán egy nagy vigyor ül.

- Jól sejtem, hogy ma megint máshol éjszakázol?

- Hmm... Okos lány vagy te, Gwe... - kezd bele.

- Ki ne mondd! Simán csak Lyn.

- Jól van már, Lyn - forgatja meg a szemeit. - És amugy ja, jól sejted - kacsint egyet a jobb szemével, bár amennyire most ittas állapotban van, ez inkább látszik egy hunyorgásnak.

- Oké.

- Na, megyek tovább táncolni! Jössz?

- Nem, szerintem indulok nem sokára, holnap korán kéne kelnem, tudod - közlöm vele a tényt, hogy hamarosan le kell lépnem ebből a fergeteges buliból.

- Rendben, vigyázz magadra csajos! - ölel át fél karral, majd el is hagyja a konyha részleget.

Még pár percig ácsorgok ott a pultnál amikor valami más hangoskodás csapja meg a füleimet a zene mellett.

- Vigye már innen valaki!

- Bassza meg, az előbb letapizott mert azt hitte, hogy valami Chelsea vagyok!

- Haver, állj már le!

- Ha valaki most nem viszi haza, kidobom, és az utcán fog éjszakázni - a mondat tulajdonosa egy magas srác aki valószínűleg eléggé mérges, ahogy elnézem. A vállába egy másik fiú kapaszkodik aki a lábán alig bír megállni. Feje le van hajtva miközben csak annyit motyog, hogy "bocsáss meg". Jobb lesz ha innen mihamarabb eltűnök.

A magas srác ledobja az részeg alakot az egyik sarokba egy székre, majd távozik. A fiú felfelé fordítja a fejét, mire megpillantom az arcát. A szeme piros, a haja csapzott és teljesen össze van borzolódva. Kezeibe egy whiskeyes üveget szorongat, amit néha oda emel a szájához, és nagyokat kortyolgat belőle. Fáj nézni amit tesz magával. Sokkal részegebb mint amikor ugyanitt találkoztunk egy pár órával ezelőtt. Próbálom kikövetkeztetni, hogy mi történhetett vele ami miatt ezt csinálja, de még pár darabka hiányzik.

A fenébe a jó szívemmel!

Leteszem a poharamat a pultra, majd lassan odalépegetek Nickhez. Leguggolok elé, és a térdére teszem az egyik kezemet. Sajnálom szegényt, nem tudom, hogy miért hisz aligha ismerem, de tényleg sajnálom.

- Ne vigyelek haza? - térek rá a lényegre.

- Chelsea...

- Lyn vagyok, bár kétlem, hogy már holnap emlékeznél rám - nevetek fel halkan.

- Hogyne emlékeznék? Nem iszik semmit én! - kezd el hadoválni össze-vissza.

- Okés, hiszek neked - bólintok. Fogadjunk, hogy három liter alkoholt már bevedelt. És ha én nem állítom meg most, akkor dupla ennyit inni fog még az este alatt.

- Vég...re! - kiált fel, bár a hangja megcsuklik a szó közepében.

- Na gyere Nick, most haza viszlek - mondom neki, mire lassan felfogva amit mondtam, bólogatni kezd. Próbálom felemelni, és neki is elkezdem mondogatni, hogy álljon fel, de nem igazán sikerül.

- Ez így nem fog menni! - sóhajtok fel. - Nick! Az ég szerelmére kérlek, próbalj felállni arról a rohadt székről! Én csak segíteni szeretnék.

- Nekem Chelsea kell, segítség az neeeeem!

- És ha segítek abban, hogy beszélgethess vele? - kezdek el alkudozni.

- Chelsea? - néz fel rám azzal a nagy barna szemeivel, amik jelen pillanatban vérben úsznak. Vajon a sírástól?

- Igen, vele! - mosolyodok el bátorítóan.

- Nekem hazudsz! Nekem nem hazudj te! - szavai össze-vissza csengenek.

- Nem hazudok!

- Komolyan?

- Igen! Segítek bármiben, hogy beszélhess azzal a lánnyal, csak kérlek állj fel és hadd vigyelek haza! - kérlelem.

- Jó - olyan nagy sebességgel áll fel, hogy alig van időm megfogni a vállát, nehogy előre essen.

- Lassabban - suttogom és átkarolom, mire egész testsúlyával rám nehezedik.

Lassan veszi előre a lépéseket, ezért el tart pár percbe mire átverekszünk a tömegen és kilépünk a friss levegőre. Kifordulunk a járdára, én pedig elterelgetem jobbra, hisz pár méterre álltam meg egy kis parkoló szerűségben. Nick az utunk nagy részében halkan motyog magában, ám hamarosan hangosan is megszólal.

- Haragudott rám. Én. Megharagudott! - nagyjából összerakom, hogy az a bizonyos Chelsea megharagudott Nickre. Chelsea a barátnője? Gondolom.

- Ki fogtok békülni, hidd el nekem - próbálom bíztatni, bár sosem ment nekem ez a bátorítás csalódások, veszekedések után.

- Nem. Szakít velem, szakított. Én velem! - kezd el mutogatni a levegőben.

- Oh, sajnálom. Majd lesz más helyette! - simogatom meg a hátát, majd megállítom a kocsim mellett.

Megkeresem a kocsi kulcsom, és megnyomom a kis gombot. Kinyitom az anyós ülés felőli oldalt, majd miközben próbálom beültetni az alkoholtól bűzlő srácot, ő mérgesen el kezd nekem magyarázni.

- Nem kell más. Más nem lesz én nekem! Nem akarom, szeretném, semmi nem lesz - hogy mi van?

Ha most nem lennénk ebbe a helyzetbe, tuti, hogy elröhögném magam, mert azért valljuk be. Mikor nem vicces az amikor egy részeg ember beszél?

- Oké, megértem! - mondom és végre sikerül bekötnöm az övét. Visszahajolok, ám ekkor megfogja a kezem és magához ránt. Vészesen közel kerülök az arcához, ezért kicsit kényelmetlenül érzem magam.

- Akkor segítesz?

- Persze, de kérlek engedj el mert be kéne ülnöm nekem is.

- Ígérd meg! Nekem most.

- Megígérem! - és elenged. Megkerülöm az autót és beülök Nick mellé. Beindítom a motort és kisorolok az útra.

- Hol laksz? - nincs válasz.

- Nick! - szólok rá, és ezúttal rá is pillantok. -Rosszul vagy? - ahogy ezt kimondom meg is történik az, amit nagyon nem akartam, hogy megtörténjen.

- Basszus! - hátra nyúlok fél kézzel a hátsó ülésre, és megkaparintom a kis üveges vízem. A kezébe nyomom. - Tessék! Igyál!

- Kö'... - motyogja és nagyokat kortyol a vízből. Megállunk a piros lámpánál, bár az utakon senki sincsen. Lehúzom az ablakokat.

- Hova vigyelek? Hol laksz? - kérdem meg újra.

- Hmmm...

- Tessék?

- Nem tudom. Valami utca.

- Azt én is gondoltam - forgatom meg a szemeimet. Most valahogy képtelen vagyok rá haragudni, pedig nem is ismerem Nicket csak látásból.

- Nem tudom. Nagy ház, kerítés!

- Jó - sóhajtok fel.

Eldöntöm, hogy jobb lesz ha a ma éjszakát nálam tölti, na meg amúgy sem lesz otthon Rhia, szóval nem lehet nagy baj belőle.

vélemények?
barbi