Megint ezen a képességfejlesztő órán ülök, Chelsea mellett, miközben a tanárunk az előadás módokról beszél nekünk. Hála az égnek, már rég megcsináltunk mindent Chelssel, csak be kell még tanulnunk, amit már amúgy elkezdtem mert a héten kell majd előadnunk, még hozzá délután, amikor már nem lesznek óráink. Kicsit idegesített az a tény, hogy mikor már rég otthon lehetnék, akkor még ott kell majd lennem az egyetemen és ezen a hülyeségen végigizgulnom a fejemet, ráadásul úgy, hogy körül belül utolsók leszünk Chelseaval. Na de mindegy, nem tudok mit tenni ez ellen.

A gondolataimból a tanárunk magasabban felszólaló hangja ránt ki.

- De ha egy picit is figyelnétek rám ilyenkor, ahelyett, hogy aludnátok, telefonoznátok vagy esetleg telefirkálnátok a füzeteteket, akkor majd pár nap múlva nem kéne egyeseket beírnom nektek, és talán nem is buknátok el az egészet évvégén – vesz egy mély levegőt. – De ti tudjátok!

Ezzel pedig tovább mondja a prezentációról gondolt dolgait. Igazából ezzel a figyelmeztetéssel azért felrángatta pár diák gondolkozását, de még így is a füzetembe rajzolgatok. Chelsea mellettem is ezt a műveletet hajtja végre, egy picit kevesebb szerencsével.

Az órát egy kisebb csengő szó szakítja meg, ami miatt az összes fiatal aki a nagy terembe tartózkodik, egyszerre áll fel és nyomul ki a folyosóra. Mivel tudom, hogy semmi értelme beállnom a nyomorgó tömegbe ezért inkább várok egy picit, Chelseavel az oldalamon. Miközben a diákok lassan lépkednek ki a teremből, egy férfias hang szakít bele a levegőbe és a tömeg ketté válik, hogy azt a személyt beengedjék a terembe.

Nick Robinson borzos fejét pillantom meg aki jóval magasabban kitűnik a sok fiatal közül. Ránézek Chelseara értetlenül, és a telintetemből sugárzik, hogy fogalmam sincs Nick hogy került ide. Ő csak megvonja a vállát, és elindul a tömeghez, de én még várok egy picit. Amikor már nagyjából járható az út akkor lépkedek le a kicsi lépcsőkön. Nick a tanárunhoz megy oda, de mivel nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit akar tőle, ezért lassabbra veszem a tempómat.

- Tanár Úr! Beszélhetnék önnel egy percre? – kérdezi.

Megforgatom a szemeimet és rájövök, hogy igazán nem érdekel, hogy mit akar Nick, ezért már mennék ki az ajtón amikor azt tapasztalom, hogy a telómat az asztalka padjában hagytam.

Csak én lehetek ekkora idióta!

Visszafordulok, és már tényleg csak hárman tartózkodunk a teremben. Nagy siettségem miatt, neki ütközöm Nick vállának aki épp abban a pillanatban tesz egy 360 fokos fordulatot, ezért mindketten a földön kötünk ki. A tanár, mintha semmit sem észlelne az egészből, a telóján dumálva odaszól Nickhez, hogy most nem ér rá, majd később keresse meg.

Ezzel pedig elviharzik, becsapja azt a nagy faajtót, és pár másodperc leforgása alatt a zár kattan rajta.

Várjunk, mi... Azonnal felpattanok a földről, és a kilincset kezdem el rángatni, teljes erőmből. Mr. Crusader konkrétan bezárt minket ebbe a szar előadó terembe.

- Miért zárt be, ha tudta, hogy itt vagyunk!? Még válaszolt is neked! – akadok ki Nick felé fordulva, aki időközben felállt és így pont rám néz.

- Láttad, hogy telefonált, gondolom nem érdekelte már, hogy mi bent vagyunk – von vállat mintha semmi sem történt volna.

- Tehát, hogy nekem órám lesz és ha nem érek oda akkor kinyírnak!

- Úgy ahogy nekem is, még sem fesztiválozok.

- Mert szerinted amit én csinálok az fesztiválozás? – mutatok magamra, kikerekedett szemekkel.

- Nagyon úgy tűnik – feleli.

- Tudod mit? – megyek közelebb, egészen addig még oda nem érek hozzá. A mellkasára bökök és mélyen a szemeibe nézek. – Akkor baszódj meg!

Nicknek erre a reakciója semmi más, csak simán elröhögi magát. Ennek meg mi a baja? Mindegy, röhögjön csak, de aztán nehogy véletlen történjen vele valami.

- Most mi bajod van? – kérdem, de továbbra is nevet, én pedig megunom és inkább elindulok a helyemre, a telefonomért. Épp felérek és már veszem el a telómat, amikor Nick utánam szól.

- Cuki vagy amikor mérges vagy rám!

Egy pillanatra megállok, és összeszorítom a számat, hogy nehogy kicsússzon rajta olyan dolog amit nem igazán hangoztatnék. Próbálom figyelmen kívül hagyni a megjegyzését, és inkább felhívom Rhiát telefonon, hogy megmondjam neki azt, hogy bezártak minket. Rányomok a nevére és várom, hogy kicsörögjön.

Cseng egyszer, kétszer, háromszor... és így tovább, majd megunom és idegesen lerakom, majd belecsúsztatom a készüléket a zsebembe.

- Hívd fel valamelyik elmeháborodott haverodat, hogy szóljon valakinek! – visszamegyek Nick elé, és fenyegető pillantásokkal vetem meg ártatlan pofiját.

Látom, ahogy dob egy üzenetet az egyik srácnak, majd a másiknak és a harmadiknak is. Na, ha hárman tudják, hogy itt vagyunk, akkor csak tán kiengednek minket.

Ezután nem sokra rá, ránk telepszik a csönd. Én az ajtó melletti asztalon ülök, még Nick pedig a tanárnak az asztalán helyezkedik el.

- Miért nem szólsz hozzám hetek óta? – hirtelen kérdése miatt meglepődök, mivel azt hittem, hogy neki nem osztott, nem szorzott az, hogy mi beszéltünk mindennap.

- Ezt én is kérdezhetném. Én azt hittem, hogy az eset után te nem akarsz velem beszélni – adok egy ésszerű választ a kérdésére.

- Lyn, nem volt semilyen eset. Semmi olyat nem csináltunk, amit megbánhattunk volna másnap reggel. Meg amúgy is, ha arra gondolsz, hogy kellemetlen volt, hogy úgy aludtunk akkor megnyugodhatsz, mert én csak Chelseat szeretem, neked meg ott van Bryan – amint a monológja végére ér, vegyes érzések kavarognak bennem.

Ja, hát persze, neki ott van Chelsea tehát nem értem miért túloztam az egész dolgot, felesleges volt.

- Bryant hagyjuk ki kérlek ebből, mert nagyon nem akarok rá gondolni! – mondom ki gyorsan az első gondolatomat, ezzel elterelve a kínos részét a mondandójának. Úgy beszélt mintha én nekem bejönne, és próbálná nekem elmagyarázni, hogy ez semmi volt.

- Jó, csak mondtam! – féloldalas mosolyra húzza az ajkait, amikor végre újra kattan a zár, és a nagy ajtót kitárja valaki.

Nicknek az egyik haverja áll ott, a szemöldök piercinges, és egy tanár, aki engem nem tanít, szóval fogalmam sincs, hogy ki ő.

Felkapom a cuccomat, és automatikusan Nickre pillantok, csodára várva.

- Na akkor? – kérdezi sunyin. – Nincs harag?

- Nincs – felelem és odaszaladok hozzá, hogy szorosan magamhoz ölelhessem.

Ahogy haza érek, első dolgom, hogy bekapjak valami nasit, mert iszonyatosan megkívántam valamilyen egészségtelen dolgot. De ez már csak ilyen, ilyenkor nem tudok megálljt parancsolni magamnak.

Kiveszek a hűtőből egy kis tejszín habot, és a pulthoz dőlve, azt nyomogatom bele a számba. Ahh, mennyei! A világ egyik legjobb dolga a tejszínhab.

Amint megunom ezt a tevékenységet, beszaladok a művész szobámba, hogy folytathassam az elkezdett festményemet, amin eddig csak fekete meg sötét kék pacák helyezkednek el. Mint mondtam, fogalmam sincs, hogy mi lesz ebből, de nagyon remélem, hogy a megérzéseim nem hagynak cserben, mert ebből valami nagyon jót szeretnék alkotni.

Megint megcsinálom azt a procedúrát amit festés előtt el szoktam végezni. Ruha átvétel, haj felfogás... de mindez hiába. Amint neki állnék a képnek, hogy folytassam, nem sikerül egy normális vonást sem belevinnem. Lecsapom a festékes ecsetemet a földre, és idegesen trappolok ki a szobámból.

Ennek így semmi értelme.