- Szia Lyn! Nick vagyok, mehetek a kocsidért?

- Helló! Hát most végeztem a Rosewoodon, de tizenöt perc és otthon vagyok – szólok bele én is a telefonba egy pici hezitálás után.

Most komolyan fizettessem ki vele az autóm kitisztíttatását? Végülis ő hányt bele, nem én, de nekem akkor is furán jön ki.

- Értem... És mi lenne ha találkoznánk az autó mosóban? Mivel én is most kocsival vagyok, már nem lenne időm haza szaladni – hangján hallatszik, hogy még mindig nem pihente ki a tegnap este fáradalmait, amit teljesen megértek hisz ezt nem lehet pár óra alatt elintézni.

- Rendben – mondom miközben elindulok a kocsim felé. – Melyikhez menjek?

- Átküldöm a címet – hallom ahogy elkezd pötyögni valamit a telefonján és pár pillanat múlva értesítesem érkezik, hogy üzenetem jött.

– Kész is! Akkor ott találkozunk.

- Okés – megnézem a címet és megállapítom, hogy körül belül mikor érhetek oda. – Egy húsz perc és ott vagyok.

- Én is! – és ezzel le is rakja. Beledobom a mobilom a táskámba, majd beszállok az autóba.

Beindítom a motort, és kisorolok balra. Most indul be újra a forgalom, hisz mindenki megy ebédelni, és most hogy erre gondoltam, eszembe jut, hogy én is mennyire éhes vagyok. Főleg úgy, hogy nem is reggeliztem. Na szuper, mert még két óraig biztos nem jutok kajához.

Vezetés közben a kesztyű tartót kinyitom, hogy hátha találok ott valami nasit. A kezemmel megkaparintok egy gyümölcsös müzliszeletet. A gyomrom meg is kordul, ezért gyorsan kibontom a csomagolást a fogaim segítségével, és beleharapok a finomságba. Pár pillanat alatt el is pusztítom a müzlit, de érzem, hogy ez nem nagyon segített az éhségemen.

Felhangosítom a rádiót amin épp felcsendül az egyik kedvenc számom ezért még hangosabbra veszem a basszust. Önfeledten kezdek el énekelni, egészen addig még meg nem érkezek az autó mosóhoz. Rögtön megpillantom Nicket a parkolóban, ahogy ott áll a kocsija mellett és rám vár. Végigfutatton rajta a szemeimet.

Fekete farmernadrágot visel egy fehér rövidujjú pólóval ami kiemeli a karján kitülemkedő izmokat. Haja rendetlenül ül a fején, és a hosszú barna tincsei a szemeibe lógnak. A telóján nyomkod valamit ezért nem vesz észre, hogy megérkeztem, de ahogy megállok mellette a kocsival, felnéz és a tekintetünk rögtön összetalálkozik. Lehúzom az ablakot és kikiáltok rajta.

- Hova álljak? – Nick odamutat a mosó épületéhez, egyenesen be a helyiségbe.

Bólintok egyet, majd bekanyarodok oda ahova a fiú mutatott. Kiszállok, mire egy ott dolgozó férfi elkéri a kulcsomat, hogy elkezdhessék az autóm kitisztítását. Odaadom neki, majd kimegyek a parkolóhoz. Megállok Nick mellett, és köszönök neki.

- Hali!

- Lyn! Már azt hittem, hogy sose érsz ide – vigyorodik el, miközben elég feltűnően mér végig. Egy sötét kék rövidnadrágot viselek, egy hozzá passzoló fehér inggel, mivel a galériába ezt az összeállítást találtam odaillőnek.

- Haha, nagyon vicces vagy! Pontosan húsz perc volt ideérni, mint ahogy mondtam – forgatom meg a szemeimet, de az arcomon ott bujkál az a bizonyos mosoly.

- Volt az huszonöt perc is.

- Húha! Öt perc az nem a világ vége, Nick.

- Hidd el, néha sokat tud számítani az az öt perc.

- Hirtelen de bölcs lett valaki – nevetek fel. – Mikor lesz kész körül belül? – biccentek a kocsim felé.

- Egy óra, maximum másfél – gondolkodik el, de aztán bólint. Akkor tényleg annyi lesz. – Addig elmehetünk valamit kajálni, ha gondolod. Úgy is ebéd idő van, és én mindjárt éhen halok. Na, mit szólsz?

- Számból vetted ki a szót, én is mindjárt meghalok annyira éhes vagyok! – mondom neki, mire elmosolyodva invitál be a Mercedesébe.

Beszállok az anyós ülésre, és becsatolom magam. Nick megkerüli a kocsit, majd ő is beszáll és beköti magát. Beindítja az autót és ezzel egy időben a rádiót is bekapcsolja, ami az utunk alatt halkan szól.

- Na és miben vagy tehetséges, Lyn? – töri meg a csendet a mellettem ülő fiú. Rávezetem a tekintetemet és válaszolok.

- Honnan veszed, hogy tehetséges vagyok? – vonom össze a szemöldökömet, és érdeklődve a fiú felé fordulok.

- Egy egyetemre járunk, tudod, és mivel oda csak tehetséges diákok járnak ezért egyértelmű, hogy te is az vagy – ad egyszerű de jogos választ a kérdésemre. – Melyik szakra jársz?

- Festészet – mondom miközben visszafordulok a normális ülőpoziciómba, és a mellettünk elhaladó pálmafákat kezdem el kémlelni. – Te pedig... – gondolkozok el, úgy mintha nem tudnám, pedig az egyetemen az összes fiatal tudja, hogy Nick Robinson bizony elég jól tud színeszkedni. – Színészet.

- Húha! Honnan tudtad? – pillant rám fél szemmel.

- Nick... – kezdem. – Mindenki tudja az egész egyetemen, hogy mi az amit olyan átéléssel szeretsz csinálni. Most mond, hogy nem tudtad. Minden lány, de vannak fiúk is, akik tudják a nevedet, na meg az egész élettörténetedet – mondom neki, bár ha ezt tényleg nem tudta akkor most biztos vagyok benne, hogy megnöveltem az eleve így is nagy egóját.

- Nos, azt tudtam, hogy sokan ismernek, meg tudják, hogy ki vagyok, de azért ez már egy picit túlzás. Sosem akartam nagy menő lenni, ezért is örültem, hogy gimibe a normálisak közé tartoztam, nem pedig a nagy baromarcok közé, akik mindennap más lányt fektettek meg, csak azért mert az olyan menő.

- Most még is közéjük tartozol.

- Igen, de annyi különbséggel, hogy én teljesen normálisan viszonyulok az élethez.

Ez után belém ragad az összes szó, amit legszívesebben egy szuszra elmondtam volna neki. Félreismertem Nicket, és az a hihetlen az egészben, hogy akkor mindenki félreismeri őt, aki nincs valami baráti kapcsolatba vele. Sosem akart a "felső rétegbe" tartozni, csak így hozta neki a sors, és ezért fogadta el.

- Tudom mire gondolsz, de arra kérlek ne képzeld túl ezt az egészet – mosolyodik el. – Inkább mesélj, mit szeretsz annyira abba, hogy festhetsz?

- Ez hülye kérdés, Robinson – nevetek fel, el is feledve azt amiről eddig beszéltünk. – Ez olyan mintha megkérdezném tőled, hogy mit szeretsz annyira a színeszkedésben!?

- Válaszolnék rá egy hosszabb monológgal, Jones – nyomja meg a vezetéknevemet a mondata végén. – Szóval hajrá! Választ várok.

- Amikor festek, akár kérésre, akár csak azért, hogy kikapcsoljon az agyam, akkor egyszerűen elfelejtek mindent magam körül. Nem gondolok a gondjaimra, vagy az esetleges káoszra körülöttem. Teljesen átadom magam a színeknek, és csak festek, festek és festek. Jó érzés, hogy valamiben tényleg jó vagyok, és ezért elismer pár ember. És ha valamit elérek ezzel, hogy azt csinálok amit szeretek akkor hihetetlenül boldog leszek.

- Például?

- Például amikor kirakták a büszkeség falra az egyik festményem egyetem első évében. Na az, nagyon csodálatos érzés volt! – emlékszem vissza azokra a pillanatokra.

- Várj, az a narancságás kép... Az a tiéd volt? – kérdi elcsodálkozva Nick. Ezek szerint látta, csak azt nem tudta éppen, hogy ki csinálta.

- Az egy habsburg sárga festmény volt, nem narancssárga, de igen, az enyém volt, és nagyon büszke voltam akkor, hogy sikerült egy olyat megfestenem.

- Az igen! Emlékszem rá valamennyire, és tényleg nagyon szép volt. Meg van még?

- Azt hiszem igen. Miért?

- Egyszer mutasd meg, látni szeretném újra – ezzel egy időben parkolunk le egy étterem előtt, ezért amikor leállítja a kocsit teljesen felém fordul.

- Uh, hát okés. Majd előszedem, és akkor megnézheted – pillantok bele mogyoróbarna íriszeibe.

- Szavadon foglak! – mutat rám, majd elneveti magát. – Na de menjünk be, mert farkas éhes vagyok.

- Jójó! – kiszállok az autóból, majd bevárva Nicket, együtt megyünk be.

Keresünk egy szabad asztalt, majd helyet foglalunk, és ahogy ez megtörtént jön a pincér aki felveszi az ital rendelésünket. Kiosztja az étlapot, ezzel pedig ott hagy minket.

Miközben a kajákat nézem, elgondolkodok azon, hogy kérdezzem-e meg Nicktől, hogy mi történt közte és Chelsea között. Hisz ha tényleg azt akarja, hogy segítsek, akkor ezt tudnom kell. Na meg egy picit érdekel is, hisz annyira aranyosak voltak együtt. Végül ráveszem magam, és megkérdezem.

- Amúgy... Közted és Chelsea között mi történt? Miért szakítottatok? – próbálok nem kertelni, mert abból mindig csak rossz származik.

Elhiszem, hogy nehéz lesz neki erről beszélni, hisz már most látom az arcán, hogy nem szívesen akarja ezt a témát boncolgatni. Lehet, hogy el sem akarja mondani nekem, végülis csak két napja ismerjük egymást és tulajdonképpen még csak egy idegenen vagyok számára.

De nem. Pár pillanat múlva Nick belekezd a mesélésbe.