Az utolsó órám a százhuszonötös teremben lesz, ezért a második emeletre veszem az irányt és gyorsan szedem a lábaimat a lépcsőkön. Most pontosan egy öt perces szünet van, ezért örülök ha épp beesek a terembe mielőtt elkezdődik az óra.

Mindig is utáltam a szerdákat hisz ekkor van ez a "képességfejlesztőm" vagy mi. Fogalmam sincs, hogy ez az óra mire jó, -bár szerintem semmire-, még is muszáj volt felvennem ezt a tanórát is amikor elkezdtük ezt az évet.

Végre megtalálom a kijelölt termet, átfurakodok a diáktömegen és végre bejutok az előadóba. Végig pásztázom a székek sorait amikor észreveszek a pár lézengő fiatal között egy vöröses barna hajú lányt aki majdnem a legutolsó sorban ül és a füzetébe firkálgat valamit.

Eddig hogy nem láttam őt ezeken az órákon?

Pedig minden másra szoktam figyelni, kivéve a tanárra. És ilyenkor amikor unatkozok, az összes unott diák fejet megnézem. Tudom, beteges, de nincs jobb dolgom ezen az hatvan perces órán.

Hirtelen a fejembe férkőzik egy aprócska ötlet, ezért végig sprintelem a lépcső fokokat egészen addig még oda nem érek ahhoz a lányhoz. Mielőtt leülnék mellé, megszólalok.

- Hali! Chelsea, ugye? – kérdem. – Foglalt ez a szék?

- Oh, szia! – néz fel rám az említett csajszi, ezzel abbahagyva a rajzolgatást. — Nem foglalt, ülj le nyugodtan! – mosolyodik el kedvesen.

- Köszi – lepakolom a kis padra a cuccaim, majd lehuppanok a kényelmetlen székre.

Előveszem a füzetem és kinyitom az utolsó "teleírt" oldalnál. Igazából semmit sem írtam le az előző órán, de annál inkább rajzoltam tele a lapokat. Rózsák, tulipánok, meg minden féle virágokat szoktam általában firkálni ha unatkozok, de még vannak itt szemek, meg mindenféle jelek, szimbólumok.

Chelsea mellettem kikerekedett szemekkel pillant rám, és halkan felkiált.

- Azta! Nagyon szépen rajzolsz! – hirtelen kikapja a kezemből a füzetem és érdeklődve lapozgatni kezdi. Túlbuzgó egy csaj az biztos.

- Hát köszi..

- Nézd már az én "rajzaim", mint egy óvodásé – nevet fel és megmutatja a füzetét. – Melyik szakra jársz?

- Festészet, te? – kérdezek vissza rögtön, majd körbenézek. Kezdenek gyűlni a teremben a diákok. Már be is csengettek?

- Áh! Akkor azért vagy ilyen jó! – kuncog. – Várj, te nem Lyn vagy? Akinek mindig kint vannak a festményei a rajzterem előtti parafatáblán? – kérdi elképedve. – Ja én ének szakon vagyok, inkább az éneklésben vagyok jó, mint a rajzolásban, vagy a festésben.

- De, Lyn vagyok – utat engedek a nevetésemnek, majd folytatom a beszélgetést. – Mit meg nem adnék azért, hogy jó hangom legyen.

- Én meg, hogy ilyen klasszul rajzoljak!

- Most vetted fel ezt az órát? Eddig még sosem láttalak itt – váltok témát.

- Ja, egy hete körül belül. Muszáj volt, rám erőltették – sóhajt fel a szemeit megforgatva.

- Ismerős érzés.

A tanár ebben a pillanatban érkezik meg az előadóba, majd a kezeit összecsapva elkezdi az órát. Csak dumál, mutogat, dumál aztán megint mutogat. Néha belekérdez az anyagba, de ilyenkor persze mindenki kussban ül meg lesüpped a székén, ezért a kínos csöndet próbálja feloldani egy förtelmes viccel. Ilyenkor mindenki nevetést tettett, hogy abbahagyja a viccelődést, de van amikor tovább csinálja és mi meg majd megőrülünk. Szóval hát, ilyenek ezek a csodálatos képességfejlesztő órák.

Rápillantok a telefonomra, hogy megnézzem az időt, és megkönnyebülten látom, hogy már csak egy perc van hátra. Nem sokra rá, tényleg ki is csengetnek és mindenki mint akit puskából lőttek ki, próbál elrohanni az előadóból. Mr. Crusader megálljt parancsol a diákseregnek, és elkiáljta magát.

- Két hét múlva ilyenkorra, várok minden diáktól párosával egy prezentációt a művészet fogalmáról és annak kifejtéséről egy hosszabb beszámolóval együtt. Mindenkinek a párja az aki mellett ma ült az órán! Mehettek – mindenki egyszerre fújtat fel, én megforgatom a szemeimet és elindulok a kijárat felé. Chelsea a nevemet kiáltva utánam szalad, és megfogva a vállamat maga felé fordít.

- Leszünk egy párban? – kérdi.

- Persze, lehetünk – mosolyodom el, és csak ekkor ugrik be, hogy végre elkezdhetek segíteni Nicknek.

Bocsánatot kérek Chelseatól majd amilyen gyorsan csak tudok, kirohanok a folyosóra és rögtön Nick keresésére indulok. Az utam közben mindenkit majdnem fellökök ezért mindig elmotyogok egy bocsit és továbbfutok. Végre megpillantom a nekem háttal álló fiút ezért letámadom. A kezeimet a szemeire rakom, de mivel annyira magas ezért pipiskednem kell.

- Naaaa, ki vagyok? – vigyorgok.

- Hmm, nem is tudom. Kelly? – nevet fel.

- Kapd be!

- Szia Lyn! – megfogja a kezemet és magam mellé húz, majd átkarolja a vállamat. Most konkrétan behúzott a baráti körébe ezért minden haverja rám néz és feltűnően legeltetik rajtam a szemeiket.

- Oha! Nem is meséltél erről a pipiről, Robinson – szólal fel az egyik akinek egy piercing van a szemöldökébe lövetve.

- Ki ez a csajszi, Nick?

- Már is van új csajod haver? – és egy újabb kérdés ami engem kínos szituációba hoz.

- Hékás! Lyn csak egy barát, mielőtt valaki konbinálni kezdene – borzolja meg a hajamat, én pedig szúros szemekkel nézek fel rá.

- Ne nyúlkálj a hajamhoz!

- Oh, miért is? – nevet és újra összeborzolja. Megforgatom a szemeimet, majd a piercinges fiúra nézek.

- Fájt? – intézem a kérdésem felé, a kis fémre utalva a szemöldökében.

- És neked fájt? – kérdez vissza azonnal.

- Mégis mi? – vonom össze a szemöldökömet értetlenül.

- Mikor leestél a mennyországból – kacsint rám amit a fiúk egy nevetéssel ajandékoznak meg, de én csak fapofával nézek tovább a srácra. Idióta. – Amúgy mire érted, mi fájt nekem? – kérdezi én pedig a szemöldökömre mutatok.

- A piercingedre.

- Drágám, nekem semmi nem fáj.

- Na, Damien, abbahagyhatod! – szólal fel végre Nick, mire Damien megvonja a vállait. – Mit szerettél volna amúgy? – fordul felém.

Egy halk köszönést elmotyogok Nick haverjainak majd a fiút elrángatom egy nyugodtabb helyre.

- Képzeld, lett egy közös órám Chelseavel! – mesélem. – És lesz egy bemutató amit együtt kell megcsinálnunk, szóval végre elkezdhetek vele beszélni rólad!

- Ezért vagy ilyen boldog?

- Igen! Te nem vagy az? Miért nem vagy az? Nick! Mondj már valamit! Ez egy jó dolog, hisz talán újra együtt lehettek! – csak mondom és mondom amikor hirtelen Nick magához von és szorososan körém fonja a karjait.

- Köszönöm Lyn! Jövök neked még eggyel! – motyogja a fülembe.

- Nem kell. Örülök, hogy segíthetek – hunyom le a szemeimet és beszívom Nick férfias illatát.