Keith tudta jól, hogy nem kellett volna belemennie abba a beszélgetésbe – pontosabban vitába – már megint, de egyszerűen képtelen volt szótlanul tűrni ezt az egészet. Mióta megérkeztek a hírek arról, hogy mi történt a Kerberoson, mindenki elzárkózott attól, hogy felderítse az igazságot, s hittek abban, hogy a küldetésen résztvevők meghaltak. Mindenki, kivéve Keith.

– Shiro még mindig odakint van, érzem! – rázta meg a fejét Keith már sokadjára. Ismerős szavak hagytál el a száját, nem ez volt első eset, hogy erről beszélt. – Biztos vagyok benne, hogy nem baleset volt.

– El kell fogadnod, hogy ez lehetetlen – érkezett a halk felelet. Keith döbbenten nézett Adamra, Shiro tulajdonképpen vőlegényére, aki szintén ugyanúgy hitt az álhíreknek ezek szerint, mint mindenki más.

– Adam? Miről beszélsz?! – ragadta meg a fiú az idősebb vállait, de nem váltott ki semmilyen reakciót a szemüvegesből. – Itt valami hiba történt, s ezt te is nagyon jól tudod!

– Keith...

– Nem, Adam! Nem hiheted azt, amit mondanak! Hogyan tarthatunk egyáltalán temetést, ha még mindig őket kéne keresni?! A Garrison valamit titkol, tudod jól!

– Keith, kérlek hagyd abba – sóhajtott fel fáradtan Adam, s olyan mély gyötrelem csillant fel a szemében, amit Keith nem tudott megfejteni.

– Hogy lehetsz ennyire nyugodt? – állt Keith a férfi elé, hitetlenkedve bámulva azt az embert, akiről ezidáig azt hitte, hogy az ő oldalán áll. – Ugye nem...?

– ELÉG! – csattant fel végül, Adam. Soha nem emelte fel a hangját, soha nem kiabált senkivel korábban. Keith esetében még nyugodtabb és halkabb is volt az átlagosnál, mert tudta, hogy a fiú nem szerette a hangos zajokat. Mégis, most nem tudta visszafogni a haragját, s felrobbant, ami miatt Keith ijedten hátrált el tőle.

– Nem tudsz te róla semmit! – fplytatta tovább Adam, észre sem véve, hogy mit okozott a dühe. – Ezért, pontosan ezért nem akartam elengedni! De egyszer sem hallgatott rám, s most ez történt... Elment, meghalt és én nem tudom... nem tudom hogy mit csináljak.

Keith hatalmas szemekkel bámult Adamre, könnyezve és reszketve. Nem, ez nem lehet igaz. Shiro nem halhatott meg, ő nem! De, ha már Adam is feladja minden hitét, akkor mit tehetne ő? Mi marad neki? Semmi... Semmi az egész világon. Keith el akarta mondani. Kiabálni, üvölteni, sírni és suttogni, hogy nem, nem ez történt, de nem volt már hangja, nem tudott már megszólalni. Elveszett a némaságban, a végtelen sötétségben.

Elszaladt onnan, el messzire. Hallotta még Adam hangját, ahogy utána kiáltott valamit, de nem állt meg.

Akkor beszéltek utoljára...

•••

Keith kezdett beleszokni a pengés életbe. Nem sok barátja volt ugyan, s a legtöbben azt sem tudták, hogy ott él a bázison, mégis jobban érezte ott magát, mint a lovagokkal. Nem nézték ki onnan, nem akasztottak minden egyes apró problémát az ő nyakába, s nem vártak el tőle lehetetlen dolgokat. Más volt minden, de ez kevésbé zavarta őt. Ulaz és Thace gyakran felkeresték, holott már egy hónap is eltelt azóta, hogy megmentették az életét. Néha még Antokkal is összefutott, ahogy Kolivan társaságát is élvezte már egyszer-kétszer. A galra harcosok ugyan nem feltétlen jelentették ezt ki, de nagyon védelmezők lettek az ifjú lovag esetében, így igyekeztek jelen lenni az életében.

Senki nem volt biztos abban, hogy Keith túl fogja élni azt a rengeteg kínzást és traumát, amit a galra börtönökben elszenvedett, azonban a fiú végül csak felépült. Nehezen és egyáltalán nem látványosan, de megtette. Mégis, a helyzet nem lett nyugodtabb. A volt paladin nem beszélt senkivel, nem mondta el, hogy mi történt vele. Tudták, hogy valami megváltozott, de egyelőre nem sikerült kiszedni az ifjú lovagból az igazságot.

Keith nem akart erről beszélni, nem szerette volna még jobban felhánytorgatni a múltat. Valahányszor lefeküdt aludni, minden egyes alkalommal megostromolták a régi emlékek. Nem csak a forgságról, hanem a Garrisonos időkből is. Nem akarta ezeket a rémképeket látni, így nem is igazán aludt. Minden egyes éjszaka rémálmok kínozták, izzadva és zihálva ébredt fel egyfolytában. De nem csak ezek voltak a problémák. Nem... Mikor Haggar és a druidái rájöttek arra, hogy Keith félig galra, már nem csak azért bántották, hogy információt szerezzenek tőle. Imádtak kísérletezni a vérével.

Szerencsére bármennyire is kíváncsi volt mindenki, nem kérdezősködött senki. Nem firtatták, hogy miért nem akart beszélni a barátaival, hogy miért nem számolt be a cellákban eltöltött időről, s azt sem akarták kiszedni belőle, hogy mi is történt vele pontosan. Persze, aggódtak és gyakran felhozták a témát, de látták, hogy mennyire érzékenyen érintette ez az egész, így nem erőltették.

Mégis, aznap este a Marmora bázis harcosai valami igazán különös jelenségnek lehettek szemtanúi. Ahogy lassan elcsendesett minden, egy hatalmas fekete lény jelent meg a bázis határán. Félelmetesnek tűnt, s fekete füst vette körbe a testét elsötétítve mindent maga körül.

•••

Hey hey!

Újra élek, újra itt vagyok. Már amúgy reggel óta írtam a részt, csak minden mást is csináltam közben, szóval jah. Nem nagyon haladtam 🤣