Gyorsan szedve a lábaimat igyekeztem a barátomhoz, akivel már egy hónapja ezt a napot tervezzük, ugyanis holnap leszünk két éve együtt. Kicsit furán is viselkedett az elmúlt hetekben, de remélem, hogy csak valami nagy meglepetéssel készül. 

Út közben eleredt az eső, ami Ausztráliában elég nagy viharokhoz szokott vezetni, így még gyorsabb tempóra kapcsoltam. Hiába áztam el, hiába tette tönkre a hajamat az eső és a szél, hiába fagyott ki minden porcikám a hideg esőcseppektől, mosolyogtam. Boldog voltam, hiszen ilyen fiatalon is kijelenthetem, hogy megtaláltam a számomra legtökéletesebb srácot. 

Két éve, amikor megismertem, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ennyi ideig vele leszek, sőt, még csak szimpatikus sem volt. Aztán megismertem. Rájöttem, hogy egy mérhetetlenül kedves és bolond fiúról maradnék le, ha hagynám futni a lehetőséget. Na, meg persze ő sem adta fel, ami kifejezetten imponáló volt. Végre valaki, aki küzd azért, amit szeretne. Szépen, lassan bolondított magába, aminek örülök. Szokás mondani, hogy ami könnyen jött, könnyen megy. Ez két hónapig csak jött, és azóta egy helyben áll. Két hónapon keresztül voltunk abban a "randizós" fázisban, utána pedig hivatalosan is párkapcsolatban élünk. 

A szülők kezdetben nem békéltek meg a helyzettel, hogy ilyen fiatalon kezdtük, de ahogy teltek a hónapok és látták, hogy nem tágítunk, beletörődtek, sőt, egyre inkább érzem azt, hogy a fejükben már az esküvőt és az unokázást tervezgetik.
Luke barátaival a kezdetektől egy hullámhosszon vagyok, és ami az én barátaimat illeti, Ausztráliában nem igazán barátkoztam, csak Luke ismerőseivel. 

Minden annyira tökéletesen alakul, csak egyszer-kétszer veszekedtünk, de akkor is sikerült dűlőre jutni. Képesek vagyunk a kommunikációra, bármi bajunk van, megbeszéljük és nem egyből a rosszabbik dologra gondolunk. Két év alatt a kapcsolatunk olyan alapokra emelkedett fel, ami kő kemény betonból van, amit egy hurrikán, egy vihar sem tehetne tönkre. 

Gondolataimból az rántott vissza, hogy már Luke utcájukban jártam. A mosolyom még szélesebb lett, a tempóm pedig még gyorsabb. 

Már a szomszédos háznál jártam, amikor megláttam Őt beszállni egy kocsiba. Mielőtt a kocsi felfalta volna barátomat, még vetett egy pillantást felém, ami szó szerint üres volt. Hangosan csapta be maga után az ajtót, majd a kocsi elindult. Hiába futottam utána, a jármű gyorsabbnak bizonyult. 
Csak álltam, és egyszerűen nem tudtam felfogni, mi is történik körülöttem. A zsebemből előrántottam a telefonomat nem törődve az esővel és annak káros hatásaival a készülékre és tárcsáztam, de nem vette fel. Kinyomta. 
A könnyeimmel küszködve csengettem be a házukba. Az ajtót egy mosolygós Liz nyitotta ki, de amint meglátott, arcára fagyott a mosoly. Nem szólt semmit, csak beinvitált és forró teával kínált, amit el is fogadtam.

- Luke hová ment? Hiszen tudja, hogy ma van a második évfordulónk. Már lassan egy hónapja erről beszélünk. - kortyoltam bele az italba és éreztem, ahogyan végigfolyik a nyelőcsövemen jóleső melegséggel eltöltve kihűlt szervezetem. Hangom nem csak a hidegtől remegett. 
- Luke elment. - mondta Liz lassan és tagolva.
- De mikor jön vissza? - néztem szemeibe, amik aggodalmat sugároztak.
- Egy darabig nem jön haza. - nézett el mellettem.
- Hogy érted ezt? - kérdeztem a bögrét inkább letéve az asztalra, mielőtt valami nagyobb kárt tennék benne.
- Luke és a bandája. - kezdte és ahogyan ezt a pár szót kimondta, már tudtam, hogy semmi jóra nem számíthatok.
- Mi van velük? - gyűltek könnyek a szemembe.
- Szerződést kaptak. Turnéra mennek. - felelt kérdésemre. 

Egy világ omlott össze bennem. Én mindig is támogattam, örülök, hogy összejött nekik, de köszönés nélkül lépett le. Egy árva szót sem szólt. És pont ma. Hihetetlen. 

Ahogy ott ültem, észrevettem, hogy a könnyeim a kinti esőhöz hasonlóan áztatták bőrömet, majd a nadrágomon, vagy éppen a felsőmön landoltak.

- Csak így itt hagyott?! - kérdeztem halkan, szinte suttogva, és igazából nem is kérdésnek hatott. Sokkal inkább felismerés volt.
- Sajnálom, drágám! - simította meg a karomat.
- Te tudtál róla? - kérdeztem rá emelve meggyötört tekintetemet. Nem válaszolt, csak felállt és kiment a konyhába, majd a kezében egy valamivel tért vissza.
- Tudta, hogy jössz... 
- Persze, hogy tudta, hiszen holnap leszünk két évesek! - vágtam a szavába. Nem törődve velem, folytatta.
- Azt mondta, ezt adjam át neked. - nyújtotta át a borítékot.
- Mi ez? - vettem el tőle és értetlenül néztem rá.
- Nem tudom. Nem nézhettem meg. - dőlt hátra, és sürgető tekintettel figyelt. Ő is kíváncsi volt, mit rejt az a titokzatos boríték.

Gyorsan feltéptem és egy összehajtogatott papírt találtam meg benne. Széthajtogattam. Két szó volt olvasható. Ez a két szó, akárcsak egy puskából kilőtt golyó, úgy hatott rám. Megölt. 

"Viszlát, Jane!"