Niki szemszög

A második szabadedzés reggelén izgatottan keltem fel. Még mindig frissen emlékeztem arra, hogy mennyire jól sikerült az első edzés, és úgy éreztem, hogy most ismét meg tudom mutatni, mire vagyok képes. Még mindig új volt számomra ez az egész világ, de egyre inkább úgy éreztem, hogy tartozom valahová.

Mikor megérkeztem a paddockba, Charles és Carlos már ott voltak. Charles odajött hozzám és megveregette a vállamat.

- Készen állsz, Niki? - kérdezte mosolyogva, de láttam, hogy valahol a szemében aggodalom is lapult.

- Igen, Charles. Igazán jól érzem magam. Csak egy kicsit izgulok.

Carlos is hozzám lépett, és ő is megerősítette, hogy bármi történjék is, az edzés csak egy újabb lehetőség a fejlődésre. Nagyon szerettem őt, mindig olyan kedves és támogató volt. Ő és Charles, egy igazán erős csapat voltak számomra, és már tudtam, hogy nélküleük soha nem juthattam volna el idáig.

Ahogy felöltöztem és felkészültem a pályára való kilépésre, a szívem hevesen vert. A bukósisakomban alig éreztem bármit, csak a hangomat, amint mély levegőt vettem. Az autóhoz érve megnéztem a többieket, akik már mind készültek, és az adrenalinszintem még inkább emelkedett. Mindenki a legjobbját próbálta hozni. Most rajtam volt a sor.

A második szabadedzés során gyorsan rájöttem, hogy más taktikával kell versenyeznem. Már nem elég csak a tempóra koncentrálni. Az autó kezelhetősége, a pálya minden egyes kanyarja, a gumik állapota - mindent mérlegelni kellett. Ahogy körbeértem, próbáltam a legjobb időt futni, de valami nem volt rendben. Éreztem, hogy valaki túl közel van hozzám.

Megpróbáltam koncentrálni, de aztán hirtelen egy pillanatnyi figyelmetlenség miatt a háttérben lévő autó közelített hozzám. Max Verstappen. Úgy tűnt, hogy egyre inkább engem céloz meg. Kicsit meglepett, hogy ilyen agresszív módon közeledik, de próbáltam figyelmen kívül hagyni őt.

De nem volt elég. Max hirtelen a kanyarban úgy döntött, hogy még inkább ráhúz, és én azzal szembesültem, hogy nem tudom elkerülni. Egy pillanat múlva éreztem, ahogy az autóm elveszíti az irányíthatóságot, és már nem tudtam mit tenni. Kétségbeesetten próbáltam irányítani, de már késő volt. Az autó csapódott a gumifalnak.

A következő pillanatban már csak a fekete képernyőn lévő sérült autó jelei tűntek fel előttem, ahogy próbáltam helyreállítani a helyzetet. A fájdalom az egész testemet elöntötte, és nem tudtam, mit érezzek először - ijedtséget vagy frusztrációt. Túl gyorsan történt minden, és azt sem tudtam, hogy miért pont én kellett, hogy a pálya szélén kössek ki.

Az utolsó dolog, amit hallottam, az Charles és Carlos hangja volt. A rádión keresztül hallottam, ahogy próbálnak kapcsolatba lépni velem, de csak egy pillanatra tudtam válaszolni.

Charles szemszög

Az edzés közepén éppen a pályán voltam, és megpróbáltam mindent kihozni a kanyarokból. A gumikkal kicsit gondban voltam, de próbáltam összpontosítani a legjobb időre. Carlos mellett haladtam, és bár a verseny mindig izgalmas volt, valahogy most más érzésem volt.

A rádiómban egyszer csak megszólalt a mérnököm hangja.

- Charles, figyelj, Niki balesetet szenvedett, a gumifalnak csapódott.

A szívem kihagyott egy ütemet. Azonnal a fékre tapostam, és próbáltam a leggyorsabban visszavonulni, hogy elérjem őt. Az összes gondolat egyszerre futott végig az agyamon, és bár a versenyt folytatni kellett, most minden figyelmemet Niki foglalta el. Az, hogy balesetet szenvedett, nemcsak ijesztő, hanem fájdalmas is volt számomra.

- Mi történt? - kérdeztem a mérnöktől, miközben megpróbáltam gyorsan elhagyni a pályát, hogy elérjem a boxutcát.

A mérnök elmondta, hogy Max Verstappen volt a felelős, hogy hátráltatta őt, és hogy Niki egyszerűen nem tudta elkerülni a koccanást. A szívem a torkomban dobogott, és szinte alig hallottam valamit a zajban. A lábam remegett a gázpedálon, ahogy próbáltam folytatni az edzést, de egyetlen dolog volt, amit akartam: hogy Niki jól legyen.

Carlos már látta, hogy elindulok a boxba, és ő is rám figyelt. Azonnal megállt a saját kocsijában, és ő is az én irányomba indult. A verseny nem számított többé. A barátom és a csapattársam volt a legfontosabb.

A boxutcában megálltam, és láttam, ahogy a mentők és a csapattársak próbálják biztosítani Nikit. Minden egyes másodperc fájdalmas volt, és éreztem, hogy valami nincs rendben. A szívem össze volt zárva, miközben figyeltem, ahogy Niki próbál felállni, de az arcán látszott, hogy valami komolyabb történt.

- Niki! - kiáltottam, miközben odarohantam hozzá, és éreztem, ahogy a kezem remegni kezd.

A mentők segítettek neki, de már látszott, hogy fáradt. Mintha már nem lenne teljesen jelen a pillanatban, és csak egy pillanatra fogott fel engem.

- Charles... - mondta halkan, és próbált mosolyogni, de a fájdalom érezhető volt a hangjában. - Én... nem tudom, mi történt...

A szívem összeszorult. Ott álltam, és próbáltam nyugtatni őt, de éreztem, hogy nem tudok tenni semmit, hogy megszabadítsam a fájdalmát. Niki, aki mindig erős és határozott volt, most sebezhető volt.

- Ne aggódj, Niki, itt vagyok - mondtam, miközben próbáltam segíteni neki felállni.

Az orvosok elkezdték kivizsgálni őt, és én ott maradtam, hogy segítsek neki, bármit is kellett tenni.

Az edzés már nem számított többé. A verseny mindig másodlagos, amikor valaki, akit szeretsz, veszélybe kerül.

----

Miközben az orvosok körülvették Nikit és megpróbálták megnyugtatni, én ott álltam mellettük, mint egy figyelő árnyék. A szívem egyfolytában kalapált, és csak egy dolog járt a fejemben: hogy Niki jól legyen. Az a pillanat, amikor először láttam őt a gumifalnak csapódni, örökre bele égett a memóriámba. Csak reméltem, hogy nem történt komolyabb baj. De az a fájdalom, amit az arcán láttam, mindent elmondott.

Az orvosok vizsgálták, próbálták ellenőrizni a sérüléseit, miközben én kétségbeesetten vártam, hogy valami megnyugtató választ kapjak. Niki próbált kedvesen mosolyogni, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a fájdalmat, amit az arcán láttam.

- Niki... Hogy érzed magad? - kérdeztem, miközben a karom végig simította a vállát, próbálva vigasztalni.

- Fáj... - válaszolta halkan, miközben össze szorította a fogát, és próbálta a legjobbat hozni a helyzetből. - De nem olyan rossz... csak... talán túl gyors voltam.

A válaszával egy kicsit megnyugodtam. Legalább nem tűnt olyan súlyosnak, de tudtam, hogy az orvosi vizsgálatok még nem fejeződtek be, és hogy az esetleges sérülések csak később derűlhetnek ki.

Ekkor megszólalt egy ismerős hang. Max Verstappen lépett oda hozzánk, és úgy tűnt, hogy valami nem túl kellemes dologra készül.

- Max! - mondtam feszülten, miközben próbáltam visszatartani az érzéseimet. - Most nem az idő a magyarázkodásra.

Max a kezét felemelte, mintha azt próbálta volna jelezni, hogy nem akar balhét. De az arcán egy olyan kifejezés volt, ami nem volt elég meggyőző. A pillantása ugyanis Niki felé irányult, és én pontosan tudtam, miért.

- Tudom, hogy nem én voltam az, aki mindent elrontott - mondta Max, miközben pillantásom találkozott az övével. - De miért nem figyeltél jobban, Niki? Csak azt akarom mondani, hogy ha nem egyedül versenyeznél, nem történhetett volna meg ez . Egy másik pilóta nem hozna ilyen döntéseket. Ebből látszik , hogy a versenyzés nem neked való - mondta Max egy vigyorral a végén .

Az egész helyzet sokkal feszültebbé vált, ahogy Max az irányomba nézett, miközben Niki még mindig az orvosi ellátás alatt állt.

- Max, elég lesz - mondtam, próbálva a lehető legnyugodtabb hangot megütni, miközben minden erőmmel próbáltam visszafogni magam. - Most Niki a fontos. Ne próbálj mindent rám hárítani. Még mindig nem biztos, hogy mi történt. Most segíts inkább, ha már itt vagy.

Max halkan morgott , de látszólag megértette, hogy itt és most nincs helye van a vitának, visszavonult. Az orvosok még mindig dolgoztak, próbálták stabilizálni Nikit, és bár azt mondták, hogy szerencsére nem történt súlyosabb sérülés, a nyakát és a gerincét minden esetre alaposan megvizsgálták.

Egy-két perc múlva a mentőautó végül elindult, és Nikit kórházba vitték, hogy alaposabban ellenőrizzék. Miközben az orvosok munkálkodtak rajta, én és Carlos egyre jobban aggódtunk.

- Mi lesz vele, Charles? - kérdezte Carlos, aki látszólag teljesen ideges volt, és szinte már szabadon kifelé csapott a kérdésekkel. - El kell mennie a kórházba, mi van, ha rosszabbul van, mint gondoljuk?

- Ne aggódj, Carlos - mondtam halkan, miközben a feszültséget próbáltam eloszlatni, de belül én is ugyanannyira aggódtam. - Megmondták, hogy nincsenek komolyabb sérülések. Talán egy kicsit túl reagáljuk, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan jobban lesz.

Az idegesség még mindig nem múlt el, miközben láttam, hogy Max eltűnik a paddockból. Nem tudtam, mi van a fejében, de egy dolog biztos volt: nem éreztem magam jobban tőle.

Niki szemszög

Miután megérkeztem a kórházba, próbáltam összeszedni magam, miközben egyre több orvosi teszten estem át. A fájdalom lassan csillapodott, de minden egyes lépés, amit tettem, úgy éreztem, mintha a testem össze roppanna. Az orvosok szerint szerencsére nem volt komoly sérülésem, de a karomat és a nyakamat mindenképpen pihentetnem kellett.

Aztán megjelentek a szüleim. Az édesanyám megfogta a kezem, és én éreztem a szeretetet és a gondoskodást, ami a családomra jellemző volt. Miközben beszélgettünk, Charles és Carlos is jöttek, hogy meg nézzenek. Charles arca tele volt aggodalommal, és úgy láttam, hogy még mindig nem tudja teljesen elengedni a történteket. De ő volt az, aki ott volt mellettem.

Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül ebben a világban. Bármi is történjen, ott vannak azok az emberek, akik mindig velem lesznek, és akik a legfontosabbak számomra. Két fiú, akik számítanak rám, és akikért én is bármit megtennék.

Max szavaival kapcsolatban még mindig volt bennem egy kis harag, de próbáltam elengedni a feszültséget. Nem érdemelte meg, hogy a figyelmem teljesen rá irányuljon, hiszen most arra kellett koncentrálnom ,hogy jobban legyek . De vajon Charles miért aggódik értem ennyire ?