Niki szemszöge

Az éjszaka csendje körülölelt, és úgy éreztem, végre kicsit megnyugodhatok. Charles kanapéján feküdtem, betakarva, és bár fáradt voltam, az alvás mégsem jött könnyen. A nap eseményei, Max szavai és a hirtelen rosszullétem mind visszhangoztak a fejemben. Charles és Carlos halk beszélgetésének moraját a távolból hallottam, de nem tudtam teljesen rájuk figyelni. Ahogy elnyomott az álom, egy pillanatra minden gond tovaszállt.

A hajnal első órái mégis kíméletlenül értek el.

Hirtelen ébredtem fel, ahogy éles, görcsös fájdalom nyilallt a gyomromba. Egy pillanatra azt hittem, csak rosszat álmodtam, de ahogy próbáltam felülni, a fájdalom szinte megbénított.

– Nem... – motyogtam magamnak, de nem tudtam megállítani, ami következett. Émelygés tört rám, és éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.

Gyorsan felkeltem a kanapéról, és a legközelebbi fürdőszobába botorkáltam. Ahogy elértem, kitört belőlem a hányinger, és a gyomrom teljesen kiürült. Reszketve kapaszkodtam a mosdó szélébe, és éreztem, hogy a testem kimerültségében szinte elgyengül.

– Niki? – Charles hangját hallottam a távolból, majd gyors lépteket, ahogy a fürdőszobához ért.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva, amikor meglátott. A hangja egyszerre volt rémült és határozott.

– Nem... – suttogtam, miközben próbáltam megkapaszkodni valamiben. A fájdalom újabb hulláma tört rám, és éreztem, hogy a lábam is remegni kezd.

Charles azonnal mellettem termett, és gyengéden a karja alá nyúlt, hogy megtartson. – Carlos! Gyere ide, gyorsan! – kiáltott ki, miközben segített leülni a hideg padlóra.

Carlos alig egy perc múlva jelent meg, az arca aggódástól eltorzult. Ahogy rám nézett, azonnal megértette, hogy nagy a baj.

– Azonnal kórházba kell vinnünk – mondta, és Charles bólintott.

---

Carlos szemszöge

Niki állapota pillanatok alatt vált rémisztővé. Az egész napos kimerültség és a fájdalmai már korábban is aggasztottak, de most, ahogy ott ült a fürdőszoba padlóján, remegve és erőtlenül, tudtam, hogy nem várhatunk tovább.

Charles és én segítettünk felállni, de a húgom alig tudta tartani magát. Nem szólalt meg, csak néha halk nyögések törtek elő belőle a fájdalomtól.

– Beültetem az autóba, te vezess – mondtam Charles-nak, és azonnal cselekedtünk.

Ahogy elindultunk a kórház felé, a percek óráknak tűntek. Charles gyorsan, de biztos kézzel vezette az autót, miközben én a hátsó ülésen ültem Nikivel, tartva őt, hogy ne essen el.

– Minden rendben lesz, Niki – mondtam halkan, bár magam sem voltam teljesen biztos ebben. A szívem zakatolt, és csak reméltem, hogy időben odaérünk.

Amikor végre megérkeztünk a kórházba, az ügyeletes nővérek azonnal meglátták, hogy sürgős az eset. Nikit egy hordágyra fektették, és az orvosok gyorsan kérdezgetni kezdtek minket.

– Mióta tartanak a tünetek? – kérdezte egy orvos, miközben megvizsgálta Nikit.

– Tegnap este kezdődött, de csak enyhe fájdalmai voltak. Most hajnalban lett rosszabb – válaszolta Charles. A hangja ideges volt, de próbált nyugodtnak tűnni.

Az orvos bólintott, és gyorsan utasításokat adott a nővéreknek. – Valószínűleg hasüregi probléma. Meg kell vizsgálnunk ultrahanggal, és szükség lehet műtétre is.

Ez a szó, „műtét”, egy pillanatra minden zajt elnyomott a fejemben. Csak a húgom arcára tudtam nézni, ahogy eltolják őt a vizsgálatokra.

– Carlos, nyugodj meg – mondta Charles halkan, és a vállamra tette a kezét. – Jó kezekben van.

Bólintottam, de belül őrjöngtem. Niki mindig is erős volt, de most olyan védtelennek tűnt. És az a gondolat, hogy nem tudok rajta segíteni, szinte megőrjített.

---

Charles szemszöge

Carlos mellett állni a kórház várójában egyszerre volt természetes és feszültséggel teli. Láttam rajta, mennyire aggódik, és ugyanaz a szorongás engem is emésztett. Nikit az orvosok vizsgálták, mi pedig csak remélni tudtuk, hogy időben megoldást találnak a problémára.

– Mindig is azt hittem, hogy erős vagyok – szólalt meg halkan Carlos, mintha magának beszélne. – De amikor a húgomról van szó, elveszítem az irányítást.

– Ez normális – válaszoltam, és próbáltam megnyugtatni. – Niki fontos neked, és most nem könnyű csak várni. De bíznunk kell az orvosokban.

A várakozás végeláthatatlannak tűnt, de végül egy orvos jelent meg, és odalépett hozzánk.

– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Megvizsgáltuk Nikit, és kiderült, hogy vakbélgyulladása van, ami már perforált. Azonnal műteni kell, de szerencsére időben észrevettük – mondta.

Carlos mély levegőt vett, majd bólintott. – Rendben. Csak... vigyázzanak rá.

– Mindent megteszünk – biztosította az orvos, majd elsietett, hogy előkészítsék a műtétet.

---

Néhány óra múlva egy nővér tájékoztatott minket, hogy a műtét sikeres volt, és Niki már az intenzíven pihen. Carlos azonnal látni akarta, és én is csatlakoztam hozzá.

Amikor beléptünk a szobába, Niki gyenge mosollyal nézett ránk.

– Ti ketten még mindig itt vagytok? – suttogta.

Carlos lehajolt hozzá, és megszorította a kezét. – Persze, hogy itt vagyunk. Nem hagylak egyedül.

Én a másik oldalra léptem, és halványan elmosolyodtam. – Legközelebb, ha rosszul vagy, szólj hamarabb, rendben?

Niki halkan nevetett, bár látszott, hogy még fájdalmai vannak. – Megígérem.

Ahogy ott álltunk mellette, rájöttem, hogy Niki nem csak erős, de hihetetlenül bátor is. És bár a nap eseményei megrémítettek, egy pillanatra sem bántam, hogy mellette lehettem.

Ez a hajnal emlékeztetett arra, hogy néha a legnehezebb pillanatokban derül ki, ki számít igazán az életünkben.