Niki szemszög

Az orvos alig fél órája közölte velem a jó hírt: hazamehetek. A szívem egyszerre telt meg megkönnyebbüléssel és szorongással. A kórház steril, hideg falai mögött nehéz volt magammal szembenézni, de most, hogy visszatérhetek a megszokott világba, nem tudtam, készen állok-e rá.

A cuccaim már összepakoltam, egy kisebb táskába fértek el, amit Carlos tegnap este hozott be nekem. Mielőtt kiléptem volna a kórterem ajtaján, vettem egy mély levegőt. Ez nemcsak fizikailag volt egy új kezdet, hanem lelkileg is.

Ahogy a folyosón haladtam, megláttam Charles-t az egyik padon ülve. Fejét a kezei közé hajtotta, mintha a saját gondolatai között rekedt volna. Az elmúlt napok eseményei mindkettőnket próbára tettek, és most, hogy szabadon távozhattam, nem tudtam, mit is érzek igazán.

- Charles?  – szólítottam meg halkan.

Felkapta a fejét, és amikor meglátott, az arca egy pillanatra felderült. Azonban a mosoly mögött továbbra is ott bujkált valami – talán a bűntudat, talán az aggodalom.

- Készen állsz?  – kérdezte halkan, miközben lassan felállt.

Bólintottam egy aprót a kérdésére.  -Igen… Azt hiszem.

Ahogy kiléptünk az épület ajtaján, a friss levegő megcsapta az arcomat, és egy pillanatra úgy éreztem, hogy talán tényleg minden rendben lesz. Charles kinyitotta előttem az autó ajtaját, én pedig hálásan beszálltam.

Az úton szinte végig csendben voltunk. Néha rápillantottam, de ő az utat figyelte, mintha teljesen az vezetésre koncentrálna. Azonban éreztem, hogy valamit mondani akar.

Amikor megérkeztünk a szállodához, ahol ideiglenesen laktunk, és kiszálltunk az autóból, Charles hirtelen megtorpant.

- Niki, várj egy kicsit – mondta, és megfordult felém.

- Mi az?  – kérdeztem óvatosan.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszéljünk – mondta, és az arca komoly volt. - Tudom, hogy az utóbbi időben rengeteg hibát követtem el. És tudom, hogy nem volt könnyű neked… De szeretném, ha tudnád, hogy számomra te vagy a legfontosabb.

A szívem kihagyott egy ütemet.
- Charles, én…

- Nem kell most válaszolnod – vágott a szavamba. - Csak azt akarom, hogy tudd, hogy újra akarom kezdeni. Mindent. Velem, veled… velünk. Barátként, csapattársként, bárhogyan, ahogy te akarod. Csak adj egy esélyt arra, hogy bebizonyítsam, számíthatsz rám.

A szavai teljesen összezavartak, ugyanakkor valami melegséget is hoztak a szívembe. Az elmúlt hetek érzelmi hullámvasútja után olyan jólesett hallani ezeket a szavakat, hogy egy pillanatra elfelejtettem minden mást.

- Rendben – suttogtam végül. - Kezdjük újra.- mondtam és halványan elmosolyodtam .

Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, és láttam rajta, hogy őszintén örül a válaszomnak.

Charles szemszög

Amikor megláttam Nikit a kórház folyosóján, olyan volt, mintha végre kisütött volna a nap. Az elmúlt napokban nem tudtam mást tenni, csak őrlődni és aggódni érte. És most, hogy újra itt volt, kissé törékenynek tűnt ugyan, de legalább biztonságban volt.

Az úton hazafelé azon gondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg azt, ami a szívem mélyén van. Annyi mindent szerettem volna elmondani neki, de attól féltem, hogy túl sok lesz egyszerre.

Ahogy megérkeztünk, és láttam, hogy készül belépni a szálloda ajtaján, éreztem, hogy nem halogathatom tovább.

- Niki, várj egy kicsit – mondtam, és amikor megfordult, a tekintetében láttam az óvatos kíváncsiságot.

Elmondtam neki mindent. Hogy mennyire fontos nekem, hogy mennyire sajnálom, ahogyan viselkedtem, és hogy mindent újra akarok kezdeni. Nem tudtam, mit fog válaszolni, de nem számított. Az számított, hogy végre kimondtam az igazságot.

Amikor azt mondta, hogy „kezdjük újra”, úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívemről.

Carlos szemszöge

Ahogy a nap véget ért, nem tudtam kiverni a fejemből Nikit. Az utóbbi időben túlságosan sok minden történt vele – a kórház, az érzelmi kimerültség, és a saját démonai, amelyekkel küzdött. Még akkor is, ha próbáltam neki teret adni, az aggódás nem hagyott nyugodni.

A szállodai folyosón lassan sétáltam Niki szobája felé. Nem akartam megijeszteni vagy tolakodónak tűnni, de tudnom kellett, hogy tényleg rendben van-e. Lassan bekopogtam.

- Niki, én vagyok az, Carlos – mondtam halkan, és reméltem, hogy nem zavarom meg.

Pár másodperc múlva az ajtó kinyílt, és ott állt előttem a húgom. Bár az arcán látszott a fáradtság, a szemeiben valami egészen más volt – egy halvány, de őszinte mosoly, amit már olyan régóta nem láttam.

- Carlos – suttogta, majd egyetlen szó nélkül átölelt.

Meglepődtem, de azonnal viszonoztam az ölelést. Az a szoros, meleg ölelés többet mondott minden szónál. Éreztem, hogy talán először hosszú idő óta kezd kicsit önmaga lenni.

-Aggódtam érted, hermanita – mondtam halkan, miközben gyengéden megsimogattam a hátát.

- Tudom – válaszolta, és a hangjában hallottam az érzelmek keveredését. - De most már jobban vagyok… próbálok újra talpra állni.

- És ezt látom is – mondtam mosolyogva, amikor eltávolodott tőlem annyira, hogy a szemembe nézzen. De ha bármi van, ha bármire szükséged van… Tudod, hogy mindig számíthatsz rám.”

Bólintott, és újra elmosolyodott. Ez a mosoly végre igazi volt, nem egy álarc, amit a külvilágnak mutatott.

- Köszönöm, Carlos. Mindent  – suttogta.

- Ez a dolgom, kislány  – mondtam könnyedén, de a szívem mélyén büszkeség és megkönnyebbülés keveredett.

Ahogy ott álltunk, egy pillanatra elfelejtettem minden más problémát, minden nehézséget. Mert láttam, hogy Niki küzd, és láttam, hogy lassan, de biztosan halad előre. És ennél többet nem is kívánhattam volna.

Ahogy Niki újra mosolygott rám, eszembe jutott, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül együtt, és mennyire fontos nekem. Ő nem csak a húgom, hanem egy részem, akire mindig vigyázni akarok, bármilyen nehéz is az élet.

-Tudod, hogy te vagy a legjobb húg a világon, ugye? – kérdeztem vigyorogva, mire Niki elnevette magát.

- Nem igazán van versenytársam, Carlos – felelte játékosan, majd felnevetett.

- Ez igaz – bólintottam, majd megborzoltam a haját, ahogy kislányként szoktam.

- Carlos, ne már! Felnőtt nő vagyok – háborodott fel nevetve, de én csak megráztam a fejem.

- Nekem mindig az a kislány leszel, aki a világért sem aludt volna máshol, csak az én szobámban, ha rémálmai voltak – mondtam, és egy pillanatra mindketten elhallgattunk. A csend betöltötte a teret, és mindketten visszarepültünk az időben.

---

Visszaemlékezés

Niki körülbelül hatéves volt, én pedig tíz. Egy viharos éjszaka volt, az eső hangosan kopogott az ablakokon, a villámok pedig bevilágították a szobát. Már majdnem elaludtam, amikor halk kopogást hallottam az ajtón.

- Carlos? – hallatszott egy remegő kis hang az ajtó túloldaláról.

Felkaptam a fejem, és azonnal tudtam, hogy Niki az. Kikászálódtam az ágyból, és kinyitottam az ajtót. Ott állt a húgom, a kis plüssmackóját szorongatva, a szemei könnyektől csillogtak.

- Rémálmom volt  – suttogta halkan, és úgy nézett rám, mintha én lennék az egyetlen biztonságos dolog az egész világon.

- Gyere ide, hermanita – mondtam, és kitártam az ajtót.

Niki egyetlen szó nélkül befutott a szobámba, és bebújt az ágyamba. Szorosan magához ölelte a plüssmackóját, és odabújt hozzám.

- Ne menj el, Carlos – kérte halkan, miközben a feje a vállamon pihent.

- Nem megyek sehova. Itt vagyok, és mindig itt leszek – nyugtattam meg, majd betakartam minket a paplannal.

- Szeretlek – mormolta félálomban, mielőtt lassan elaludt volna.

Ahogy ott feküdtem mellette, a szívem tele volt büszkeséggel és szeretettel. Akkor megfogadtam, hogy bármi történjék is, mindig vigyázni fogok rá.

---

Jelen

Niki mosolya visszarántott a valóságba. Ahogy néztem őt, láttam benne ugyanazt a kislányt, aki annyira bízott bennem, és akinek a világ legjobb bátyja akartam lenni.

- Tudod, ha bármikor rémálmod van, még mindig át jöhetsz hozzám  – mondtam tréfásan, de a hangomban ott volt az őszinte szeretet is.

- Most már nincs szükségem rá  – válaszolta mosolyogva, majd egy pillanatnyi szünet után hozzátette:
- De azért jó tudni, hogy mindig számíthatok rád.”

- Mindig, Niki. Mindig  – mondtam, és újra magamhoz öleltem őt, érezve, hogy talán most először hosszú idő óta tényleg minden rendben lesz.