Niki szemszög

Az elmúlt napok súlya elviselhetetlennek tűnt. A szívem szinte összepréselődött minden egyes alkalommal, amikor láttam Charles-t és Camille-t együtt. Éreztem, hogy széthullok, és képtelen voltam megbirkózni azzal a gondolattal, hogy talán soha nem lehetünk együtt.

A szobám sötétjében ültem, a telefonomat bámultam, amin az egyik közös képünk volt Charles-szal. Akkor még minden egyszerűbb volt. Barátok voltunk, és nem fájt, ha rám mosolygott. Most azonban minden mosolya úgy égett, mintha csak emlékeztetni akarna arra, hogy már nem tartozik hozzám.

Az asztalon heverő üvegcsére pillantottam. Fájdalomcsillapítók. A csapat orvosa írta fel nekem még a balesetem után, de eddig alig nyúltam hozzájuk. Most azonban…

Gondolkodás nélkül vettem be pár szemet. Csak egy kis nyugalmat akartam. Nem akartam semmi drasztikusat, csak pihenni, megszabadulni ettől az elviselhetetlen fájdalomtól. De ahogy lenyeltem a gyógyszereket, egy furcsa szédülés fogott el. Az ágyra zuhantam, és minden elsötétült körülöttem.

Charles szemszög

A napot teljesen kimerülten kezdtem. Az elmúlt napokban Camille-vel próbáltam helyretenni a kapcsolatunkat, de minden egyes pillanatban Nikire gondoltam. Az ő szomorú tekintete, az a fájdalom, amit a szemeiben láttam, kísértett. Tudtam, hogy beszélnem kell vele, hogy tisztáznunk kell mindent.

Elindultam a hotel szobája felé. Nem érdekelt, hogy esetleg nem akar látni, muszáj volt beszélnünk. Bekopogtam az ajtaján, de nem jött válasz. Újra próbáltam, de semmi.

- Niki, itt vagy? – kérdeztem, miközben megpróbáltam lenyomni a kilincset. Az ajtó nyitva volt.

Ahogy beléptem, a szívem egy pillanatra megállt. Niki az ágyon feküdt, mozdulatlanul. Az asztalon egy üres gyógyszeres üveg hevert.

- Niki! – kiáltottam, és azonnal odarohantam hozzá. Megráztam a vállát, de nem reagált.

Kapkodva elővettem a telefonomat, és tárcsáztam a mentőket. A kezem remegett, ahogy elmondtam a címet, és hogy sietniük kell.

Leültem mellé, és megfogtam a kezét.
- Ne tedd ezt, kérlek. Ne hagyj itt…  – suttogtam, miközben a mentők szirénája távolról közeledett.

Lewis szemszög

Épp a csapat eligazítására készültem, amikor hírt kaptam arról, hogy Nikit kórházba szállították. Az első reakcióm a teljes döbbenet volt. Nem értettem, mi történhetett. Csak pár órája láttam, és bár szomorúnak tűnt, nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul van.

Amint lehetett, a kórházba mentem. Az előcsarnokban Charles ült, az arcát a kezeibe temetve. Olyan volt, mint aki teljesen összeomlott.

- Charles, mi történt? – kérdeztem, miközben leültem mellé.

Felnézett rám, és a szemei vörösek voltak a sírástól.
- Nem tudom… Niki… Ájultan találtam rá. Bevette a gyógyszereket. Nem tudom, miért tette.

Láttam rajta, hogy teljesen magát okolja. Nem mondtam semmit, csak a vállára tettem a kezem.
- Túl fogjuk segíteni ezen. Mindannyian.

Charles csak bólintott, de láttam rajta, hogy nem hisz benne igazán.

Carlos szemszög

Az egyik mérnökkel beszélgettem, amikor meghallottam a hírt. Niki kórházban van. Azonnal felhívtam Charles-t, hogy megtudjam, mi történt. Az nem lehet , hogy a kis húgom kórházba van .

- Carlos… – szólt bele Charles a telefonba, és a hangja annyira megtört volt, hogy azonnal a szívembe markolt.

- Hol vagy? Mi történt? Mondtak már valamit az orvosok ? – kérdeztem, miközben elindultam a parkoló felé, hogy kocsiba üljek. Az aggódalom egyre csak nőtt bennem .

- A kórházban vagyok. Nikivel. Bevette a gyógyszereket… Nem tudom, miért tette, Carlos. Az orvosok még semmit se mondtak - mondta rekedt hangon Charles és hallottam , hogy elcsuklik a hangja .

- Maradj ott, Charles. Azonnal megyek. - mondta határozott hangon .

Amint megérkeztem, Charles és Lewis már ott voltak. Charles teljesen összetörtnek tűnt, és még Lewis is feszült volt.

- Hogy van?  – kérdeztem.

- Még vizsgálják… – felelte Lewis halkan.

Ahogy ott álltam, egyre inkább éreztem, hogy valahol mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy idáig jutott. Nikinek több támogatásra lett volna szüksége, és mi nem vettük észre időben, hogy segítségre van szüksége.

Most már csak az számított, hogy jobban legyen. És hogy ott legyünk mellette, amikor felébred.

----

Már órák óta a váróteremben ültünk. Az idő lassan vánszorgott, és egyikünk sem tudta, mit mondjon. Charles időnként fel-alá járkált, mintha a mozgás enyhítené a feszültségét, míg Lewis a telefonját nyomkodta, valószínűleg próbált információkat szerezni a csapat orvosától. Én csak ültem, és az ajtót bámultam, várva, hogy valaki kijöjjön, és elmondja, mi történik Nikivel.

Végre kinyílt az ajtó, és egy középkorú orvos lépett ki. Fáradtan nézett ránk, de próbált nyugodtnak tűnni.

- Ki Niki családtagja? – kérdezte az orvos ,  miközben végig nézett rajtunk.

Charles azonnal előrébb lépett.
- Én… én nem vagyok a családja, de én találtam rá. Mi vagyunk a legközelebbi hozzá tartozói és a bátyja is itt van

Az orvos bólintott.
- Rendben. Akkor önöknek elmondom, mi történt.

Mindannyian felálltunk, és közelebb léptünk hozzá. Az orvos egy pillanatra ránk nézett, majd folytatta:

- Niki túl van az életveszélyen. Szerencséjük volt, hogy ilyen gyorsan hívták a mentőket. Ha késlekedtek volna, a gyógyszerek hatása súlyosabb lehetett volna.

Charles arca megkönnyebbült, de a szemei még mindig aggodalommal voltak tele.
- És most hogy van? Fel fog épülni?

- Jelenleg nyugtatók hatása alatt van, és alvásra van szüksége. A szervezetét megviselte az eset, de fizikailag rendbe fog jönni. Azonban…  – az orvos egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta –, úgy tűnik, mentálisan nagyobb teher nyomja, mint amit kezelni tud.

Lewis bólintott, és halkan megjegyezte: -Igen, az utóbbi időben nagyon feszültnek tűnt. Ez az egész helyzet a paddockban, a versenyek nyomása… talán túl sok volt neki.

Az orvos komolyan nézett ránk.
- Fontos, hogy támogassák. Az ilyen eseteknél nem elég a fizikai felépülés. Egy pszichológus segítsége is elengedhetetlen lesz. Niki valószínűleg nem fogja könnyen elfogadni, de muszáj lesz, hogy valaki segítsen neki feldolgozni az érzéseit és a stresszt.

Carlos a hajába túrt.
-Ez az egész a mi hibánk… nem vettük észre, hogy mennyire rosszul érzi magát.  És nem segítettünk neki .

- Nem hibáztathatják magukat  – mondta az orvos határozottan. - Az ilyen dolgokat néha még a legközelebbi barátok sem veszik észre időben. A lényeg most az, hogy mellette legyenek, és biztosítsák róla, hogy számíthat önökre.

Charles végre megszólalt, a hangja remegett az érzelmektől.
- Beszélhetek vele, amikor felébred?

- Igen, de csak rövid ideig. Pihennie kell, és egyelőre ne fárasszák túl. Fontos, hogy ne érezze magát egyedül, de azt is meg kell érteniük, hogy időre van szüksége.

Charles szemszög

Az orvos távozott, de a szavai visszhangot vertek a fejemben.
- Nem érezheti magát egyedül. Ez a mondat beleégett az agyamba. A szívem szorított a bűntudattól. Niki miattam van itt. Ha nem okoztam volna neki annyi fájdalmat, ha nem lettem volna ennyire önző Camille-lal kapcsolatban…

- Minden az én hibám – mondtam halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy Carlos és Lewis meghallja.

Carlos azonnal megrázta a fejét.
- Ne mondj ilyet, Charles. Mindannyian hibásak vagyunk. Talán nem figyeltünk eléggé rá, de nem te vagy az egyetlen, aki számít neki.

Lewis is helyeselt , miközben rám nézett .
- Igaza van. Most nem az a fontos, hogy ki a hibás. Az a fontos, hogy Niki tudja, mellette vagyunk.

De hiába próbáltak nyugtatni, a bűntudat nem csillapodott. Éreztem, hogy valamit tennem kell, hogy helyrehozzam a dolgokat.

Lewis szemszög

Ahogy az orvos beszélt, láttam, hogy Charles mennyire magába roskadt. A szokásos magabiztos, határozott férfi helyett most egy megtört ember állt előttem.

Miután az orvos elment, csendben álltunk egy ideig. Végül megszólaltam: -Figyeljetek, most nem az számít, hogy mi történt korábban. Az számít, hogy most itt legyünk neki.

Charles felnézett rám, a szemében fájdalom és zavar keveredett.
- De mi van, ha már túl késő? Ha már nem akar minket maga körül?

Megráztam a fejem.
- Ez nem igaz, Charles. Niki erős lány, de neki is szüksége van ránk. Csak ne feledd, hogy most nem a bocsánatod kell neki, hanem az, hogy érezze, számíthat rád. És ránk.

Carlos is hozzátette:
- Nem adhatjuk fel. Nem hagyhatjuk, hogy egyedül érezze magát ebben.

Láttam, hogy Charles lassan bólint, bár még mindig gyötrődött. Tudtam, hogy hosszú út áll előttünk, de egy dolgot biztosan tudtam: Nikit nem fogjuk cserben hagyni.