Napok teltek el, mióta megtudtam, hogy apa leszek. Egy olyan apa, aki még maga sem tudja, mennyire szeretne részt venni a gyereke életében. Napok óta mást se csinálok, csak agyalok a legjobb úton, amit találhatok. Hogyan kellene kezelnem mindezt, hogyan kellene viselkednem, de fogalmam sincs. Zora is elég tisztán, Jamie viszont kifejezetten egyértelműen hozta a tudomásomra, hogy mennyire nemkívánatos személy vagyok a kicsi közelében.

Nem tudok aludni. Ez már a sokadik éjszaka, hogy képtelen vagyok elaludni, mert a gondolataim nem hagynak pihenni. Azt hiszem, végül utolért mindaz, amit tettem. Mostanra sikerült felfognom, hogy mindentől elvágtam magam. Nincs többé Upper East Side, se Wall Street, nincsenek fényűző partik, és nincs luxusnyaralás valami egzotikus és exkluzív helyen. Nincs luxusautó sem, vagy magángép. Voltak pillanatok, amikor megint egyre erősödött bennem az érzés, hogy vissza akarom kapni Louis-t. És volt egyetlen olyan pillanatom is nagyjából két napja hajnalban, amikor azon gondolkodtam, miért lenne Louis a legjobb nekem. Bennem volt, hogy ő mindenben segíthet. Hogy Louis jóval gazdagabb, mint ami Zora mellett lehettem volna. Amikor ez eszembe jutott, annyira megharagudtam saját magamra, hogy dühösen felültem az ágy szélén, és ököllel ütöttem a saját homlokomat.

- Harry...? - kérdezte Damiano álmosan az ágy másik oldaláról, és még a hátamat is megsimogatta, amikor nem feleltem. - Jól vagy?

- Nem! Kurvára nem! Elbaszott vagyok, és legszívesebben bárki más lennék a világon, Dam! Bárki más! - kiabáltam, és szegénynek fogalma sem volt, mi a fene bajom van. Egészen megrémülve könyökölt a matracon és nézett fel rám. - Elmegyek sétálni...

- Az éjszaka közepén? Brooklynban vagy Harry, nem az Upper East Side-on - morogta álmosan, de nem is figyeltem rá. Tudtam, hogy igaza van, de nem feleltem, csak felvettem egy kabátom, és kimásztam az ablakon a tűzlépcső erkélyére. Azon az éjszakán elszívtam egy doboz cigit, a fejemet pedig ütemesen, finoman ütöttem a falhoz minden második levegővételemre. Mélyen voltam. Szerintem mélyebbre csúsztam, mint valaha. Csak folytak a könnyeim. Napokra elvágtam magam mindenkitől. Anyáék is hívogattak telefonon, miután megtudták, hogy Zora terhes, de fel se vettem nekik. Niall ugyanez. Nem feleltem, mert nem tudtam, mit mondhatnék.

Egyik nap viszont beszéltem Zaynnel is, muszáj volt, el kellett mesélnem neki, hogy mi történt, hogy mibe kevertem magam. Teljesen ledöbbent, először elhinni sem akarta, azt hitte, hogy faszulok vele.

- És akkor most mi a fenét fogsz csinálni?

- Halvány elképzelésem sincs - suttogtam a telefonba, és Dam hálószobájának az ablakán bámultam kifelé. Egy kibaszott galamb akartam lenni az ereszen. Tényleg azt éreztem, hogy ki akarom szakítani magam a saját testemből, valaki más akarok lenni. Akár az a szerencsétlen galamb a tetőn. Soha nem éreztem még ezt azelőtt. - Fogalmam sincs, miből fogok fizetni Zorának. Fel kell virágoztatnom azt a kurva burgerezőt, de attól is hányingerem van, hogy csak rágondoljak. Egész életemben ez elől menekültem, Z... Egész életemben menekültem, hogy ne legyek olyan, mint apám, vagy anyám. Belekényelmesedve az alsó középosztály, sőt... A csóró osztály életébe. Egész életemben! És most itt vagyok. Én taszítottam vissza magam, nincs semmim, csak ami apámnak is volt.

- Hiszek benned, H - mondta egy kis hallgatás után. - Nem azért mondom, hogy lenyugtassalak, vagy lekoptassalak. Szerintem te az a fajta ember vagy, aki mindent túlélhet, és mindig visszatalálhat magához. Megtetted már korábban, mennie kell újra, nem?

- Bárcsak tudnám...

- Mindenesetre itt vagyok, oké, haver? - kérdezte támogató hangon. - Ha anyagi vagy bármilyen támogatás kell, segítek amiben tudok.

- Kösz, Zayn.

Azt hittem, jobb lesz, hogy valamit is segíteni fognak egykori legjobb barátom szavai, de nem így volt. Persze, mitől is lett volna jobb, ha egyszer Damiano sem tudott olyat mondani, amitől jobban lettem. Ha ő nem volt képes rá, akkor senki.

Talán éppen ezért csak végső elkeseredés lehetett, hogy tegnap délután visszahívtam anyámat. Elképzelésem sincs, miből gondolhattam, hogy ha vele is beszélek mindenről, akkor jobb lesz bármi is. Egyértelműen nem így lett. Akkor sem, ha ő volt az egyetlen, aki igazán pozitívan fogadta a híreket. Természetesen az alig egy hónapos házasság utáni válás annyira nem dobta fel, azt kifejezetten gyűlölte, de a gyereknek megmagyarázhatatlanul örült. Még az is eszembe jutott, hogy talán azért, mert azt gondolta, így majd rendezni tudjuk a házasságot, mégis kibékülünk, akármi, de el kellett keserítenem.

- Kérlek, Harry, mondd, hogy nem mondasz le a kicsiről! - könyörgött, amikor mondtam, hogy se Zora, se a családja nem szeretne túl sokat a gyerek körül látni. - Ő a te babád is lesz, nem csak Zoráé. Jogod van hozzá, fiam. Nem hagyhatod őt teljesen hátra!

- Szerintem jobb lenne neki - motyogtam, és tudom, ha anya ott lett volna velem, még talán meg is csap emiatt. - Mégis mi az, amit adhatok neki?

- A szeretetedet, és egy apát - válaszolta egyszerűen, én pedig nyeltem egyet a szavaira. Nem állok készen. Tudtam akkor is, amikor Zora közölte a hírt, tudtam azelőtt is, hogy felhívtam anyámat, és most is tudom, ezekben a pillanatokban.

Reggel elszívtam egy füvescigit a nappaliban. Már ennyire a padlón vagyok, és szenvedek. Nem tudom, mit kezdjek magammal, és nem láttam jobb utat arra, hogy elengedjem magam. Szükségem volt egy kis nyugalomra. Damiano még aludt akkor, és amikor a gitártokjával a vállán kilépett a hálóból, szinte lefagyott a kanapé mellett.

- Mi a kurva eget művelsz a lakásomban, te barom?! - üvöltött rám egyből, de akkor már minden könnyű volt. Be voltam tépve, ezért csak mosolyogtam rá. - Van még?

- Hm?

- Van még?! - kiabálta az arcomba, és be kellett csuknom a szemem, mert annyira hangos volt. Vagy csak én voltam túl érzékeny a hangokra. Az asztalra mutattam, ahol még ott hevert a kis műanyag tasak, benne valamennyi fűvel. Nem volt sok, nem is akartam sokat venni, csak el akartam lazulni, nem pedig öntudatlanra szívni magam.

Dam viszont a földre ejtette a gitártokot - ebből tudtam, hogy tényleg nagyon dühös - felkapta a zacskót, majd egyenesen a fürdőbe ment, hogy lehúzza a vécén. Természetesen nem úszhattam meg, azonnal visszatért, és a fotel támlájára támaszkodva mászott bele egészen az arcomba.

- Még egyetlen egy ilyen, és kibaszlak az utcára minden cuccoddal, Harry! - sziszegte vészesen közel hozzám. - Felőlem törj össze valamit, szívj el száz doboz cigit, virrassz, sírj, üvölts, ébressz fel az éjszaka közepén, leszarom! De nem hozol drogot a lakásomba!

- Megértettem, higgadj le - feleltem sokkal nyugodtabban, és tudom, hogy ez is felcseszte, de erről nem tehettem. A fű miatt reagáltam úgy.

- Hála az égnek, hogy estig nem is látlak - nyögött fel, aztán a gitárja után nyúlt, a vállára dobta, és az előszobába csörtetett, hogy felöltözzön. Már a nyitott ajtóban állt, amikor visszanézett rám. - Szedd össze magad, Harry! Nincs vége a világnak.

- Az enyémnek lehet.

- Nem, annak sincs. A nap ugyanúgy lenyugszik este és felkel reggel, és az élet megy tovább. Mindig. Azt mondtam, nyalogasd kicsit a sebeidet, de most azt mondom, eleget nyalogattad. Ideje felkelni a fotelból, és kinyitni annak a kibaszott burgerezőnek a papírjait! Estig adok időt.

- És?

- Aztán leülünk, és kényszeríteni foglak, hogy a kezedbe vedd az életedet!

Bevágta maga mögött az ajtót, de csak mosolyogtam. Azokban a pillanatokban mindenen csak mosolyogtam. Semmi sem érdekelt. Végre kicsit jól voltam. Aztán... Délutánra a fű hatása teljesen elmúlt, én pedig még keserűbb és depressziósabb lettem.

Még csak délután négy van, de én már mindenre képtelenül fekszem a hálóban, és bámulom a plafont. Rosszul vagyok. Fizikailag, de ez tulajdonképpen nem meglepő, mert napok óta képtelen vagyok normálisan enni, alig alszom. Kávé és cigi a legjobb barátaim, néha némi alkohollal felkarolva, és ebből áll minden percem. Önmarcangolás, öngyűlölet, sírás, üvöltés, aztán még egy kis öngyűlölet, hogy végül önsajnálatba burkolózva üljek a teraszon. Egyértelműen nem vagyok alkalmas arra, hogy egy kisbaba apja legyek, de úgy gondolom, semmi másra sem vagyok alkalmas.

Zayn

Láttad a New York Timest?

Nem

Zayn

https://www.newyorktimes.com/spotlight/lgbtq/dimonstyles/scandal

Jézusom

Megnyitni sem merem

Nagyon durva?

Zayn

Eléggé

Nincs sok szavam

Jamie Dimonnal nem szabadott volna kezdened

Vagy az unokájával...

Kösz, hogy figyelmeztetsz

Megígérte, hogy darabokra töri a még el se indult karrierem, nem lep meg a cikk, csak... Elegem van, Zayn. Nem tudom, mit tegyek.

Zayn

Először is kelleni fog egy ügyvéd

Most már tényleg

Nem hagyhatod ezt

A nagyobbik baj, hogy Louis-t is megemlíti

Mi????

Bassza meg!!

Zayn még írogat valamit, de nem tudom visszafogni magam. Ezután már muszáj megnyitnom a linket, amit küldött, és egyenesen odagörgetnem, ahol meglátom Louis fotóját és nevét. Akkor kapták le, amikor éppen kiszáll az autóból, megérkezik az esküvőre. Istenem, de kibaszott gyönyörű volt, és akkor még csak nem is figyeltem rá annyira. Lehunyom a szemem, veszek egy mély levegőt, és csak utána kezdem olvasni.

...A Dimon család távoli üzleti kapcsolatban áll Léandre Tomlinsonnal, aki nem óhajtott nyilatkozni az ügyben, miszerint elsőszülött fia homoszexuális lenne. Louis Tomlinson, a huszonhárom éves fiatal üzletember közösségi média oldalain azonban egyértelműen visszaköszön az elkötelezett támogatása különböző LMBTQ+ csoportok felé. Zora Dimon azt állítja, az ifjabb Tomlinson megjelent az esküvőjükön, Styles pedig közel egy órára eltűnt vele a hotelszobák közvetlen közelében, bár akkor még nem is sejtette, miért. Elmondása szerint, nem tudott Harry Styles biszexualitásáról, a fiatal tőzsdeügynök hetekkel az esküvőt követően viszont maga vallotta be neki, hogy gyengéd szálak fűzik Tomlinsonhoz, és az esküvő napján szexuális kapcsolatba kerültek, ezzel azonnal megszegve a fiatal Dimon lánynak tett hűségesküjét...

Csak nézem a telefonom képernyőjét, és képtelen vagyok felfogni, hogy ezeket a szavakat leírták az üzleti világ egyik legbefolyásosabb napilapjába. A félelem, hogy ezzel most valami olyat is tönkretettem, amit nem volt szándékomban, hogy megint Louis-nak okozok gondot és kárt, kiborít. Remegő ujjakkal nyitom meg a névjegyzéket, megdermed a kezem a neve felett. Nem bírom felhívni, képtelen vagyok rá. Nincs hozzá elég bátorságom, ezért végül csak nagy nehezen, de begépelem neki a semmitérő üzenetemet.

Annyira sajnálom

Ha bármit tehetek, vagy nem tudom...

Nem akartam, hogy ez legyen belőle

Loulou ❤️

?

https://www.newyorktimes.com/spotlight/lgbtq/dimonstyles/scandal

Louis szinte azonnal látja az üzenetem, de nem reagál. Nem jelennek meg a pöttyök sem, azt jelezve, hogy éppen gépel valamit. Hosszú percekig néma csend, és nem jelentkezik. Már azon vagyok, hogy újra írjak valamit, amikor végül mégis meglátom azokat a mágikus, életmentő pöttyöket. Aztán a pöttyök megint eltűnnek, és végül semmit sem kapok, csak egy tetszik reakciót a linkre. Ennyi. Semmi más. Falhoz vágom a telefont, és beleverek a falba. Éppen úgy, ahogy évekkel ezelőtt, amikor cserben hagytam Louis-t a szalagavató bálunk estéjén. Ezúttal nincs vér, nem ütöttem olyan erősen, de elzsibbad, és egyből eléggé fáj ahhoz, hogy egy nyögés kíséretében a fürdőbe menjek. Megállok a tükör előtt, és csak bámulom magam, miközben folyatom a hidegvizet az öklömre.

Fogytam, látom, mert napok óta nem néztem tükörbe se. Bár tegnap pont mostam hajat, mégsincs formája. Az erőtlen, hullámos tincsek csak úgy lógnak a semmibe. Pont úgy, mint én. Épp olyan erőtlen, reménytelen, mint én magam.

Dühből ragadom meg az ollót az egyik fiókból, és erőteljes mozdulatokkal vágok bele a hajamba. Először csak a fele tűnik el, és rövid, mint a gimnáziumban, aztán annál is rövidebbre vágom. Egészen rövidre. Utoljára általánosban volt ennyire rövid hajam, de nem érdekel. Ha Damnek lenne nullásgépe, lehet azt használnám. Így viszont megállok a rövidnél. Rengeteg haj pihen előttem a mosdókagylóban, de csak két kézzel megmarkolom, és a vécé melletti szemetesbe tömöm. Zihálok. Egyértelműen elment az eszem, most értem az út legvégére, és konkrétan bediliztem. Louis tette ezt velem. Ő lökött át a határon azzal a kibaszott hüvelykujjal! Gyűlölöm, hogy lehet reagálni az üzenetekre! Gyűlölöm, hogy Louis-nak mindez ennyit jelentett, hogy küldött rá egy reakciót. Magamat gyűlölöm, amiért csak ennyit jelentek Louis-nak, miközben nekem ő az egész világom. Ez egyértelműen kiderült. Ő a galaxisom napja, és nélküle nem is létezem.

Ahogy az új önmagamat bámulom a tükörben, rájövök, hogy egy idióta vagyok. Itt szenvedek napok óta, pedig már semmim sincs. Mindent elvesztettem, és a sorsom is ellenem fordult. Ennél rosszabb már nem igen lehetne, akkor meg miért nem próbálom meg? Akkor miért nem fogom magam, és megyek át Louis-hoz, hogy elmondjam neki, amit akarok? Szó szerint semmi veszteni valóm sincs, mert amit lehetett, azt már elvesztettem. Legalábbis most úgy érzem. Damiano, Zayn... Nem, nyilván nem igaz, hogy nincs semmim, de a jövőt, amit álmodtam magamnak, azt egészen biztosan örökre elvesztettem. Jamie nem blöffölt, mindent megtesz, hogy besározza a nevem. Egy lemoshatatlan féle sárral, ahogy ígérte is.

Összeszorított szemekkel határozom el magam. Felveszem a csizmáimat, összekaparom a telefonomat valahonnan a hálószoba falának a tövéből, és megkeresem a motorom kulcsait. Ha most nem teszem meg, ha most nem mondok el neki mindent, amit érzek és szeretnék, akkor soha. És az a helyzet, hogy valószínűleg nincs is több esélyem rá, mint csak ez az egy.

________________

Sziasztok!

Meghoztam a mai részt is. Időben!!! Mit tesz, amikor szabadságon van az ember. XD A következő rész valahol újracsak sorsdöntő lesz, ezt vezettük itt fel. Remélem mostanra azért kicsit jobban kedveli mindenki Harryt a hülyeségei ellenére is. Szépen lassan minden hibás lépését belátja. És erősen küzd maga ellen. Hagyjatok nyomot!

Puszi&Pacsi

Sophie