Hosszas csend után Amarillisz sipákolásban tört ki, hogy őt senki sem fogja kihasználni, s a növényeit nem használhatják fel. Túl sokáig dolgozott azon, hogy ne csak ronda, tüskés indák legyenek! Mérgében felrepesztette a padlót, kitörte az üveget, melyet Hekaté bűbájával sikerült helyreállítani. Kronosz elengedte Hádészt, aki hátára érkezett, ám nem adott ki egy hangot sem. Artemisz jobbnak látta, ha eloldalazik onnan, ám Tüphon mögötte termet. Hiába volt az istennő az uralma alatt, nem bízott semmit sem a véletlenre. Amarillisz nem hátrált meg a titán közeledésére. Már használta volna erejét, mikor egy ismeretlen férfi hangja töltötte be a helyiséget.

– Hekaté!

– Jaj, ne! – esett pánikba a megszólított személy, majd nem törődve senkivel kirohant a teremből.

A fiatal istennő kihasználta a figyelem elterelést, s apja mellé teleportált, akit karjánál fogva erősen megragadott, majd eltűnt vele. Mire a titán és a szörny feleszmélt már egy olyan helyen voltak, amire Hádész a legvégső esetben számított. Utánuk pár perccel Hekaté is megjelent egy nála fiatalabb férfival, vagyis inkább férfiúval.

– Hogy lehet ez? Hogy tudtátok? – kereste a szavakat az alvilág istene.

– Aníziusz segítségével. – biccentett a fiatal felé Hekaté. – Az ereje segítségével megszűntettük Tüphon és az én uraló mágiámat.

– De hisz ez nem lehetséges! – emelte fel a hangját Hádész. – Bizonyíts, fiú!

–Ahogy óhajtja. – hajolt meg Aníziusz, majd Amarillisz felé fordult. – Segítenél?

– Tán rajtam ne mered?!

– Apám, ön még nincs olyan állapotban, hogy használni tudja az erejét. – szidta meg saját lánya.

Amarillisz ismét az indákat varázsolta elő, mivel a szép virágokat nem akarta feláldozni a műveletre. A fiatal közelebb lépett, s közel a nyakához érintette meg, mire a leány válla megrándult, az indák pedig elsorvadtak, majd porrá lettek. Hádész csak pislogott a történtektől, ám mikor végre szóhoz tudott jutni, megérdeklődte, meddig tart a hatása, melyre az ifjú azzal válaszolt, hogy személytől függ. Mivel Amarillisz most csak segítségként használta az indákat, fél óra múlva ismét ereje teljében lesz.

*******************

Nem sokáig kellett várniuk a helynek a tulajdonosaira, ugyanis Hekaté azonnal értesítette anyját, Nüxöt az érkezésükről. Az ősistennő szinte kiszorította az összes levegőt lányából, és Hádészból. Az utóbbi kissé ideges volt az éjszaka istennője láttán, ám mikor sétálni hívta teljes rettegés lett úrrá rajta, ahogy egy cseppnyi féltékenység is, ahogy meglátta Hekaté és Aníziusz távozását. A köhintést meghallva követte Nüxöt, akivel a palota kertjéhez érve szóváltásba keveredett. Minden fájdalmát elmondta beleértve azt, amit a boszorkánnyal tett, ám mégsem kapott büntetést, mely meglepte.

– Van valami, amiről tudnod kell, Hádész. – ejtette ki fájdalmas hangnemben a szavakat a nő. – A csatát megnyerjük, de ettől függetlenül visszazárni nem fogjuk tudni őket, s valószínűleg te...

A férfi csendben hallgattak végig a mondandóját, végül döntött.

– Beszélek Hekatéval. Nem bírom tovább nélküle. – Választ nem várva hagyta magára Nüxöt, aki csak mosolyogva rázta a fejét.

Szinte rohant a hosszúnak tűnő folyosókon, míg el nem érte az ő lakosztályát, amelynek ajtaja félig kitárva volt. Hirtelen megtorpant, ahogy meglátta Aníziusszal beszélni. „Nem szeretném, ha most megtudná... Kérlek Aní, ne szólj róla senkinek!" Hallatán lépett be elsötétedett arccal. A fiatal kényelmetlenül érezte magát, ám védekezni ideje nem volt, olyan gyorsan ragadta torkán Hádész. Hekaté rámarkolt az istenség karjára, s könyörgött neki, engedje el.

– Még azt hittem, visszatérhetek hozzád a bűbáj ellenére, de bebizonyítottad, hogy nem!

– Hádész, kérlek! Ő a fiam! – zokogott az istennő, miközben a földre rogyott.

A férfi keze engedett a szorításból, míg a lábai feladták, s ő magam is már térdelt. Átölelte a fájdalmasan síró igaz szerelmét, s sajnálkozott. Ha tudta volna, hogy a fia nem tette volna meg. Aníziusz lassan vette a levegőt, hogy lenyugtassa magát, hisz kisebb sokkot kapott, majd egy ravasz róka módján kisurrant, ám olyan hangulatot teremtett, melyre az ölelkező párocska nem számított, s arra sem, hogy rájuk zárja az ajtót.

*******************

Sokáig csak pislogva meredtek a kijárat felé. Végül Hekaté jobban belebújt Hádész ölelésébe, akinek a szíve hevesebben kezdett el dobogni. Felállva a boszorkányság istennője nem várta meg, hogy az isten bármibe is belekezdjen, elkezdte az ágy felé terelni, ami miatt a férfi hátrálni kényszerült. Nem tudta eldönteni, hogy a megteremtett hangulat miatt teszi ezt, vagy ő is még úgy érez, vagy csak túlfűtött vágyak vannak benne.

– Hádész, én... nem tu... - akadt meg a mondandójában, mikor a férfi megragadta az arcát és közelebb húzta magához, miután a nő rálökte őt a bútorra. Több száz éve várt erre a pillanatra, hogy megismétlődjön. Nem hagyta elveszni a pillanatot, s engedett a csábításnak, a régóta kitörni vágyó szerelemnek, szenvedélynek. Viszonozta Hádész tettét, miközben egyik kezével beletúrt a hajába, másikkal pedig az ingjét kezdte el kigombolni.

Hekaté ébredt fel hamarabb, de még túl fáradt volt, hogy kimásszon az ágyból. Boldogan hajtotta vissza a fejét Hádész mellkasára, aki abban a pillanatban levegőért kezdett el kapkodni, mely hamar el is múlt. Erre a boszorkány felsikoltott, amivel felébresztette az alvilág istenét, aki zihálva ült fel.

– Vége. Már... Már nem köt többé Erosz varázsa. – motyogta elkerekedett szemmel. Nem érzett lelki furdalást a tette miatt. Sőt! Örült, hogy végre felszabadult. A boldogság annyira megrészegítette, hogy Hekaté alig tudott kiszabadulni a hirtelen öleléséből. Jót nevettek a történteken, de mindketten tudták, nem felejthetik el, hogy Hádész halandónak született, és abból lett halhatatlan. Korainak gondolták a szoba elhagyását, így ott folytatták ahol az álom és a fáradtság félbeszakította őket.

*******************

Két hónap telt el azóta, hogy Hádész és Perszephoné sorsát elválasztották egymástól. A tavasz istennőjének egy feladatot még meg kellett tennie, hogy visszatérhessen az Olümposzra. Mégpedig inni a Lethé vizéből, mely a feledés folyója volt. Ezt Hádész visszatérte előtt végezte el, így már nem kötötte semmi az Alvilághoz. Azonban ezalatt az idő alatt Kronosz és Tüphon elfoglalta a fenti világot, amely után káosz uralkodott a világon. A két fél többször is összecsapott egymással, volt mikor az Alvilág, volt mikor az Olümposz nyert. Aníziusz ereje hatásosnak bizonyult, mindaddig, míg az egyik harc közben Hádész vért nem kezdett el felköhögni, mellyel elterelte a figyelmét, s egy támadás miatt láthatatlan álcája lehullott róla. Tudta, az elkövetkező események miatt köpenye útban lenne, így azt félrehajítva egy pajzsot hozott létre, mely megakadályozta, hogy Medusza átka hasson rajta. – Miután Tüphon megszerezte a gyapjút, feltámasztotta Meduszát és a Minotauroszt is, akik csatlakoztak hozzá. – Az oldalán lévő tokból, kihúzott egy ezüst nárciszokkal díszitett kardot.

– Mihez akarsz kezdeni azzal? – kérdezte gúnyos hangnemben Zeusz.

– Hamarosan megtudod, áramszóró. – vágott vissza szemtelenkedve Aníziusz, mire a főisten haragra gerjedt. Egy villámot hajított felé, ám abban a pillanatban a holtak nyelvén kezdett el beszélni, mely után több szellem is megjelent. A boszorkánymester suhintva a kardjával a lelkek eggyé válva védték gazdájukat.