Négy teljes év telt el Amarillisz és Hádész eltűnése óta. Az Alvilágot senki sem őrizte, ami miatt folyamatos harcok, csaták dúlnak az ártó szellemek, a félvérek és az istenek között. Változás lengte körbe a levegőt, mint a vihar előtti csend. Valami nagy volt készülőben, de senki sem tudta, mi lehet az. Senki sem gondolt arra, merre keresse az eltűnt istent, aki a látogatásoknál sosem nyitotta ki a szemét. Egyáltalán nem mozdult, míg egy nap...

Amarillisz az ágyán ücsörögve olvasott, amit Tüphon zavart meg. Unottan nézett a férfi felé, akinél egy tárgy díszelgett.

– Ez lenne az a gyapjú, amivel meg kellett volna gyógyítaniuk a táborozóknak Thália fáját, miután megsértetted a kérgét?

– Igen, Amarillisz.

– Nem fogom rátenni a koporsóra – fejezte be a beszélgetést, s tekintetét ismét a könyvre összpontosította.

– Nem is kell rátenned. Most szeretnék mutatni valamit.

– A cellát, ahová, a magát bábunak tettető, apámat zártad? Köszönöm, de maradok a könyvemnél – vonta meg a vállát, majd folytatta. – Tudod, Tüphon. Ebben a történetben szerepel egy szörnyeteg, amit pont úgy hívnak, mint téged és az Olümposzt akarta elfoglalni, de persze nem sikerült neki.

– Okos leány vagy, Amarillisz.

– Ismét el kell, utasítsalak?

– Gondoltam, születésnapod alkalmából szívesen látnád apádat.

– Legyen – morgott a fiatal lány, miközben elhagyta a szobáját.

Meglepődött, mikor a cellák helyett a koporsó terméhez vezette őt. Ő is ott volt. Nem tudta, mit érezzen. Haragot, bánatot, fájdalmat vagy örömöt? Hádész felnézett, egyenesen Amarillisz aranyszemébe.

– Szia... apa... – sütötte le a szemét Amarillisz.

– Amarillisz – halványan elmosolyodott, amiért utoljára láthatja lányát. – Sokat változtál, mióta utoljára láttalak.

Valóban megváltozott. Hajában két ezüst csík díszelgett, míg a csuklóján megjelent az a szimbólum, mint, amit az első találkozásnál látott apjáén is. Szeme színe erőteljesebb lett. Felnőtt nő lett belőle, aki büszkén állja mások tekintetét. Megtanulta, hogyan használja az erejét, mint a holtakét, mint a növényekét. A lándzsát ugyan nem idézhette meg, ellenben az Erinüsszök készségesen jelentek meg előtte, ha bosszúról volt szó. Nem vette észre, ám most is ott álltak mögötte. Harag, ezt érezte Hádész láttán.

– Erinüsszök. Megértem, hogy bosszúra vágysz. Ameddig nem lettél, addig a nyomomban voltak. Miután Zeusz száműzetett az Olümposzról.

– Miért hagytatok magamra?

– Perszephoné okát nem tudom, ám... megkapta a jutalmát, mielőtt idehozott volna Tüphon.

– Mit tettél?

– Nem vagyok büszke rá, de elhomályosított a düh. Felpofoztam az édesanyádat. – sóhajtozva mondta ki nagy nehezen a tettét Hádész.

– Magadra hagyott két éves korodban. Ha nem érzem meg, hogy az erőmet uralod, az utcán maradtál volna.

– Vagyis te... voltál az, aki odavitt? – szorította ökölbe a kezét a leány, mire repedések keletkeztek a falakon, pár perccel később indák tömkelege jelent meg. – Majdnem örömlány csinált belőlem az az átkozott!

– Megfagytál volna!

– Miért nem vittél magaddal?!

– Mert még akkor is azt hittem, hogy félvér vagy! Azt hittem, Perszephoné is arra tért, mint az apja! Meg akartalak menteni, abban a tudatban, hogy mégsem az én félvér lányom vagy! Ketten voltatok...

Síri csend töltötte be a teret.

– Hogyan?

– Egy férfi és egy nő hagyta az utcán a gyerekeit. Sötét volt, nem tudtam kivenni az arcotokat és a felnőttek arcát. Ikreknek gondoltalak titeket, de csak tőled éreztem erőt. Az istenek nem maradhatnak a félvér gyermekeikkel. Három évvel később megéreztem az erödet. Azóta figyeltelek. Öröm volt, mikor Poszeidón fia térdelve könyörgött előttem. Hogy nem tudtak a tervemről. Ott voltam Amarillisz. Az igazgató nem adott át, mert ő csak tizennégy éves kortól árulja... árulja az árvákat! – megreccsentek a bilincsek. – Ott helyben el akartam... el akartam intézni, móresre tanítani.

– Ezzel nem változtatsz semmin.

– Nem kell a bocsánatod. Perszephonéé kell.

– Persze. Majd bevallja, mit tett.

– Már megtette, mikor visszaküldtél az Alvilágba négy évvel ezelőtt. Megemlítettem a nevedet, és a szemében egy könnycsepp jelent meg a megbánással együtt.

Amarillisz megdöbbent és elbizonytalanodott a hallottak alapján, ám mielőtt bármit válaszolhatott volna, Tüphon mögé lépett, majd a fülébe súgott, amitől a szeme egy pillanatra kékké vált. Hádész nem tehetett semmit, pedig tudta, mit tettek a lányával. Hekaté a titánok harca közben használt egy szérumot, ami miatt uralni tudta néhány titán elmélyét. Amarillisz a terem másik végébe ment Artemisz és Hekaté mellé, míg Tüphon a gyapjút Kronosz koporsójára terítette. Hádész felszegett fejjel várta apja megjelenését. Nem rettent meg, nem próbált menekülni.

A koporsóból kirobbant egy hatalmas füst. A plafon beomlott, ám az istennek maradt annyi ereje, hogy védje magát a törmeléktől. Lassan, de visszanyerte a teljes alakját a gyermekevő titán. Kronosz visszatért, ám először Amarilliszt vette figyelmébe, aki úgy állt a szörnyeteg mögött, mintha egy lélektelen bábu lenne.

– Tüphon.

– Rég láttuk egymást szabadon, Kronosz. – lépett előrébb gonosz mosollyal az arcán a férfi. – Ő itt Amarillisz. – tolta előrébb a magához tért leányt, aki kissé remegve nézett a hatalmas titánra. – Olyan erővel rendelkezik, amivel visszaveheted az áruló gyermekeidtől a trónodat.

– Nem ebben egyeztünk meg! – vicsorogta összeszorított fogakkal Amarillisz.

– Kronosz! – dübörgött Hádész hangja, amivel arra késztette apját, hogy nem a lányt emelte fel, hanem őt.

– Hádész.

– Milyen volt bezárva? – kezdett el gúnyolódni az istenség. – Zeuszék biztos már várják a meglepetésedet.

Kronosz erősen megszorította a pimaszkodó fiát.

– Jól... van, értem! Még mindig utálod a vicceket! Úgysem fogsz... hinni nekem, s pár percen belül ott végzem... ah... egy ki... le...

– Nem látja, hogy mondani akar valamit?! – csattant fel Amarillisz. – Engedje neki végigmondani!

– Korábban nem volt ilyen nagyszájú! – szúrta oda Hádész Amarillisznek, amint újra levegőt kapott. – Szóval... Tudom, hogy nem fogsz hinni nekem, és oda kerülök perceken belül, ahová egykor a testvéreim, de! – fújta ki a levegőt. – Magam is bosszút akarok állni Zeuszon. Megmérgezett, száműzött. Segíthetek eljutni az Olümposzra, utána tehetsz velem akármit, csak egy dolgot kérek cserébe!

Kronosz összehúzott szemmel hallgatta fiát.

– Mit akarsz?

– Amarillisznek ne essen bántódása. A növényeiből bénító mérget lehet előállítani. A hasznodra lehet.