Percy Jackson fanfiction néhány eltéréssel.

Ebben a részben lesznek olyan leírások, melyek eltérnek a valós mitológiától!

**************

Valaki hátulról fejbe vágott... Még mindig sajog a tarkóm... Hol vagy? Mi ez a hely? Néhány fáklya világítja be az egész helyet, de még így is félhomály van. Lépteket hallok, kattan a zár. Nem... nem... Nem! Hátráltam el egészen a falig. Ismét itt van! Leereszkedtem a földre, s térdeimet felhúzva átkaroltam a lábamat, és ráhajtottam a fejem. Érzem, itt áll előttem. Leguggolt majd... a... hajamat simogatja. A hatalmas fénytől kissé elment a látásom, mikor felnéztem.

– Ki vagy te?

– Tüphon – válaszolt az alak, kedves mosollyal az arcán.

– Miért hoztál ide?

– Megmentselek attól, hogy a szüleid kihasználjanak.

– Ismered a szüleimet? – lassan bólintott. – Kik ők? Mondd el! Kérlek!

– Előbb pih...

– Tudni akarom! – törtek utat a könnyeim.

Tudni akartam, kik voltak azok, akik otthagytak azelőtt az átkozott árvaház ajtaja előtt. Tönkretették az életemet! Ha Hádész nem jött volna, kéjhölgynek alkalmaztak volna! Dühös voltam olyannyira, hogy az erőm elszabadult. A falak megrepedtek, az indák előtörtek. Bosszút fogok állni rajtuk, s bárkit félreállítok az utamból, aki megpróbál megakadályozni benne!

– Két istenség.

Szóval két istent kell elpusztítanom. Legyen! Ám előtte.

– Honnan tudhatom, hogy te nem az erőmet akarod Tüphon?

– Valóban magam is szeretném a növényeid mérgét, ám segíteni is szeretnék, hogy elfoglalhasd a neked járó helyet. Emellett szeretnék még mást is mutatni neked – állt fel. – Kérlek, gyere velem. – nyújtotta felém a kezét, melyet elfogadtam.

Egy másik terembe vezetett át, amelynek az ajtóval szemközti fala ablak volt. A kíváncsiság úrrá lett rajtam, s ekkor megláttam a sok szörnyet, amik lentebb foglaltak helyet. Hihetetlennek tartottam, hogy az összes mitológiai lény valóban ott van előttem, ám, ami még jobban izgatott, az a középen álló aranykoporsó. Közelebb léptem, majd végigvezettem rajta a kezemet. Az oldala fénylett, egyszer már kinyithatták.

– Érdekel, mi lehet benne? – kérdezett rá Tüphon karbatett kézzel, a falnak nekidőlve.

– Inkább ki. – magamat megleptem a válaszommal őt viszont nem.

– Igen, ez valóban pontosabb kérdés. Kronosz, a nagyapád.

– Az a Kronosz? Szórakozol velem?

– Nem, Amarillisz, nem szórakozom. Egyszer visszahozták őt. – lökte el magát a faltól a férfi. – Luke Castellan, Hermész fia. Sajnos a gyapjút őrző küklopsz lakhelyébe zuhant, mikor Percy Jackson visszaküldte Kronoszt ebbe. – tette rá a kezét az enyém mellé.

Elkapva a csuklómat hátráltam el. Olvastam a titánról. Eszem ágában sincs őt kiszabadítani. Még a végén engem is elnyelne. Ha valóban a nagyapám, akkor a hat istenség között kell keresnem a szüleimet, beleértve Hádészt is. Léptek zaja csapta meg a fülemet. Megfordulva megláttam Hekatét és Artemiszt. Értetlenül álltam hozzájuk, ám a férfi elmagyarázta, ők segítenek nekem az erőm elsajátításában. Izgatottság futott át rajtam ennek hallatán. Azonnal el akartam kezdeni az edzést, de a gyomrom úgy döntött korog egyet. Kínosan húztam be a nyakam, de csak egy halk nevetést kaptam, utána elvezettek a szobámba, s nem sokkal később már ételt is hoztak. Rengeteg könyv sorakozott a szekrényen. Úgy döntöttem átnézem ismét a görögökről szólókat. Nem bíztam meg Tüphonban, s nem tartottam kedvemre a tervének megvalósítását, amit akkor hallottam, mikor bevonszoltak abba a cellába.

**************

Romboltam, tomboltam, üvöltöttem, ahogyan csak a torkomon kifért. Tűzgolyókat dobáltam a jég felé, ami néhány csapás után elolvadt. Hekaté csatlakozott hozzá... Hozzá! Tüphonhoz! Csak tudnám, miért tette ezt. Mindennek vége! Amarillisz a kezében van, mivel én tehetetlen voltam. Márcsak idő kérdése, hogy megtudja, kik is valójában a szülei. Átváltozásom után eltűnt belőlem az összes alkohollal járó bajom. Amint felvettem az emberi alakom olyat tettem, amit ezelőtt soha sem. Nagy sebességgel indultam meg a feleségem felé, s már emeltem a kezem. Perszephoné a földre esett, kezével eltakarta a vöröslő arcát.

– Hogy mer...

– Én? Inkább te hogy merted, Perszephoné?

– Nem tudom, miről beszélsz! – felrántottam a karjánál fogva.

– Nem tudod? Nem tudod?! – szorítottam meg erősen. – Még csak tizennégy éves és Tüphon karmai között van! Amarillisz már biztos tud Kronoszról!

– Ereszd el a lányomat, Hádész! – jelent meg Démétér.

– Gratulálj a lányodnak, Démétér. Elhozta az Olümposz bukását!

Érdekemen kívül volt a panaszkodások, kérdezgetések hallgatása. Azonnal visszatértem az Alvilágba. Tudnom kellett, hogy Kerberoszt is elragadta-e az a szörnyeteg vagy sem. A trónterembe érve egy különös illat csapott meg. Fuldokolni kezdtem, a látásom eltűnt. Éreztem, minden porcikám megdermed, pár másodperccel később pedig elnyel a sötétség. Nehezen tudtam kinyitni a szemem. A hideg padlón feküdtem elnehezedett végtagokkal. Láncok voltak rajtam, ő pedig szokásához híven belém rúgott. Összeszorítottam a számat, de előle nem tudtam elrejteni a fájdalmamat, amit az oldalamban éreztem.

– Még nem tudja, az apja te vagy, de sejti. Megemlítettem neki, ki a nagyapja. Te sem fogod elkerülni a figyelmét.

– Mi... ért hoztál ide?

– Újra lássalak szenvedni, mint gyerekkorodban. Kerberosz nem emlékszik rád. – hagyta el ezzel a mondattal a cellámat.

Kerberosz... Mindent elrontottam...