Percy Jackson fanfiction néhány eltéréssel.
Ebben a részben lesznek olyan leírások, melyek eltérnek a valós mitológiától!

******************

Nem tudtam mennyi ideig álltuk ott, mikor újabb zörgést hallottam. A szemem ismét felcsillant, tudtam Amarillisznek minél hamarabb vissza kell mennie a táborba. Az arcát a két kezem közé fogtam, és a tekintetemet látva a kapu felé kezdett rohanni. A lándzsa megjelent a kezemben, melyet már nagyon régen használtam. Ameddig Zeusz meg nem sértett, vagyis meg nem mérgezett, addig nem akartam annyira az Olümposz trónját. Jól elvoltam az Alvilágban. Persze Tüphon támadása után le kellett zárnom az Etna kitörései után a megnyílt bejáratokat, nehogy kiszökjenek a gonosz szellemek. Akkor láttam meg először Perszephonét, amit a drága Afrodité és Erosz kihasznált. Sajgott egy jó darabig a hátam a nyilától. Nem tagadom, valóban tiltakozása ellenére vittem le a palotámba Démétér lányát, aki az óta is a fejemhez vágja minden egyes nap, amíg velem van lent. Akkor voltam igazán dühös rá, mikor rajtam használta az öcsém villámtőrét. Csakis Hekáténak köszönhettem, hogy visszatértek arról az időről az emlékeim. Hiába vannak mellettem, még mindig magányos vagyok. Ha lenne valaki, akire vigyázhatnék, újra a régi önmagam lennék! Elsehegettem a gondolatokat a fejemből, mielőtt sírva fakadnék. Igen, az alvilág ura is sírhat néha napján, és nem is szégyellem!

Mögöttem van!

Ahogy megfordultam a mellkasának szegeztem a fegyveremet. Ő csak sejtelmes mosolyra húzta a száját, és a jobb karját felemelve odébb tolta a hegyét.

– Rég láttuk egymást, Hádész. Emlékszem még, hogyan láttam el a bajod, ha bosszúságot okoztál apádnak.

– Mondanám, örülök a találkozásnak, de nem.

******************

A lándzsám a földre esett, hangosan koppanva a köveken. Levegőt kapkodva próbáltam felkelni, de csak a szemébe tudtam nézni. Ismét tűzokádásra nyitotta a száját. Nagyon rég nem harcoltam hozzá hasonlókkal. A szemem sarkából megláttam Kheirónt, Dionüszoszt és... Amarillisz!

Minden egy szempillantás alatt történt, Ő támadott, ám növények állták el az útját. Alattam megnyílt a föld, és az Alvilágba kerültem, gyorsan odébb kellett gurulnom, különben a hegyes felével rám esik a fegyver. Perszephoné ciccegésére figyeltem fel. Valóban otthon vagyok! Kétségbeestem, ám ő nem hagyott visszamenni.

– Perszephoné, eressz!

– Hónapokra eltűnsz, én meg itt ragadok. Engedj haza!

– Egy hónapot kell még kibírnod! A sors istennőivel beszélj erről Perszephoné, engem pedig hagyj felmenni a halandókhoz!

– Mi dolgod lenne ott?! – emelte fel a hangját.

– Van egy lány, Amarillisz! – amint kimondtam, megdöbbentem, mivel a feleségem szemében mintha egy könnycsepp és a sajnálkozás csillant volna meg. Azonnal elengedett, én pedig már ott sem voltam.

Thália fájához érkeztem, ám csak égett növényzetet találtam ott. Idegesen kapkodtam a fejem, ám ekkor...

******************

Ahogy csak tudtam rohantam a táborba, és ott voltak mindannyian. Egyiküknek sem esett baja. Vagyis fizikailag nem esett bajuk. Közelebb léptem hozzá, mire ellökött.

– Előbb nézd meg, ki az, utána lökd el magadtól! – mondtam gúnyos hangnemben.

– Már azt hittem...

– Amarillisz, én vagyok az Alvilág ura. Bármikor elhagyhatom, ha úgy tartja kedvem – töröltem le a könnyeit. – Nem bántott?

Megrázta a fejét, Kheirónhoz fordultam, aki szintén ezt tette. Nem lépett a területre, így a félistenek mind rendben voltak. A lelkem kapott egy kis nyugalmat, de nagyon zavart, hogy nem tudtam kiállni ellene. Sosem szégyelltem, de most muszáj elvonulnom olyan helyre, ahol nem okozok akkora károkat, mint mikor az Olümposzon a drágalátos öcsém kijelentette, száműz koholt vádak alapján. Milyen kedves! Kik is szabadították, ki az apja gyomrából?!

Elérve a tópartot kiengedtem az erőmet egy hangos üvöltéssel kísérve. Egy biztos. Semmi sem maradt pörkölés nélkül. A víz hangosan zúdult az elpárolgott helyére. Lassan fújtam ki a levegőt, bár a léptek és suttogások hallatára ledermedtem. Megfordultam. Az egész átkozott tábor ott állt mögöttem!

– Ki gondolja úgy, hogy én, mint mások, nem könnyezhetek el?! – néztem végig mindegyik kölykön dühösen.

– Hádész, nézd meg jobban a tavat, kérlek! – szólt először Kheiron.

Megfordultam, és alig hittem a szememnek. Ahol a tűz elérte üres maradt, s a helyére egy vízerőd került, amely lassan jéggé változott. Az építményből egy lilapalástot viselő, barnahajú nő lépett ki, leporolva a ruháját.

– Ezzel meg is volnánk.

– Mit keresel itt? – húztam össze a szemem.

– Nem is örülsz, hogy újra láthatsz?

– Válaszolj, Hekaté!

– Perszephoné küldött, az után, hogy megemlítettél neki valakit – forgatta a szemeit a boszorkány.

– Megtetted a dolgod. Most távozz! – utasítottam erélyesen.

Nem küldhette őt Perszephoné, mivel sosem megy a Tartarosz közelébe. Nem gondolkodhattam ezen. A tavat vissza kellett állítani eredeti állapotába. Hát persze, hogy egy láthatatlan pajzzsal védette le!

******************

Még mindig szétfeszített az energia, csakhogy ismét kiengedni nem lett volna jó öltet, így egy olyan módszerhez fordultam, amely kínos volt számomra, és dühítette Dionüszoszt. Nálam nem változtatta Zeusz vízzé a borát. Nem is tudom, mostanra hány üveggel döntöttem le. Égette a torkomat, ám mikor újabbat akartam volna bontani, kiderült az összeset megittam. Remek! A nektárt nem ihattam meg a félvérek elől, bár azt hiszem, kissé szédelgek...

******************

Szorosan ölelt magához. Idegenként kellene kezelnem, de ott az árvaházban belenéztem a szemébe, amiben ismerős tekintetet láttam. Az arcomat a két keze mögé fogta. Tudtam, menekülnöm kell, így a kapu felé rohantam, majd megkerestem azt a félig ló félig embert. Levegőkapkodás közben próbáltam elmondani, hogy jöjjenek velem egy fenyőfához. Nagy nehezen sikerült, ám mikor odaértünk Hádész a földön tápászkodott vagy próbált. Egy szörny állt előtte, aki tüzet akart rá fújni! Szabadjára engedtem az erőmet, de balul sült el. Még a földet is megnyitottam alatta, ami miatt visszakerülhetett az Alvilágba. Összerogytam, és zokogni kezdtem. A szörnyeteg, kikerülve a többieket, felém tartott, ám annyira hatalmas fájdalom nyomta a tettem után a lelkemet, hogy képtelen voltam mozdulni. Egyszer csak eltűnt a fenevad. Felkapartak a földről, és Kheiron, közben megtudtam a nevét, hátára ültettek. Odamentünk, ahol a többiek vacsoráztak. Én továbbra is itattam az egereket. Valaki közelebb lépett hozzám, eltaszítottam, ám amint meghallottam a hangját, fátyolos szemmel néztem rá. Éreztem a benne áradó feszültséget, amit elment kiadni magából. Kiáltott, de csak én hallottam, hogy azt mondja „Hekaté". Mindenki a tóhoz sietett, ahol az egész terület megperzselődött. Nem sokkal később egy nő lépett ki a jégépületből. Érdekesnek találtam a Hádésszal való beszélgetésüket. Hiába szerettem volna a férfival tartani, Annabeth-szel kellett mennem. Még az elalvás előtt arról beszéltek, hogyan ütötte ki magát az istenség Mr. D. boraival.