Percy Jackson fanfiction néhány eltéréssel.

******************

Mielőtt bármelyikük is megszólalt volna, egy fekete hajú lány lépett közéjük.

– Percy, Annabeth, Grover és...

– Amarillisz.

– Üdvözöllek Amarillisz, neked is velünk kell jönnöd a Főházhoz. Mind a tizenkét olümposzi isten itt van – hadarta el a mondatot a leány.

– Ez valami színész tábor? – értetlenkedett Amarillisz, ám ekkor Annabeth megfogta a kezét, és maga után kezdte húzni.

******************

Hádészon kívül még tizenkét személy állt velük szemben. Vagyis tizenegy, az utolsó csak félig volt ember. A középső előre lépett, hogy hosszú monológját elmondja. Amarilliszen kívül mindenkit megdöbbentett a hír, hogy Félvér táborba menekülő félisteneket valami elragadta az utóbbi időkben, s a legtöbb szörny egyszerre tűnt el, még Kharübdisz és Szkülla is. Percy és Annabeth megrázta magát az első név hallatára, amit Amarillisz nem igazán értett. Megvárta, míg véget ér a hosszadalmas beszéd, ám mikor valaki Zeusznak szólította, elnevette magát.

– Valami rejtett színházba hoztál, Hádész? – kacagott tovább. – Ezért nem akartad elmondani a valódi neved, mert tartod magad a szerephez!

– Hádész! Engedélyt adtál neki, hogy tegezzen?! – dühöngött Zeusz, majd a leány felé fordult. – Hogy gondoltad, így beszélj egy istennel?!

– Még hogy isten! Még, ha el is hinném, bizonyítékot akarok, hogy megbizonyosodjak róla!

A félvérek összesúgtak a háta mögött, néhányan ijedten hátráltak, amint Zeusz közelebb ment Amarilliszhez. Lehajolt hozzá a kezében megjelent villámtőrrel, ám a lány csak felvonta a szemöldökét. Mellette hirtelen egy villám csapott a földbe, ám kicsit sem rémísztette meg. Hátrált egyet, és hátat fordított, amivel még jobban felbőszítette a főistent. Démétér, Poszeidón és Artemisz következett. Az első istennő erejét látva a hajadon elgondolkodott, de nem tett megjegyzést. A másik istennőhöz többféle állat ment, mikor hívta őket, majd hármat kiválasztva, mint a Vadászat istennője, levadászta őket. Hermész bokájánál szárnyak nőttek, s a kezében termett a botja, míg Apollón kezében a lant, amivel egy ideig zenélt. Héra is megoldotta a kérést, már csak Hádész volt hátra. A félistenek ijesztgetésére felvette a valós alakját, mire Amarillisz így szólt.

– Hiszek nektek, őt kivéve – biccentett Zeusz felé.

– Amarillisz, túlfeszíted a húrt! – próbálta figyelmeztetni Annabeth sikertenül.

– Ő valóban a főisten – lépett elé a fekete hajú lány. – Ő az apám!

– Rendben, elhiszem.

Amint kimondta vihar keletkezett az isten pedig egy villámot küldött Amarillisz felé, akit hirtelen tövises indák vettek körbe. Egy suttogást hallottak, utána a növények egyből elkezdtek a villámok ura felé törni, amikét még Démétér sem tudott megállítani.

– Nyugalom, Amarillisz – termett mögötte Hádész. – Szívd be, majd lassan fújd ki a levegőt!

A hajtások lángra kaptak, s szép lassan égtek el, ám valami kinőtt a hamuból. Az alvilág istene megdöbbent, de kitépte és a leánynak nyújtotta, aki először nem merte elvenni, végül elmélyülve nézte.

– Ez... mi?

– Nárcisz.

– Nem tudom, hogyan teremtettem.

– Ebben a táborban meg fogod tanulni – paskolta meg úgy a hátát, hogy mások ne lássák. – És én itt leszek melletted. Kheirón! Kísérje Artemisz házához!

Mindenkit meglepett az utasítás, mivel a növények miatt úgy gondolták, Démétér lánya lehet, csakhogy még jóval előtte az istennő kijelentette, nem emlékszik, hogy tizennégy évvel korábban lent járt volna a halandók között. A kentaur elvezette a virágot szuggeráló leányt, míg a maradék hat istenség morgott, hogy ők nem fitoktathatták az erejüket. Főleg Árész dühöngött a legjobban, pedig nem őt alázták meg az egész tábor előtt, hanem az apját, Zeuszt. A három fivér egymással veszekedett Hádész döntése miatt, ám ő nem engedett. Őt nem utasíthatták. Ha ő nem lenne, akkor Kerberoszt senki sem tartaná pórázon, és az összes ártó lélek kiszabadulna, s még egyszer visszahoznák Kronoszt a halálból. Az utolsóra Poszeidón emlékeztette, hogy Hermész fia a felügyelete ellenére elhozta a koporsót, ami az óta eltűnt Kirké szigetéről.

– Úgy gondolod, hogy hagytam? Ennyire nem akarnám a hatalmat – forgatta a szemét a férfi. – Bárhogy is. Itt maradok addig, ameddig kedvem tartja.

– Miért maradnál itt? – érdeklődött Artemisz, közben megdörzsölte a jobb karját.

– Artemisz, jól vagy? – aggódott húgáért Apollón.

– Igen, minden rendben – bólogatott kissé idegesen, melyet csak Hádész ment észre, mikor felé fordult. – Szóval?

– Mikor még az árvaháznál voltunk, Amarilliszt falhoz szorította annak az igazgatója és ő ugyanazokkal az indákkal, mint amiket az előbb láthattunk, körbefonta. A férfi szeméből eltűntek a színek, mégis dobogott a szíve. Nem tudom, mi lett volna, ha elér egy istenséget, ám mikor a vállára tettem a kezét lenyugodott.

– Igaz, hatással vagy rá – értett egyet Artemisz. – Valóban jobb, ha maradsz!

– Legyen! Öt nap múlva visszatérek, ha a lány még mindig csak azokat a tövises növényeket képes csak irányítani, vissza kell térned az Alvilágba, ő pedig a Tartaroszba kerül, amiatt, hogy rám mert támadni! – amint kimondta Hádészon kívül minden istenség eltűnt.

– Mr. D. – érkezett meg egy harcos férfiú. – Thália fájánál zavart érzékeltünk! Néhányan arról beszélnek, hogy egy alakot láttak, amint megsérti a kérgét!

******************

Estére Hádész is csatlakozott a vacsorához, ami a jelenléte miatt síri csendben telt. Senki sem volt olyan bátor, hogy Amarilliszről kezdjen el beszélni. Az istent nem zavarta a hangtalan étkezés. Sőt, kifejezetten a kedvére volt az aznapi események után. A hajadon még mindig Artemisz bungalójában aludt. A délután folyamán túlterhelte magát, mivel nem tudta rendesen kezelni az erejét. Lassan elfogyasztotta a neki felszolgált étket, majd felállva elindult a korábban emlegetett fához. Az összes táborozó úgy gondolta, Amarilliszhez megy.

Végigvezette az ujját a vágáson, szemében erősödött a fekete tűz. Lehunyta a szemét, hallgatta a környezetét, s akkor mögötte valami megzörgette a bokrokat. Odakapva a fejét meglepetten figyelte a fekete hajú, aranyszemű leányt.

– Követtél?

– Láttam, hogy... Nem akarok itt maradni egyedül, Hádész... – dadogott fátyolos szemmel a vendég. – Nem érzem itt biztonságban magam! Az a vihar... és a támadás...

– Melletted leszek. Ha kell, megkérem Kheirónt, hogy helyezzen át az athénésekhez.

– A közeledben szeretnék lenni...

– Amarillisz... – akadt meg Hádész a kijelentésre, s nem tudva, mit mondjon, felállt, s közelebb lépve átölelte Amarilliszt.