*Su szemszöge*

A csók óta eltelt három nap. Azóta hazajött anya és a nővérem is, akihez nemhogy hozzászólni nem merek, de még ránézni sem. Boldogságot kellene éreznem, viszont...

—Su, vonszold le a punyhadt segged, és segíts a sütiket elkészíteni! - zökkentett ki gondolataimból BonHwa hangja.

Pont ezt nem akartam. Kook is itt van nálunk, nem szeretnék vele találkozni. Pedig muszáj lesz...
Kikeltem az ágyból, majd az íróasztalomra raktam az addig "olvasott" könyvet. Inkább csak néztem a betűket és gondolkodtam.
Mikor leértem, BonHwa már kimérte a sütihez való alapanyagokat. Kook csak meredten bámult maga elé, egészen addig, míg oda nem léptem nővéremhez.
Próbáltam nem rá koncentrálni, bár a folytonos méregetése miatt elég kellemetlen volt az egész.
Kit akarok ártatni? Belezúgtam és ez ellen nem tudok tenni semmit, csak esetleg azt, hogy próbálok az eszemre hallgatni a szívem helyett.

—Nem tudnál ma helyettem is anyával lenni? Kookieval vacsorázni megyünk.

Mintha csak egy kést döftek volna a hátamba, majd jól megforgatták volna azt, hogy biztos legyen a fájdalom. Hogy teheti ezt velem? Velünk?
Borzasztóan haragudtam Kookra, de csak némán bólintottam, nyeldesve a kitörni készülő könnyeimet.

A délutánom hamar eltelt, BonHwa-ék elmentek, bár Kook valamiért nagyon feszült volt. Anya felhívott és mondta, hogy apával ők is vacsorázni mennek, így egyedül maradtam a házban. Remek. Kapcsoltam valami elcsépelt romantikus filmet, hogy mégjobban éreztessem magammal; nem kellek senkinek és valószínűleg hét macskával fogok megöregedni. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó. Pontosabban, csapódott.
Egy lefolyt sminkű BonHwa viharzott be rajta, fél magassarkújával a kezében, csapzottan. A cipője másik felét is lerúgta magáról a lépcsőn felfelé menet, miközben hangos sírásba kezdve a szobájába zárta magát.
Pár pislogás után félve odamentem az ajtóhoz, amin óvatosan bekopogtam. Néhány másodperc után kattant a zár, majd nyílt az ajtó. 

—Szakított velem. - közölte velem két szipogás között. —Azt mondta, hogy... hogy már nem érzi azt irátam, mint régen. - leült az ágyára, én pedig követtem őt.

Nagyon rossz érzés fogott el. Nem tudom, hogy mi lelhette Kookot, de már én is a sírás határán voltam. Ha ez miattam van, akkor...

—Talán rájött az egyéjszakás kalandjaimra. - mintha csak az időjárásról beszélt volna, olyan nyugodtsággal ejtette ki a szavakat.

E-egyéjszakás kaland?!

—Hogy micsoda?! - csattantam fel, mert pont ezt nem néztem volna ki a saját nővéremből.

Kezével legyintett egyet.

—Csak pár alkalom volt, amikor olyanokat mondott, hogy "Most nekem ehhez nincs kedvem." meg ilyenek. - nevetett gúnyosan —Biztos elhiszem neki amúgy, hogy csak ezért szakított velem.

A kezemet szorongatva kérdeztem:

—Mert ez nem lenne elég egy szakításhoz?

A mellettem ülő lány hitetlenkedve nézett engem, ezáltal egy pillanatra meg is állt a szívem.

—Ugyan már, ne légy ilyen naiv. Tuti van valami ribanc a dologban, csak kapjam a kezeim közé! - összeszorította fogait, majd kezeit is.

Nagyot nyelve hagytam magára BonHwat, és csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak ne lenne közöm az egészhez...