Suga

Miután kiszálltunk a buszból, hátul kullogtam, és csendben hallgattam a többiek zsongását. Teljesen felpörögtek a gondolattól, hogy karácsonyozni fogunk, már ki tudja mikor volt utoljára tényleg igazi karácsonyunk, amikor fa, vacsora, ajándékok is voltak, mind egyszerre. És habár nem mutattam semmi jelét, mégis örültem valamennyire az ünnepi hangulatnak, kicsit visszahozta a családias légkört. Jennie pontosan előttem igyekezett befele a házba, hatalmas plüssnyulát alig bírta cipelni. Láttam a szobáját, azt is pontosan tudom, mennyi plüsse van, nem tudom neki minek kellett még egy. Egyik kezéből a másikba próbálta rakni, de valamiért nem látott ki mögüle, így történt hogy majdnem hasra esett egy kőben. De csak majdnem, hirtelen ott teremtem mellette, erősen megfogtam a karját, így nem esett neki a hideg földnek. Ijedten nézett vissza rá, én pedig kissé megijedtem, lehet hogy túl szorosan fogtam?

-Hol a nyulam? - sipákolta, mire szem forgatva szilárd lábakra állítottam, és felkaptam a földről a nyuszit.

-Te tényleg ennyire felelőtlen vagy? Kit érdekel az a nyavalyás nyúl? A lényeg ne törd össze magad, majd én hozom neked - terelgettem befele, és meglepődtem, hogy bírta idáig cipelni, még nekem is méretes volt.

-Köszi - tartotta mosolyogva a kezét, mikor beértünk a házba. Csak morogva hozzávágtam az állatkát, majd feltrappoltam a szobámba. Cipőstől, sapkástól rávetettem magamat az ágyamra, majd gondolkodtam.

Természetesen Jennie-n. Kerestem valamilyen módot, hogy ne kelljen így viselkednem vele, valahogy biztosan tudok uralkodni magamon, meg kell próbálnom. Hiába tudja az igazat, mégis, valamiért engem is bánt, hogy nem tudok leülni beszélgetni vele, vagy csak egy levegőt szívni. Míg ezen gondolkodtam, addig lassan lemásztam fekvőhelyemről, és a kabátom felé siettem, amit csak levágtam a fotelbe. Zsebében kezdtem matatni, majd végre megtaláltam az apró dobozt, amit kerestem. Mosolyogva nyitottam ki, és néztem az ezüst nyakláncra. Fejemben megjelentek az emlékképek.

-Hyung jössz? - nézett rám Jungkook, miközben még mindig a lányt tolta a kocsiban. Már végeztünk a vásárlással, a pénztár felé igyekeztünk.

-Majd kint találkozunk, meg szeretnék nézni valamit - mondtam, és gyorsan elsiettem, mielőtt még lebukok. Meg sem álltam addig az ékszeresig, amit még a bejáratnál láttam. Nézelődtem egy ideig, majd megláttam egy ezüst láncot, amelyen két szívecske keresztezte egymást. Gondolkodás nélkül mutattam rá, tudtam, hogy Jennie örülni fog neki. Sietve tettem zsebre legújabb kincsemet, majd ahogyan a fiúknak ígértem, kint vártam őket a busznál.

-Hol voltál? - nézett rám Jin, miközben a kezembe nyomott egy papírzacskót.

-Megnéztem egy plakátot, azt hittem valami érdekes, de csak egy reklám volt - vontam vállat, és legnagyobb szerencsémre nem faggatózott senki. Mosolyogva szorongattam a kis ékszeres dobozt, és alig vártam, hogy meglássam az arcát, amint meglátja.

-Az én anyukám nem így csinálta - hallottam Jennie hangját a konyha felől, így sietve odamentem, és mintha csak a hűtőből kellene valami, néztem őt, és Jint, amint a sütő mellett hadakoztak. Jennie mindenképpen akart még rá fűszert rakni, de Jin mindig az útját állta, ezzel egyre jobban felbosszantva a kisebbet.

-Úristen, a leves! - visított Jennie, mire Jin ijedten futott a főzőlapon fortyogó edényhez. Jennie egy hatalmas nevetés kíséretében vágta a markában lévő fűszert a sülni készülő húsra, Jin pedig dühös tekintettel meredt rá.

-Ha a fiúknak nem fog ízleni, megmondom hogy téged szidjanak - lengette az ujjait, Jennie pedig bólogatva tudatta vele, hogy egyáltalán nem fél tőle. Hirtelen megszólalt a telefonja, ő pedig sietve futott fele. Mikor meglátta a kijelzőn szereplő nevet, örömében visított egyet, majd levágva magát a kanapéra vette fel.

-Te jó ég, úgy örülök hogy hívtál! Annyira hiányoltalak már, csomó mindent meg kell beszélnünk. - csacsogott, én pedig összeszűkült szemekkel ültem le a kanapéra, mintha TV-t nézni jöttem volna. Közben minden vágyam az volt, hogy halljam kivel beszél. Beteges mi?

-Igen! Igen! Nem, mostanában kicsit felbolydult az életem. Nem, nem olyan rossz, túl lehet élni, majd elmondom... - sandított rám, de én nem is figyeltem rá, így nem tűnt fel neki az igazi szándékom. Kis naiv. - Micsoda? Ne már, neked is van? Mikor? Nekem is! Tegnap vettem, mehetünk együtt! Persze, majd találkozzunk valamikor. Nagyon szercsizlek, ugye tudod? - mondta, bennem pedig az ütő is megakadt. Csak nem egy fiúval beszél?? - Rendben, majd megbeszéljük. Alig várom. - Mit vár?? És ez engem miért érdekel? Hülye vagyok..nagyon hülye.

-Szia - kúszott mellém, arca túl közel volt az enyémhez. - Mit nézel? - kérdezte mosolyogva, az én szívem pedig kihagyott egy ütemet, de lehet, kettőt is.

-Izé..én..mit érdekel? - förmedtem rá, de mintha nem is zavarná a stílusom, mellém telepedett, vészesen közel hozzám.

-Csak, nem tudom. Nézzünk valamit - mondta, majd a karomba kapaszkodva kényelembe helyezte magát.

-Mégis mit művelsz? - kérdeztem elképedve, mire vállat vont.

-Így teljesen kényelmes. Olyan puha vagy - hajtotta fejét a vállamra, miközben úgy csimpaszkodott rajtam, mint majom a fán. - És egyébként is, veled jó lenni, olyan nyugodt.

Mi a fene baja van? Ez valami bosszú? Soha nem viselkedett még így, kezdtem félni tőle. Végül nem szóltam rá, hagytam hogy rajtam pihenjen, majd egy kis idő után, egyenletes szuszogása jelezte, hogy bizony elaludt. Óvatosan sandítottam rá, látványára elmosolyodtam. Még ha alszik is, annyira gyönyörű.

-Vacsi! - üvöltötte Jin, Jennie pedig felkapta a fejét a körünkben annyira kedvelt szó hallatán. Úgy pattant fel, mintha az életéről lenne szó, én pedig csendben szidtam Jint, amiért elvette a pillanatomat. Valahogy úgy alakult, hogy Jennie mellé telepedtem, és segítettem neki szedni mindenből, amiből csak akart.

-Ez finomabb mint szokott. Mit csináltál vele? - nézett Jinre Hobi, szája teljesen koszos volt.

-Hát..izé...ez most Jennie műve - vallotta be kelletlenül, Jennie pedig vállat vonogatva, csendben eszegetett tovább. Miután megvacsoráztunk, a fiúk kitalálták, hogy ne adjuk át egymásnak az ajándékokat, hanem titokban, név nélkül helyezzük el a szobákba, és senki ne tudja meg, kitől kapta. Így hát az egész estét azzal töltöttük, hogy nem mentünk a saját szobánkba, viszont egymáséba egyre gyakrabban. Jennie ajándéka volt az utolsó, amit adni akartam, viszont amint beléptem, hihetetlen mennyiségű ajándék fogadott, a fiúk tényleg kitettek magukért. Mivel az enyém kicsi volt, nem akartam hogy valahova eltűnjön, így az asztalához raktam, amin egy kép volt róla és a családjáról. A kép elé helyeztem kis dobozomat, majd csendben kisettenkedtem a szobámból.

Éjfél körül Nam elküldött mindenkit aludni, mondván, majd másnap folytatjuk a filmezést. Így mindenki engedelmeskedett, és ágyba bújt. Már majdnem aludtam, mikor az ajtóm kivágódott, és Jennie csörtetett be rajta. Felültem, és már kérdezni szerettem volna, mi a baj, mikor egy határozott mozdulattal az ágyamra mászott, pontosan velem szembe, és habozás nélkül karjaim közé vetette magát.

A levegő is bennem rekedt, rengeteg kérdés kavargott bennem, és egyikre sem lett volna ésszerű magyarázat. Óvatosan eltoltam a vállánál fogva, majd a szemébe néztem. Hirtelen valamit láttam csillanni a nyakába: a nyakláncom volt.

-Honnan tudtad? - kérdeztem, ő pedig elkapta kezemet, és egyenesen a mellkasára vezette, a szíve fölé, amelyet éreztem. Hevesen vert, ami az enyémet is gyorsabb dobogásra késztette.

-Éreztem - suttogta.